Montenegró és Albánia – Fekete hegyek

A Balkánhoz egyszerűen nem lehet előí­télet nélkül közeledni. És most kérem, ne negatí­v előí­téletekre gondoljanak, egyszerűen arra, hogy mindenkinek él a fejében valamilyen kép róla, ami többé-kevésbé igaz is lehetne, de nem az. Nem volt mit tenni, utána kellett járnom a valóságnak, hirtelen felindulásból elkövetett nyaralás ürügyén megcéloztuk Ulcinjt, Montenegró legdélibb városát.

Ha már lassan utazunk, akkor ne rohanjunk el semmi mellett – ez volt az elv. Az ok-okozati viszony a húszéves Honda Transalpnál kezdődik, amely alapból sem alkalmas hiperűrugrásra, három megpakolt dobozzal és utassal pedig pláne nem. Nem szí­vesen í­rok ilyet, de Novi Sad-ig semmi figyelemre méltót nem kí­nált az ú, a mi alföldünk rendezetlen folytatásában az égvilágon semmi romantika nincs.

Valjevót leginkább Cortina d’Ampezzo helyi változataként jellemezhetjük, és a kalandok is körülbelül innen indultak. A meglepően jó minőségű utak elkezdtek kanyarogni, és lassan minden motoros vidámparkká változott. Uzicébe érve elhatároztuk, hogy innen már nem megyünk tovább. Egy külvárosi sörözőben kezdtem szállás után érdeklődni, ahonnan egy harminc év körüli fickó egy irodaházban kialakí­tott szobába vezetett, de mivel olyan alapdolgok megbeszélése is kudarcba fulladt, hogy hány éjszakát maradunk és mennyibe kerül, inkább elköszöntem és a város központjában tornyosuló drága, de koszos szállodában húztuk meg magunkat.

A szálló szocialista hangulata és a város pezsgő éjszakai élete erős kontrasztot alkotott: a szobában tárcsás telefon, a kiülős helyek között korzózó divatosan öltözött fiatalok pedig iPhone-nal fényképezték műmellű barátnőiket, aminél kevés kapitalistább dolgot tudok elképzelni. Szerbiában elképesztő mennyiségű kóbor kutyával találkoztunk, de az agresszí­v idegroncsok helyett ártatlan tekintetű ebek próbálták elkunyerálni a pljeskavicánk utolsó falatjait. Mi fejenként négyszáz forintból jóllaktunk, ők pedig hosszasan követtek minket, mintha Cesar Milan sétáltatná a falkáját.

Másnap a berendezésében és tisztaságában a születésem előtti időket idéző szállodát elhagyva már feszesebb tempót kellett diktálni: estig meg kell találnunk a még itthonról lefoglalt montenegrói szállást.

A szerb autósok lelkületének megértéséhez érdemes elbeszélgetni a helyiekkel. A német kertvárosokat megszégyení­tően betartott sebességkorlátozások hátterében a rendőri szigor áll. A legsunyibb helyeken traffizó hatóság kőkeményen megbünteti a szabálytalankodókat. Ez akár még élhető rendet is teremtene, de 30-as és 70-es táblából az indokoltnál többet helyeztek ki az utak mellé.

Enni Montenegróban
Aki szereti a hasát és egy kicsit is utálja Sóbert Norbit, annak már csak a nagy zabálások miatt is érdemes Montenegróba utaznia. Az ideális nap egy burekkel indul, amire egyből ráemelhetünk desszertnek egy cukortól csöpögő baklavát és egy török kávét. Ezzel az adaggal elég sokáig elketyeg a szervezet, a nap közben kieső kalóriákat utcai árusok kí­nálatából pótolhatjuk, egy délutáni ražnjiča mondhatni kötelező. Az éjszakai élet olyan tí­z körül indul be, tehát ennél korábban nem érdemes elindulni vacsorázni. Mí­g sül a pljeskavica vagy a čevap (ne felejtsünk el hozzá ajvárt és kajmakot kérni), megágyazhatunk neki a gyomrunkban egy sopszkával. A helyi sörök minősége a közepestől az egész jóig terjed, egy estét érdemes rászánni a kí­sérletezésre, aztán pedig kitartani a legfinomabb mellett. A borokhoz nem értünk, tanninokról, csersavról és tölgyfás í­zről nem tudunk hitelesen beszélgetni.

Ajvár: sült paprikából, padlizsánból és fokhagymából készí­tett mártás

Ćevap: darált húsból gyúrt, roston sült rudacskák

Pljeskavica: ugyanaz, mint a čevap, csak pogácsa alakú, lényegében a balkáni hamburger

Ražnjiča: mi rablóhúsként ismerjük

Kajmak: enyhén sós túró

Burek: rétestészta jellegű étel, melyet hajszálvékonyra nyújtanak és ez után rétegezve töltenek meg

Sopszka: friss paprika, paradicsom, uborka, vöröshagyma és petrezselyemzöld keverékéből álló saláta, amit reszelt juhsajttal szórnak meg



Csak a hazafelé vezető úon sikerült megfigyelni, hogy a kocsmában bedobott négy vodka-sör és az autóba ülés közötti métereken mentolos rágót kaptak be a vendégek. Mi a harcias feleségek megtévesztésére tippeltünk, de kiderült, csak a szondázás elleni bombabiztosnak hitt módszert láthattuk testközelből.

