Minden férfiemberben legbévül munkálkodik egy „belső nomád”, aki arra készteti időnként, hogy felkerekedjen és „belemotorozzon” vagy „beleutazzon” a nagyvilágba.
A „belső nomádok” két változata ismert: az épphogy nomád és a hű de nomád. Az épphogy nomádról most nem ejtek szót. A hű de nomád, aki bennünk is lakozik, arra kényszerít, hogy felpakold a motorodat, és indulj el lehetőleg a legelhagyatottabb vagy a legtöbb kihívást ígérő úi cél felé. Mongólia, Szibéria, nem fér bele a hosszú hétvégébe. Mit lehet belezsúfolni, amivel a saját nomádunkat lecsendesíthetjük egy kis időre? Gyerünk Erdélybe nagy túraendúrókkal, terepen motorozni, felpakolva, sok benzinnel megtankolva, mamut méretű motorokkal s hogy a kaland teljes legyen: utcai gumikkal.
Figyeljetek, Ewan McGregor és Charley Boorman, majd mi megmutatjuk, hogy nem kell gumikacsaként billegni a motorral a sárban! Nagy gázt kell húzni, „oszt annyi”. Na, volt billegés, sőt, felborulás, fa közé szorulás, kézen átfordulás, sárba elmerülés, rendszámtáblaelhagyás, patakba elmerülés gyertyaslusszig, szakadó eső füves felfelében, fenyőgyökeres rész, agyaggal kenve… stb.
Aszfalton Gyergyószentmiklósig.
A hajnali indulás miatt mindenki beöltözött, mint Amundsen és társai. Kellett is a szigetelés, mivel nagyon hűvös hajnalra ébredtünk.
A motorok: Yamaha XTZ 750 Supertenere, BMW R 100 GS PD, Honda Transalp 600.
M0-s, M5-ös és 4-es ú, az Alföld szép, meg jó, meg minden, de nagy kihívást nem jelentett a műúon. Az ú mellett incselkedve tekergő mély homokos dűlőutak, na azok igen. De nem engedünk a csábításnak. Egy ősi kínai bölcsesség nyers fordítására hivatkozva: „minél gyorsabban leérünk a hegyek közé, annál gyorsabban lent leszünk a hegyek között” tovább húztuk a gázt.
Ezen a szakaszon az egyedüli kihívást egy olasz rendszámú Fiat Punto megelőzése jelentette. Pilótája ugyanis csont részeg volt, vagy egy pihenőben kiejtette a mozgáskoordinációját, és nem vette észre. De nem volt egyszerű a leküzdése. Hosszú egyenesek, gyér forgalom. Királyhágó, gyönyörű táj, már a hőmérséklet is ideális.
A fehér aszfalt csillogása s a rajta futó olajcsíkok sötét sávja óvatosságra int. Kolozsvártól a Marossal együtt kanyargó, a sziklafalak és a folyó közé szorult aszfalt szerintem a legszebb utak egyike. A falvak házai kaotikus rendetlenségben, összevissza ülnek az ú mellett. Mintha egy pásztor nélküli csorda heveredett volna le ideiglenes pihenőre. A káoszt csak fokozzák a mostanában arra divatos különleges külső falfestékek színei. Hihetetlen látvány a több száz éves parasztház átfestve neonrózsaszínre, világító lilára vagy éppen rikító narancsszínűre. Azon tűnődtem, hogy végül is a saját háza, a saját színválasztása, akkor meg mit számít a faluösszkép meg a hasonló badarságok. Ebben a világban pont ez a szép. Mindenkinek kötelezővé tenném, hogy megnézze, mielőtt az EU előírásai itt is elvégzik „áldásos” átalakító munkájukat. Még mindig nagy a szegénység, ugyanakkor az egy főre jutó Hummerek, Aston Martinok, Land Cruiserek, X6-osok száma Kelet-Európában itt a legmagasabb… szerintem.
Még mindig nagyon sokan ücsörögnek a házak előtti padokon és beszélgetnek a szomszédokkal. A mi felgyorsult falvainkban ez már alig látható, habár lehet, hogy most a gazdasági válság miatt újra „ divatba” fog jönni. Az utolsó szakasz Szászrégen és a Gyergyói-medence közötti bő száz kilométer, már terepen. Nagyon érdekes a nagy túraendurókat terelgetni a sziklás erdei utakon. „íœgyesen” teletankoltuk a motorokat mielőtt elhagytuk az aszfaltot, még 40 kiló, …az igen. Ezt a szakaszt már többször teljesítettem verseny enduromotorral, hááát ez más világ. A sebességünk 50–70 km/h között, ezzel nincs is baj, a súly azonban nagyon szokatlan. A BMW közel 40 liter benzinnel a pocakjában nem egy gátfutó, inkább egy nehézsúlyú birkózó. Az utat 1–2 kilométerenként keresztező, ölnyi vastag vízáteresztő betoncsövek adták az első különleges feladatot. Ugyanis ha gázt adva az első kereket átemeltem a csövön, mint egy versenyenduróval teszi az ember, a nagy tömegnek köszönhetően a leérkezés vad detonációvá fokozódott.
