Nagyendurókkal Erdélyben II.

Ez itt a béke szigete, a nyugodt állandóság. Tán pont ez hiányzik a folyton változó, rohanó világból érkezőknek az életéből. Bizony a világ rohanvást változik, és mi is, akik most itt fekszünk a füvön, a változást hozók közé tartozunk.

Háromkúon megállunk a falugondnok háza előtt, Erzsike régi ismerősünk. Minden túránk alkalmával hozunk adományt a falunak, megbeszéljük, kinek mit kell segí­teni, ha legközelebb jövünk. Tavaly nyáron az iskolának vásároltunk egy csúszdát, most büszkén mutatták, hogy fából ácsoltak hozzá állványt. Meglátogatjuk az árván maradt kislányokat, akiket a nagyszülők nevelnek. Tavaly tőlünk kapták életük első játékbabáját. A nagyszülők pedig boldogan köszöngették a tárcsás mosógépet. Uzsonnára meginvitálnak egy kis frissen sütött kürtőskalácsra.

Szállásunk Gyergyószentmiklós és Háromkú között az erdőben

Az uzsonna után egy röpke félórára leheveredünk a paplan puhaságú legelőre. Most nem kell a mindennapi dolgokon rágódni, hanyatt fekve, az eget fürkészve a felhők fura formáját nézegetjük. Volt az égen bálna, tengeralattjáró, toronyház, meg ni csak, ott a hegycsúcs felett egy vigyorgó, nagy bajuszú kobold. A homlokomon landoló kövér esőcsepp ébreszt. Hű nahát!

Gyors búcsúzkodás, és egy kis úbaigazí­tás. Még 140 km-t kell megtennünk ismeretlen terepen, és úgy néz ki, esőben. Tervünkben az szerepelt, hogy a hegyeken átkelve visszamegyünk a gyergyói-medencébe. Házigazdánk a következő úbaigazí­tást adta: „A köves úon továbbkerekeznek, majdan kétfelé tér el. Na ott bal kézre veszik a nagy sziklát. íltal mennek a hí­don, de az nem olyan igaz hí­d, csak amolyan mifene, az ú egyik oldalárúl a másikra által folyik a patak. Oszt rögvest megkapják jobb kézre az utat. A meleg forrás és a régi kollektí­va ház között által lábalnak két patakon, egyenesen föl a hegyre, majd a másik oldalán lesznek.” Még valamit mondott, de az eső időközben úgy szakadt, hogy nem értettem. Meg aztán végül is az egészet nem tudtam igazából összerakni a fejemben. Mit kapunk jobbra? Meg most hí­d, vagy nem hí­d?

Nem blamálom azzal magam, hogy visszakérdezek. Világosan megmondta, mit, hogy.

Férfiember nem fecserészik… gyerünk. íkos ugyan még integet valamit, de nem tartom fontosnak, elindulunk. Azért hadonászott a kis csibész, mert még hallotta az utolsó mondatot is: „ez a rövidebb ú, de nagyon sátés, ejszen bele fognak nyuvadni a motorokkal, ha úgy lészen, sirüljenek vissza.” Végül is nem nyuvadtunk bele, vagyis egy kicsit azért nyuvadtunk. A hí­d, ami „mifene”, annyira nem hí­d, hogy észre se vettük, csak úgy 20 km megtétele után, „sirültünk” vissza. A szakadó esőben lépésben haladva kerestük a mifene hidat. Egy helyen a patak úgy bújik át az ú alatt, hogy szinte észrevehetetlen.

Na tényleg, jobbra lehet fordulni, a füvön egy-két szekérnyom jelzi, itt fordultak már jobbra mások is. Jön a két patak, amelyeken át kell „lábalni”, nagygáz, az egyik megvan. Jön a következő, nagygáz, hű ez közel egy méter mély. A BMW jobb hengerén egyből gyertya slussz, a Super Ténéré bal hengere követi barátja példáját. Még indulás előtt egy ismerős azt tanácsolta, hogy vegyem le a zavarszűrőt a gyertyapipákról, mert át fog húzni.

Persze nem vettem le, át is húzott. A patakot elhagyva rögtön egy meredek, füves, mocsaras emelkedő várta az ideiglenesen egyhengeres boxermotort. A gáz visszaengedése elmerülést, a túl nagy gáz pedig túlforgó hátsó kerekeket eredményez. Tehát ugye a középtartományt kell használni, az egyhengeres boxerből pont az hiányzik. A Yamaha úgy döntött, spontán elindí­tja a másik hengerét is, a Transalp csak megy. Szép lassan eltűntek a társak a szemem elől a fenyvesbe. Gyerünk, ülés le, szerszámkészlet elő, gyertyacsere. A henger bordái között megrekedt patakví­z fortyogása és a kipufogókönyökre hulló esőcseppek sistergése szolgáltatja a háttérzenét. Előveszem a tartalék gyertyát, berakom és kész – gondoltam – , csakhogy a tartalék gyertyát kivettem az indulás előtt a szerszámkészletből egy másik BMW-hez. A többiek már sehol, a faluba visszasirülni” nincs kedvem, pedig biztos lenne valakinek BMW-be való gyertyája vagy „mifene”. Jönnek már vissza a jó barátok, megmenekültem.