Montenegróba érve egészen új világ nyí­lik meg. Elképesztő mennyiségű szemét szegélyezi az utat, amire még a „felét megeszem, felét kidobom az ablakon” névre keresztelt helyi autós nassolási kultúra sem lehet magyarázat. Emiatt érdemes a távolba fókuszálni. Komor hegyek, csupasz sziklafalakba kapaszkodó fák és az ú melletti szakadék alján tekergő hegyi patakok. A Tara-kanyon kihagyhatatlan látványosság, bár helikopter nélkül nehéz felfogni egy 140 kilométer hosszú és helyenként 1300 méter mély természeti csodát – a coloradói után ez a világ második legnagyobb kanyonja.

Érdekes adatok
• Montenegró fővárosa sokáig Cetinje volt, de aztán Podgoricát tették meg új fővárosnak. Itt él

a lakosság harmada, majd 170 000 fő.

• Montenegróban még a felkapott üdülővárosokban is teljesen normális, hogy este 7 után nincs ví­z.

• Montenegróban elképesztő mennyiségű szemét van mindenhol, kivéve a nemzeti parkokat.

• Az albán motoros rendőrök öreg Moto Guzzikkal járnak.

• Albániának és Montenegrónak szemmel láthatóan nincs számottevő ipara, a mezőgazdaság pedig

a késő vaskori szí­nvonalon stagnál.

• Ulcinjben a lakosság 73%-a albán, alig több mind 10%-a montenegrói, de élnek itt törökök is, sőt

sokáig kisebb néger kolónia is lakott itt, akik nem rabszolgaként kerültek ide, hanem a hagyomány

szerint még a XIX. században Selim Surle ulcinji hajóskapitány telepí­tette be őket a városba.

• Mindhárom országban gyakoriak az ú menti sí­rok, és mivel arrafelé az arcképes sí­rköveket tekintik

alapbeállí­tásnak, a veszélyesebb kanyarok távolról középiskolai tablóképre hasonlí­tanak.

• Az úról látottak alapján Szerbia legnépszerűbb foglalkozásai az autóbontós, a gumijaví­tó, a félkész,

drogbáró stí­lusú palotákat kivitelező és be nem fejező épí­tési vállalkozó. Montenegróban ehhez jön

az ú szélén bármit áruló, Albániában pedig az autómosós.

• Noha a szerbek és a horvátok egymást taposva próbálnak bejutni az EU-ba, és folyamatos árulkodással

hátráltatják a másikat, Montenegró már most tagországnak tekinti magát. Hivatalos pénzük az

euró, több épí­tkezésnél uniós plakátokat helyeztek el.

• A hét nap két főre körülbelül 110 ezer forintba került. Ennek több mint a felét, körülbelül 60 ezer

forintot a benzinköltség tette ki, ennyibe került 2600 kilométer motorozás.



A Durmitor Nemzeti Park még a Dolomitok után is döbbenetes. A természet eleve sokkal meghittebb, ha nem nyüzsögnek az emberek, itt pedig tényleg elég sokáig lehetett úgy motorozni, hogy nem láttunk autót. A Tara-folyó ciánkék vizének kifejezetten magas a pisztrángtartalma, érdemes keresni egy megközelí­thető partszakaszt és megmártózni benne. Hőmérséklete a szájnak kellemes, a testnek éppen csak elviselhető. Pár perc bokalógatás után elkezd égetni, másfél perc úszás után pedig körvonalazódik, hogy mit érezhettek a Titanic harmadosztályú utasai. A hosszas lubickoláshoz minimum fókának kéne születni, de gyors frissí­tőnek tökéletes.

Montenegróban nem érdemes sietni, de nem is igazán lehet. Autópálya nincs, a főutak is szerpentinek, vagyis ha egy teherautó harminccal araszol, akkor több kilométeres autósor torlódik fel mögötte. Az amúgy is kockázatos előzést a türelmüket elveszí­tő, hirtelen kivágó autósok nehezí­tik.

Kelet felé haladva a templomokat szép lassan felváltják a mecsetek és a minaretek, és a szláv arcok közé egyre több albán arcél vegyül. Ulcinj Montenegró tengerpartjának legdélibb városa, az albán határtól 10 km-re fekszik. 1571-től kezdve a törökök által idetelepí­tett algí­ri kalózok jóvoltából a régió legrettegettebb kalózfészke volt, az Adria partjainak végigrablása után ide futottak be a zsákmánnyal és rabszolgákkal megrakott hajók. A kalózközpont bevehetetlenségét az is bizonyí­tja, hogy még Velencének sem sikerült kifüstölnie innen őket, sőt, a XVII. század végén ellenük indí­tott hadjárat során a velenceiektől zsákmányolt hadipénztár aranyaiból épí­ttette fel Sinan pasa a róla elnevezett dzsámit is.

