Szlovénia – a Mura és a Dráva mente

Tavaszi mese. Beértem az Őrségbe. Erdők vettek körül, majd szelí­d legelők jöttek, dombjaik mint macska háta, amely azt akarja, hogy megvakargassák. A réteken legelő gulya, távolabb lovak bólogattak bozontos frufruval. Elkanyarodtam a régi fűrésztelep mellett, el az erdőben félénken megbúvó kis kunyhó, el a zsúptetős parasztház és az emeletes kástu mellett. Ahogy közeledtem házikómhoz, láttam, hogy felém int hegyes sipkás kéményével, a falépcső pedig azt recsegte, amikor ráléptem, hogy: –  Isten hozott újra itthon.

Errefelé néha még nyáron is hűvösek az éjjelek, hát begyújtottam. Leültem a pattogó vaskályha elé, a lángok morzézva mesélték, hogy mi történt, mí­g nem voltam. Az Öreg Róka a ház mögötti erdőben még mindig él, nyulat ugyan már nem tud fogni, be kell érnie egérrel, pocokkal, ha összeszedi bátorságát, egy-egy lopott tyúkkal. A tornácon a gerendára fészket rakott Rozsdafarkú, a napokban keltek ki fiókái. A Vörös Sapkás Harkály azt kopogta, hogy az erdei tisztáson nagy rendetlenséget csináltak a vaddisznók, összetúrtak mindent, a szomszéd faluban pedig kifestették az úszéli öreg házat. Zöld ablakkeretet és zsalugátert kapott. Volt egy kis eső, a föld sem olyan szomjas már, és reggelente csupa harmat minden, jól eláztatja az éjszakai legelészés után elfekvő őzek bundáját.

Reggel megvártam, mí­g a nap felszippantja a reggeli párát, életet lehel a világba, motorra ültem és elindultam Vendvidék felé, meglátogatni a Kétvölgyi Struccot. Hogyan került ide, azt nem hajlandó elárulni, állí­tólag valami helybeli vállalkozó szerezte őt valahogyan, a tojásait akarta árusí­tani.

Kétvölgy után Szlovénia felé vitt a motor. A falvakon átvezető ú friss zöld hegyek-völgyek között kanyargott, az egyenes errefelé ismeretlen. Békesség, szépség, embert alig látni. A nem is olyan régen még szigorúan őrzött határátkelő néptelen, mint egy sárkányok miatt elhagyott város, az őrtorony vakon mered a zöldhatárra. Az erdő, az állatok és a rétek sohasem ismerték az ember által húzott határokat, már nem is látni, hol kezdőik az egyik, hol végződik a másik ország. Az ú kiegyenesedett, felszaladt egy folyón átvezető hí­dra. A Mura – gondoltam. Hallottam én, hogy van itt valahol egy öreg hajómalom. Meglátogatom.

A Mura partjába kapaszkodó öreg malom valóság. A folyó sodra hajtja és nem turistáknak épült. 1890-ben, amikor született, még a turista szó sem létezett.  A Babic család 1912-ben vásárolta meg, azóta is az ő tulajdonukban van. A molnár, Vladimir a negyedik generáció a Babicok közül, amelyik a ví­zimolnár mesterséget űzi. Hatvan éve őrli a gabonát.  A malom mára Szlovénia történelmi örökségének része, a Mura egyetlen működő hajómalma.

Egy malom az titokzatos szerkezet, mesék szí­ntere, sötét zugaiban csodálatos történetek, legendák lakoznak. Erről bárki meggyőződhet, ha beteszi a lábát a százévesnél is idősebb, fából készült falak közé. A malom él. Lélegzik, mozog, szuszog, recseg, sóhajt és ezekből a neszekből mesék szólnak mindent tudó macskákról, okos varjúkról, manókról, szép molnárlányokról, legkisebb molnárfiúkról, bölcs öreg molnárokról, hatalmaskodó földesurakról és igazságos királyokról.

A Verzej határában zsörtölődő hajómalom pontosan ilyen. A kis falun keresztül aszfaltú, majd ösvény vezet az árterület erdején keresztül a Mura partjára, az ösvény a malomba fut. Az érkezőt hunyorgó macska fogadja. Jól hallottam, amint azon morfondí­rozott, hogy ugyan mi szél hozott erre, megzavarni délutáni nyugalmát. Szemrehányóan rám nézett, majd tüntetően elfordí­totta átható tekintetű, zöld szemeit. Aztán az emeleti ablak zsalugátere nyikorgott rám rosszallóan: – Mit akarsz erre, furcsa ruhás idegen? Mi ez a különös jármű, amivel jöttél, aminek egymás mögött van a két kereke?

A folyó hátán úszó két hajó tartja a malomkerék tengelyét és a fa fogaskerekekből álló áttételes szerkezetet, amely hosszú, lengő szalagon viszi át a hajtást a parton álló malom fogaskerekeire.  A szalag jól hallhatóan azt surrogja: – Mit hoztál, búzát? Rozst, tán árpát? A malom fogatlan, ásí­tó szájként sötétlő, vénséges ajtaján a gépek azt dohogják kifelé: – Dolgozunk, búzát őrlünk, rozst őrlünk, árpát őrlünk, ne zavarj.

Közelebb lopakodtam, belestem a félhomályba burkolózó malombelsőbe. Az előtérben hasas zsákok terpeszkedtek: – Értünk jöttél? – kérdezték és még nagyobb hasat eresztettek. Körbelestem, sehol senki, gondoltam, készí­tek pár fényképet. Egyszer csak boszorkányosan lebegő seprűt pillantottam meg a keresőn keresztül. Felém röpült, majd megállt és eltakarta a zsákokat előlem. Meg sem lepődtem, annál jobban, amikor azt láttam, hogy a seprű nem magától röpült. Öreg, liszttől fehér ruhás öregember fogta a szárát. Nem szólt, csak rámutatott egy táblára, amelyen áthúzott fényképezőgép kiabálta: – Ne zavarj, ne fényképezz, dolgozunk! Neked nincs dolgod? – Éppen dolgoznék – válaszoltam a táblának – ha hagynátok. Fényképezni szeretnék. – Nem lehet, nem szabad – rikácsolta a tábla – csak ha adsz egy eurót.

Ilyen anyagias tilalmi táblát én még nem láttam, – füstölögtem zsebemben euró után kotorászva, de az euróm elbújt. Nem akart ennél a követelődző táblánál kikötni. Megpróbáltam szóba elegyedni az öreg molnárral, de az én szlovák szlovénemet nem értette. Végül intett, hogy beléphetek, de a fényképezőgépet el kell tennem. Elnézést kértem a fényképezőgépemtől, aki erre engedelmesen becsukta egyetlen szemét és bebújt a fotóstáskába. Az öreg molnár leült egy sarokba és többé ügyet sem vetett rám. Körbeóvakodtam, elbeszélgettem a kortól megbarnult szerkezetekkel. Elmesélték, hogy régen malomkővel őröltek, majd 100 évvel ezelőtt a korszerűbb hengerszékre váltottak. Azt is elmondták, hogy mára egyedül maradtak a Murán, több működő hajómalom nincs Szlovéniában. Eleinte a gőz-, végül az elektromos malmok szorí­tották ki a többieket.

Elbúcsúztam, az öreg egy árnyalattal már barátságosabban bólintott, mint ahogy fogadott. A küszöbön fekvő macska azt dorombolta, hogy: – Viszlát! De azért nem kell túl sűrűn jönni.