Hárman igyekeznek felém, az egyik íkos a Transalppal, majd Zoli követi Ténéréjével és egy harmadik motoros – vagy csak káprázik a szemem a zuhogó esőben? Igen, a harmadik csak „káprázat” lehet. Krómszí­nű, tarajos sisak, kötött kék pulóver, rajta hálós páncél, bő szárú,indigókék munkásnadrág, és hogy ne legyen kétséges a szemlélőben, hogy ez „káprázat”, zöld gumicsizma a lábon. A „káprázat” bemutatkozik:

– I am forest man.

– í, te vagy az erdész, van gyertyád?

– Nincs.

Az jó. Zoli övtáskájából viszont előkerül egy pótgyertya. Az erdész felajánlja, hogy egy darabon elkalauzol minket, szerinte át tudunk kelni a hegyen, majd a motorjainkat vizsgálva, a nagy méretekre rácsodálkozva egy kicsit módosí­t a véleményén. Szerinte van rá esély, hogy átmenjünk az ösvényen, az utcai gumikon megállapodik a tekintete. Úgy gondolja, ha sikerül 5 kilométert megtennünk most felfele, akkor jó, mivel onnantól kezdve sziklás az ú. Gyerünk. Vékony ösvény a fák között, bal oldala meredek partoldal, jobb oldala sűrű fenyves. A gyökerek pedig az agyagos ösvényen nyálkásan, csúszósan keresztül-kasul tekeregnek. Meg ez a földrengés is pont most, ja ez nem földrengés, csak Zoli tette lapjára a fák közé motorját. Leszállás, segí­tünk neki. A leszállás után egyből elcsúszás a sárban, ez igen. Erdészünk a könnyű DT 125-össel – amelyen krosszgumik vannak – csak néz, és sajnál. Összeszedtük magunkat. Vezetőnk, aki szerintem elég sűrűn változtatja a véleményét, most ezzel rukkol elő: úgy érzi és látja is, hogy mi mindent megteszünk a sikerért, de szerinte ez nem fog menni. Vissza kéne fordulni. Micsoda? Nekünk ez sikerülni fog, menjen nyugodtan, hagyjon minket itt, mi ezt végigcsináljuk. Elköszönt és elindult a motorja felé. Én is megfordultam, majd hangos lottyanással elvágódtam a sárba. Semmi baj, mindig í­gy fordulok! Tekintetében azt a különös beletörődést láttam, mint mikor egy vadőr a kedvenc elefántját kí­séri el a végső újára, és még vissza-visszanéz agóniáját könnyezve, de el kell őt engednie, igen, ez a természet rendje. Nem ment messzire, 10 méterre az ösvénytől egy fának döntötte a motorját, s térdére támaszkodva szemlélte az eseményeket.

Kicsit hasonlí­tott egy ragadozóra, aki most választja ki a leggyengébbet a csordából. Ha lassan is, de azért csak haladtunk felfelé. Valóban egypár kilométer után az ösvény kiszélesedik, a talaj pedig agyagról sziklásra vált.

A csúcsot elhagyva örömmel tapasztaljuk, hogy a hegynek ezen a felén nem esett az eső. A poros, sziklás szerpentinen minden gond nélkül ereszkedünk lefelé. Rövid műú egy falun keresztül, majd ismét terep. A medve-visszavadí­tó telep mellett elhaladva integetünk Maci Lacinak, gondolom, őt is itt szoktatják le a piknikeskosarak dézsmálásáról. Az ú ismét emelkedik, úgy 1600 méterig, néhány ví­zátfolyáson nagy tempóval átszáguldunk, alkalmi szivárvánnyal ajándékozzuk meg vendéglátónkat, az erdőt. Ő pedig mindent átható fenyőillattal búcsúzik tőlünk.

A vacsoránál tartott élménybeszámolón a patak már folyammá duzzadva ragadta el az óvatlan motorost. A negyedik szilvapálinka után pedig mindegyikünk bevallotta, hogy a medve-visszavadí­tó központ kerí­tésénél látta a hatalmas grizzlyket, akik éppen ugróiskolát játszottak, mivel még nem vadultak vissza. Vasárnap a hajnali napsugárral együtt köszöntöttük a Maros völgyét hazafelé. Az ú mentén alkalmi árusok kí­nálták a frissen szedett gombát. Egy szekér hátuljából bakancsos, bő nadrágos, nagy bajuszú, pipás, mindenhájjal megkent kobold integetve kí­vánt jó utat hazafelé.