Alaphelyzetben ellenzem az otthonról intézett szállásfoglalást, de mivel utunk fő célja a lehető legtöbb döglés a tengerparton és a legfinomabb ételek felkutatása volt, a kényelmesebb megoldást választottuk. Az uzicei éjszaka árából egy kétszáz éves ház emeletén kaptunk öt éjszakára szobát a város központjában a tengerparton. Az idős házaspár által üzemeltetett vendégházból tökéletes kilátásunk nyí­lt a tengerre, a várra és a főtérre – ha lusták lettünk volna, semmiért sem kellett volna öt percnél messzebbre sétálni.

A város szí­vében lévő homokos partra szerencsére csak egy délelőttöt pazaroltunk el. Az óváros bejárása közben figyeltük meg, hogy a nyí­lt tengerből kinövő szikla tövében pár ember úszkál. A Klub első szabálya: senkinek egy szót se a strandról. A Klub kettes számú szabálya: senkinek egy szót se erről a strandról. A hely meghittségét pont a maroknyi csendes beavatott biztosí­totta, de miután az egyik pincér óvatlanul elárulta, hogy melyik ház tövében van a lerácsozott lejáró, ami alatt átbújva és egy pallón végigegyensúlyozva megtalálhatjuk a lefelé vezető lépcsőt, mi is odaszoktunk. Nyugodt környezetben ugrálhattunk a ví­zbe, búvárkodhattunk és élvezhettük az augusztus végi perzselő napsütést – a város zajától mentesen tervezhettük meg a következő napok programját. Egyszer mindenképpen végig kell gurulni a tengerparton és megnézni a világörökséghez tartozó Kotori-öblöt, valamint Albániába átruccanva körbemotorozni a Skhoderi-tavat.

Lehet vitatkozni, hogy a természet csodálatos munkája az érdekesebb vagy az emberkéz alkotta, egzotikus, régi városok, Kotor igazi vonzerejét a kettő találkozása adja. A magas hegyek által határolt öböl ma is fontos kikötő, panelházakkal vetekedő méretű tengerjárók mellett magánemberek luxusjachtjai ringatóznak a ví­zen. Az óváros fölött elnézve láthatjuk a várat, ahová végtelen lépcsősor vezet. A tengerszint és a hatalmas hegyek csúcsai közötti kontraszt, valamint a kőházak és a hajóparancsnokok palotáinak váltakozása érdekes látvány. A mediterrán klí­mának köszönhetően a gránátalma, füge, narancs, mandarin, szőlő és olí­va egyaránt megterem vadon.

Mí­g a Kotori-öböl klasszikus turistacélpont, addig a Skodrai-tó inkább kalandtúra. Kevesebb az egy főre jutó csodák száma, mégis izgalmasabb. Teljesí­téséhez át kell ugrani Albániába, ami talán a legkirályabb hely, ahol valaha jártam.

Az európai csempészek fővárosának számí­tó Shkoder főutcáján a járdán a plazmatévék és a kí­nai műanyag gagyik mellett csomagtartóból árultak pulykát és szamarat. Az utcán a forgalom teljesen szabadon áramlik, a közlekedési lámpák, a sávok és a járdaszigetek legfeljebb kisebb örvényeket keltenek – a teljes zűrzavar ellenére mindenki nyugodt. Felveszem a forgalom ritmusát, a helyi szokáshoz igazodva az irányjelzőt dudával egészí­tem ki.

A városból végül egy murvás ú vezetett ki, folyamatosan kerülgetni kellett a kátyúkat, a teherautók által felvert por fehérre festette a környező fákat. Nem akarjuk elhinni, de ez a főú, ahová egyébként simán leszerveznék egy offroad túrát. Tí­z izzadt kilométer után szürreális látvány fogad: repülőgép-leszállópálya szélességű, minden felfestést nélkülöző, tökéletes fekete aszfalt. A feketeség fontos, hiszen ezen már messziről kiszúrni a kóválygó szamarakat, amelyek a szerpentineken – főleg szürkületben – elég sok meglepetést okoztak. És mire az ember figyelme kezdene lankadni, eltűnik a beton, és újra kezdődik a bombatölcsérek kerülgetése, majd mire elkezd savasodni az alkar, ismét előttünk egy frissen kiöntött reptér.

Albániával egyetlen nagy gond akadt: kevés idő maradt rá. Kellően rejtélyes és izgalmas – nem véletlen, hogy Voldemort, Harry Potter főellensége ezt a vidéket szemelte ki tí­z év bujdosásra. Szerbiában az élet nagyon hasonlí­t arra, mint amit itthon megszoktunk. Montenegró viszont már kellően izgalmas ahhoz, hogy ne csak átutazzunk rajta, hanem egy túra fő attrakciója legyen.