Az érzés olyan, mint mikor az ember megfogja a mamut agyarát és megpróbálja egyenesben tartani, miközben őkelme rázza a fejét. Gondolom, ez mindenki számára ismerős érzés. Ezért mondják, hogy: „soha ne fogd le a mamut fejét!” A sebességet csökkentve viszont a haspáncél ért le a csőre, ennek a hatása is leírhatatlan. Az utasával együtt közel 300 kilós motor páncéljának becsapódását az ú menti fenyők hangos tobozhullatással honorálták. Ez persze nem igaz, mármint a tobozhullatás. A szakasz végén egy 6–7 km-es, zúzott köves egyenes következik enyhe kanyarokkal, na most hazai pályára ért a mamutunk, 100–130 km/h, lazán sodródó hátsó kerék, a súly, az átkozott súly, most bezzeg jó. Kiérünk az aszfaltra, vége mára a tutinak. Házigazdánk csorba levessel, csülkös töltött káposztával és szilvás gombóccal, ja és szilvás pálinkával, vagyis szilvapálinkával várt.
Bemelegítés a szerpentinen
A Békás-szorost elhagyva egy balos kanyarral rákanyarodtunk a már ismerős hegyi úra. Tavaly ősszel jártam itt utoljára. Azóta télen az öreg hegyi kobold nagyon jó pályát épített. Bal oldalon szakadék, jobb oldalon sziklameredély, az ú közepére pedig idegesen jobbra, balra cikázó eső mosta vályú húzott. Majd ahogy így elkészült vele, még a zsebéből ráhintett egypár sziklát azzal a mozdulattal, ahogy azt a konyhában látta öreganyjától, mikor is a porcukrot hintette a rétesre. Dolga végeztével pedig nagyot rántott a nadrágján, és pipára gyújtott, no ez megvan, jöhettek. Mi meg megjöttünk. Zoli az XTZ-vel rögtön a második kanyarban rakott egy völgylábat, és felborult. A motor felállítása egy külön kis műsorszám volt, a produkció annyira jól sikerült, hogy az égiek távolról felmorajló mennydörgéssel jelezték tetszésüket.
Nem, nem lesz eső, biztos, hogy nem. Mi van, ha mégis? A kobold úja felvisz 1800 méter magasságig. A gyönyörű magashegyi legelők zöldjét a tavasztündér telefröcskölte élénkszínű virágokkal. A hegytetőt elhagyva a sziklás utat felváltja az apró köves, jobb minőségű ú. Gyönyörű kőből rakott hidak ívelnek át a patakok felett. Nem műremekek, de egyszerűségükkel rendkívül illenek a tájba. Bár azt mondják, minden híd a maga nemében egy emlékmű, két oldal összekötésének mementója. Vissza a motorozáshoz: a gázt tartva még egy kicsit repülni is lehet ezeken az emlékműveken. Egy pásztorkunyhónál megállva alkalmi úitársakat kapunk. Három kisgyerek kéri, hogy ugyan, vigyük már őket.
Három motor, három gyerek, motoroztunk egy kicsit. A kunyhóhoz visszaérve az ajándékunk: havasi gyopár. Hatalmas fenyők között kanyarog tovább az ú, megriadt gyíkok iszkolnak sietve az ú menti fűbe a motorok elől. A patakokban lopakodó sötét árnyakként pisztrángok lesik a víz felett repkedő áldozataikat, erről jut eszembe, pisztráng lesz a vacsora. A mennydörgés egyre közelebbről hallatszik, de bízunk benne, hogy a felhők még a hegyek lábánál lerakják terhüket, minket nem fognak megöntözni.
Háromkú felé vesszük az irányt. Ez az ú a történelmi Magyarország határán kanyarog, a falvakban pedig csángók laknak. Nagyon szeretem, ha Erdélyben járok, és időm engedi, mindig meglátogatom, leírhatatlanul szép. Motorral vagy terepjáróval járható. A hidakat itt rendszerint a tavaszi áradás elsodorja. Ezért már jó ideje nem építik újra, egyszerűen csak át kell gázolni rajta igazi csemege azok számára akik kedvelik az erőpróbákat. Az iszaptól nem kell tartani, mint szinte minden hegyi folyó víz köves mederrel rendelkezik. A sodrásuk viszont annál erősebb, bukósisak nagyságú köveket cipelnek magukkal . A cipekedést megunva lerakják , s mindig oda ahol épp át akar kelni valaki.
Folytatjuk…
