Túra: Horvát tengerpart

Balra sziklafal, jobbra, a szakadék alján a kék tenger – kiváló kontrasztot alkot a kettő, de hosszas merengésre nincs idő, szalagkorlát kevés helyen van, hiányára a mélyben itt-ott feltűnő autóroncsok emlékeztetnek.

A szűk visszafordí­tó előtt finom gázfröccsel visszagangolok egyet, és mélyen beledőlök. Este ugyan nevetgéltünk azon, hogy minden kanyart be lehet venni nyolcvannal, de nem véletlen, hogy a világon egyetlen tudományos szaklapban sem publikáltak ilyen témájú cikket. Legyen ez az első lépése a bizonyí­tásnak. A motor szépen befordul, kifelé már ismét rányithatom a tüzet. És ezt még százszor. Vagy többször. A horvát tengerparton végigfutó 8-as ú körülbelül erről szól egy motoros számára. Balra sziklafal, jobbra, a szakadék alján a kék tenger – kiváló kontrasztot alkot a kettő, de hosszas merengésre nincs idő, szalagkorlát kevés helyen van, hiányára a mélyben itt-ott feltűnő autóroncsok emlékeztetnek.

Három nap alatt viszonylag nehéz igazán vad vidékre jutni és kiélvezni azt, meg amúgy is, Bear Gryllst még a tulajdon anyja is kinevetné, ha csak ennyi időre menne túlélni valami lakatlan szigetre. Egy hosszú hétvégéhez sokkal jobban illik egy kellemes bemelegí­tő túra. Horvátország ilyen szempontból ideális választás. Nem tudom, miként érték el, hogy az egykori Jugoszlávia szinte teljes tengerpartja az övék, de az Adria által idevonzott turistáknak köszönhetően jelenleg sokkal inkább olaszos a hangulat, mint klasszikusan balkáni. Katonai szabadcsapatokat nyilván látványosabban lehet zord hegységekben kiképezni, mint a wellness hotelek között. Szerencsére nem Arkan Tigrisei akartunk lenni, hanem csak motorozni szerettünk volna egy jót.

Biztató jel, hogy már a budaörsi találkozón neki kellett vetkőzni, mert korán reggel húsz fok volt, és az előrejelzések szerint végig száraz, meleg idő várható, amerre motorozni fogunk. Ez jó hí­r, hiszen az egy héttel korábban ugyanezen az úvonalon túrázókkal alaposan elbánt az időjárás. A változatos beszámolókban szélvihar, eső és jég szerepelt, ennyi viszontagság mellett bocsánatos lett volna egy kis hóeséssel és földrengéssel kiszí­nezni a történetet. A körülbelül huszonöt motorból álló konvoj már komoly forgalmi akadály lehet, ezért a vezetők két részre osztották a csapatot. Ott a helyszí­nen gyorsaknak és lassúaknak keresztelték őket. Igazából csak a szélsőértékek között volt jelentős differencia, a gyorsak lassabb fele a lassú csapatban is elfért volna, mí­g a lassú csapat lendületes része nyugodtan mehetett volna elöl – vagyis egy jó középtempóval mind a két helyen megtalálhatta bárki a számí­tásait. Nem véletlen, hogy a nómenklatúrában hamar egyes és kettes csoport szerepelt.

Az M7-es hozta a szokott sablont, reggel még viszonylag jól lehet haladni rajta, ha egy furgon nem köt masnit a szalagkorlátra, és a helikopteres mentés miatt nem zárják le teljes széltében a pályát. A félórás kényszerpihenő után viszont minden akadálymentesen folyt tovább. Zágráb magasságában nyugatnak vettük az irányt, és a Novo Mestó-i csúcsforgalom után kezdődött az önfeledt kanyarvadászat. Szlovénia általunk bejárt része egyfajta best of válogatás a magyar utakból. Részleteiben itthon is találunk hasonlókat, csak azok szétszórva vannak, ott viszont gondosan összefűzték őket. Egy kis Mátra, egy kis Bakony, néhol egészen börzsönyös, más részek pedig a 82-es ú Zirc utáni szakaszát jutatták eszembe, bizonyos pontokon egy kis Alpokalja-hangulattal megfűszerezve. Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy a lefelé vezető ú szí­nesí­tésén és a bemelegí­tésen túl más funkciója is van ennek a szakasznak – ha egyből a tengerpartra teleportáltunk volna, a látvány minden bizonnyal rövidre zárta volna az érzékeimet, és napfényre dobott vakondként kóvályogtam volna két ámulat között. Szükség van az akklimatizációra.

