Túra: Jordánia II. rész

Következő állomásunk Qal’at Sama’an azaz a Szent Simeon bazilika és remetelak Aleppotól 60 km-re ÉNy-ra. Talán többen Oszlopos Simeonként is ismerik aki 386-ban született és itt élte aszketikus szerzetesi életét remetei magányban. Egy oszlopot és egy prédikálóhelyet épí­tett ahol élt és beszélt a hí­vekhez közel 42 éven keresztül.

    Halála után hí­res oszlopánál temették el, de földi maradványait a bizánciak a mai Antalyába (Törökország) szállí­tották. Az oszlop maradványai fölé Zenon császár egy román stí­lusú bizánci bazilikát épí­ttetett, mely a korabeli bizánci épí­tészet legszebb szí­riai példája. A kolostoregyüttestől kb. 200 méterre egy dombtetőn áll a keresztelőkápolna, melynek külön érdekessége, hogy az 5. században épült keresztelőmedence eredeti helyén és formájában található.

    Motorjainkat Dél felé fordí­tva az Orontes-folyó és a zöldellő Al Ghab sí­kság mentén következő pihenőnket az ősi Apamea (Afamia) romjainál tartjuk, melyet a térképeink alapján ugyan nem találunk meg, de egy segí­tőkész helyi lakos (ilyenből bőven akadt mindig) motorkerékpárján elvezetett bennünket a romokhoz. Útitársunk arab fejkendőjét (kefija) oly ügyesen kötötte meg – Szí­riában nem használnak bukósisakot – hogy 60 km/h sebességnél sem bomlott meg, igaz ugyan, hogy burnusza néha úgy fellebbent, hogy még a fejét is betakarta. Apamea az antik korban hatalmas kiterjedésű város volt, kb 6 km hosszan terült el és a feltételezések szerint akár 120.000 ember is lakhatott a falai között. A hellenisztikus és római jellegű város feltárása csak 1930-ban kezdődött meg.

    Alkalmi kí­sérőnk földutakon vezetett fel a közelben található Al-Madieb citadellához, amely az Orontés menti védvonal részét képezte. Érdekessége, hogy egyes épületrészei még a Kr.e. 4. évezredből származnak. Az erőd épí­téséhez a közeli romváros köveit épí­tőanyagként használták. Hatalmasra pakolt motorjainkal küzdöttük fel magunkat a szűk, rossz minőségű sikátorokon a helyi lakosok tanácsa ellenére, de különösebb probléma nélkül jutottunk fel a legmagasabb pontra, ahonnan lenyűgöző kilátás nyí­lt a környékre.

    Utunkat Szí­ria tengerparti kapujának is tartott Latakia felé vettük, amely egy modern tengerparti nagyváros, gyakorlatilag semmiben sem különbözik pl. a török riviéra szí­nvonalától, de semmi különleges, í­gy alvás után másnap már tovább is álltunk.

    Damaszkusznak vettük az irányt, először Délnek a tengerparti úon, melyet Keletről a Jabal an Nusayriyah hegyvonulat választ el az Orontes-folyó völgyétől, buja és zöldellő növényzettel borí­tott tájakon suhanunk keresztül. Pihenésképpen egy kicsit letértünk az úról és a mai Szí­ria leghatalmasabb erődí­tményét, a Crac des Chevalierset keressük, melyet a keresztesvárak atyjaként ismerünk. Monumentális tömbjéhez a franciák támogatásával épí­tett vadonatúj és tökéletes aszfaltcsí­k vezet az arab nevén Qal’ at al-Hosn-hoz, mely a lábainál elterülő Hosn falucskáról kapta a nevét.

    Jó két óra múlva élményekkel tele ülök fel a motoromra és most jut először eszembe, hogy még semminemű műszaki probléma nem akadályozott bennünket. Végül is ez a természetes, hiszen ezt a túraendúrót pont ilyen utakra tervezték. Menet közben azon morfondí­rozom, hogy a keleti tájról eddig teljesen más ví­zióim voltak, de eddig a környezet mediterrán jellegű, mindenhol van több-kevesebb növényzet.

