Grizzly, vagy valami más?
Első ránézésre illik a Royal Enfied 650-es klasszikusainak sorába, de egy kis ismerkedés után kiderül valódi természete.
SZÖVEG ÉS KÉPEK MEZŐ JÁNOS
Ezer motor dübörgése tölti meg a levegőt, mintha rengene a föld, vibrál, lüktet a homok. Aztán valahol elöl lecsapódik egy rajtzászló, ezer jobb kéz tekeri meg a gázmarkolatot, felordít az ezer blokk, ezer bal kéz dobja el a kuplungot, és ezer hátsó kerék szórja maga mögé a homokot. A zaj pokoli, a keselyűk fejvesztve menekülnek, a látótávolság méteres, a pilóták vakon száguldanak a felvert porban. 1961-et írunk. A helyszín: Egyesült Államok, Kalifornia, Mojave sivatag. Az esemény: a híres-hírhedt Big Bear Run. Mint később kiderül, az utolsó az 1921-gyel kezdődő sorozatban. A verseny specialitása a „mass start” vagy „bomb run”, amikor egyszerre rajtol el az összes induló. Félelmetes, veszélyes, őrült dolog, szedi is rendesen az áldozatokat. Annyit, hogy a hatóságok megelégelve a dolgot, 1961-ben betiltják a versenyt, amelyen olyan hírességek álltak rendszeresen rajthoz, mint a hollywoodi sztár Steve McQueen és barátja, az offroadlegenda Bud Ekins (A nagy szökés, 1963). A versenyek legnagyobb hőse mégsem ő, hanem egy tizenhat éves fiú, Eddie Mulder, becenevén Fast Eddie, az 1960-as verseny győztese, aki egy 500-as Royal Enfield Fury modellel szerezte meg az aranyérmet. A Big Bear Run egy feltehetőleg alkoholmámoros fogadásnak köszönhette létrejöttét, amely 1921-ben köttetett két jó barát között egy szilveszter éjszakán – az nyer, aki elsőnek ér fel Los Angelesből a San Bernardino-hegységben lévő Big Bear Lakehez. Természetesen motorral. A táv 200 km, szabályok nincsenek. Egyikük közúton indult, másikuk toronyiránt a hírhedt Rattlesnake Canyon úttalan útjain. Ő nyert, és ezzel megszületett az egyik legvadabb amerikai desert sled. A 2024-es EICMA-n bemutatott Royal Enfield Bear 650 Fast Eddie emléke és teljesítménye előtt hajt fejet. Eddie győzelme óta ugyan sok víz lefolyt a Temzén, sőt a Gangeszen is, a büszke brit királyi Royal Enfieldből indiai Royal Enfield lett. A brand kis híján eltűnt, hogy Szidharta Lal zseniális vezetésével aztán szinte hamvaiból szülessen újjá, sőt váljon ikonikus branddé. A Royal Enfield 2025-ben először lépte át az 1 000 000 darabos eladási számot, szűkebb környezetünkben, Európában 30%-os növekedést produkált egy év alatt. A története igazi sikersztori, egyedülálló és hiteles modellpalettájával üde színfoltja a motorozás világának. Míg Indiában az egyhengeres 350-es, addig Európában a 650-es sorkettes modelleknek köszönheti sikereit a gyár, amely zseniális következetességgel építette ki három blokktípus köré moduláris termékpalettáját. Bár a Bear 650 legközelebbi rokonságban az Interceptorral áll, a gyár közleménye szerint az alkatrészeinek 60%-a teljesen új. Közös az erőforrás, a tank és a váz középső részének geometriája. Hasonló a blokk hangolása, amely azonos konfiguráció mellett a mapping átírásával, az új 2:1-be kipufogóval és módosított légszűrővel 4 Nm-rel nyomatékosabb elődjénél. A vázat a kritikus helyeken megerősítették, hogy jobban bírja a terepezés és az ugratások okozta terheléseket. Végezetül teljesen új a futómű. Elöl 41-es hagyományos teleszkópok helyett prémium, 43-as Showa USD telókat kapott, amelyek 130 mm-es rugóúttal rendelkeznek. A hátsó rugóstag rugóútja 88 mm-ről 115 mm-re nőtt, az elöl-hátul 18-as kerekek 18/17-es párosnak adták át helyüket. ABS-e a hátsó keréken kikapcsolható, nagy méretű, klasszikus kinézetű, kör alakú TFT-kijelző je pedig a telefonnal összekötve navigáció és hívások megjelenítésére alkalmas. Ülésmagassága 804 mm-ről 830 mm-re nőtt, a kormánya szélesebb lett, a lábtartói pedig valamivel magasabbra és hátrébb kerültek, tehát a Bear nem egy átmatricázott Interceptor, hanem egy merőben új, fiatalos tracker. Ezt a trackerséget persze tessék mai trendi értelemben venni, tehát nem egy dirt track versenygépről, hanem egy offroadcélokra is alkalmas utcai motorról van szó.
A részletes teszt a Motorevü 2026/9-es számában ovlasható.