Még világosban érkeztünk meg a poreči szállásra, bő egy órával a másik csapat előtt. Rögtön rövid felfedezőúra indultam, egyrészt ugye jólesik egy kis séta a 650 kilométeres etap után, másrészt hiba lett volna lemaradni a naplementéről. A parton sétálva hasonló gondolatoktól vezérelt úitársak szürreális jelenségre hí­vták fel a figyelmemet: tőlünk száz méterre sikoltozó apácák gázoltak a fürdőzésre még csak marginálisan alkalmas ví­zbe. Usain Bolt nyilvánvalóan állva hagyott volna, de lehetőségeimhez mérten futva indultam meg feléjük kibiztosí­tott fényképezőgéppel a kezemben. Közel érve viszont nyilvánvalóvá vált, hogy csupán egy középiskolás kirándulás nehezen értelmezhető jelenetéről volt szó. Az esti kalandok száma innentől meredek zuhanásnak indult, annyi történt még, hogy élethalálharcot ví­vtam a földön hagyott fényképezőgépemért három tarisznyarákkal. A stressz oldásához kapóra jött, hogy a szobatársam bevallotta, különlegesen finom barackpálinka lapul a csomagja alján.

Másnap reggel szikrázó napsütésben indultunk. Rijekát elhagyva tisztult a forgalom és nőtt a lábtartóra ható gravitáció – egyre közelebb akart kerülni az aszfalthoz. Talán az előszezonnal magyarázható, de egyáltalán nem volt jellemző a kanyart a szembe sávban abszolváló autós rémképe. Tőlünk nyugatra ez természetes, de azért minimum meglepő, hogy délen sem öli meg az élményt az általam Dobogókő-para szindrómának keresztelt szorongás.

A motoros túra élvezeti részéhez sokat adnak az illatok, a 8-as ú mentén a melegtől olvadásnak indult fenyvesek és a sós tengeri levegő adja a természetes Wunderbaumot. Az elképesztően szép helyekre épí­tett mediterrán paloták egyértelműen jót tesznek a tengerparti utcaképnek, és csak utólag visszagondolva keresek összefüggést az épí­tési engedélyek és a nemzetközi korrupciós listán Magyarországnál tizenöt hellyel rosszabb besorolás között.

A 8-as ú közvetlenül a tengerparton fut, pontosabban felette, a jobb oldalon ugyanis hatalmas szakadék tátong. Nem elveszett teória, hogy azért nyolcas, mert az az egyetlen folyamatos számjegy, de e logika mentén eljutottam oda, hogy a mianmari bamar abc csupa görbéből álló készletéből találóbb lett volna válogatni, mint az arab számok közül. Elképesztően változatos kanyarok követik egymást, a néha előforduló, ökölnyinél is nagyobb kődarabokat leszámí­tva az aszfalt is egészen kiváló. A kí­gyók jelentenek újabb kihí­vást, és olykor meglepetést okoznak az ú közepén napfürdőző homoki viperák – ú közben több kilapí­tott, kisebb példányt láttunk, majd Pag szigetén reggel egészen szép, közel méteres egyedeket kerülgethettünk.

További képek a galériában

Karlobag mellett empirikus úon bizonyí­tottam gyanúmat, hogy a tegnapi apácák sikongatását nem lehet elvonatkoztatni a ví­z hőmérsékletétől, rövid mártózást követően indultunk tovább Jaksinicára, ahol a túra második és egyben utolsó éjszakáját töltöttük.