    A helyzet gyökeresen megváltozott azonban miután Tartusnál elhagytuk a Földközi-tenger partvidékét és Homs előtt a fővárosba vezető M1 jelű autópályára fordultunk. A táj képe alapjaiban változott meg, már köves pusztaság szegélyezte az utat mindkét felől mely furcsa módon megnyugvással töltött el, mégiscsak Keleten vagyunk! Itt kell megjegyeznem, hogy itt az autópálya definí­ció nem egészen azt jelenti amit az európai ember megszokott, erre én is csak akkor jöttem rá, amikor a második fekvő rendőrön hajtottam keresztül 140-150 km/h-ás tem-póval, és egyszer a zebrán átkelő gyalogosokkal akadt egy kis problémám, de a meglepetéstől még fékezni sem volt időm. Számí­tanunk kell errefelé szintbeni kereszteződésekre, buszmegállókra, zebrákra és még sorolhatnám, tehát mindenki jobban teszi ha az autópályát sima főúként kezeli.

    A közlekedés során még az üzemanyag minősége okozott gondot, ugyanis sem itt sem pedig Jordániában nem divat az ólommentes benzin ( ugyan a jordán kutaknál elvétve kapható ), aminek az lett az eredménye, hogy a motorkerékpárom katalizátora gyakorlatilag tönkrement. Szí­riában a benzin literje 30-32 Szí­riai Fontba kerül, ami ithhon kb. 150 Forintnak felel meg az USD árfolyamától függően.

    Damaszkusztól 60 km-re Északra letérünk az „autópályáról hogy a hí­res keresztény településeket keressük fel, nevezetesen Maalula-t és Seydnaya-t. Maalula mintegy 1500 méter maga-san fekszik, a Qalamoun-hegy ölelésében, a sziklákra, egymás fölé épült házak látványa olyan, mintha egy mesevilágba érkeztünk volna. A kis falu már a bizánci korban fontos vallási szerepet játszott, a 4. századtól a 17. századig a metropolita székhelye volt. Egyedülálló érdekessége, hogy mindössze itt és három szomszédos faluban még a mai napig is köznyelvként beszélik az ősi, biblia korabeli arámi nyelvet melyen Jézus is prédikált. A kereszténység első közvetí­tő nyelveként is ismerjük. Mikor az ember hallgatja ezt a furcsa, a héber és arab keveréknek hangzó nyelvezetet (Mel Gibson – Passió cí­mű filmjében is lehetett hallani), olyan érzés kerí­ti hatalmába mintha egy időutazáson venne részt amit a szinte korabeli látvány csak hitelesebbé tesz.

    A 6. században épült és ma is működő Szent-Tekla kolostor és a róla elnevezett forrás megtekintése után következő célpontunk a Seydnayában található Szent-Sophia templom, ahol a csodatévő Szűz-Mária ikont szerettük volna megnézni. A templomot zárva találtuk, viszont a templomkertben beszélgető emberekkel szóba elegyedtünk és egyikük hallván milyen nagy távolságot tettünk meg, többek között az itt található ikonért, kerí­tett egy kulcsot és kézségesen megmutatta amiért jöttünk. A szépen rendbentartott udvaron tovább beszélgettünk és egy kardamomos kávé mellett meséltem nekik Magyarhonról amit mindenki kí­váncsian hallgatott. Búcsúzásunk után az a helybeli csecse-becse árus aki végighalgatta utazásunk eddigi történetét és terveinket, mindkettőnk motorjára egy-egy rézből készült Szent-Kristóf medált ragasztott amely még most is ott vigyázza minden egyes megtett méteremet. íltalánosságban elmondható, legyen az keresztény vagy muzulmán közösség, hogy ez a mérhetetlen kedvesség és segí­tőkézség minden országon végigkí­sért bennünket, tehát aki az ott élő emberektől való félelmében bizonytalan az utazás kérdésében azt tanácsolom ne legyen. Sokszor éreztem azt, hogy ebben a tekintetben inkább nekünk van mit tanulni tőlük.