Semmi-Kis Tünde, a Miss World Hungary 2005-ös győztese nem ijed meg a portól, a köves-homokos utaktól vagy épp a kék-zöld foltoktól. A Budapest-Bamakó-rali után kedvet kapva ezútal egy BMW nyergében fedezte fel Marokkót.
Marokkót először még a Budapest‒Bamako-rali alkalmával volt szerencsém picit felfedezni, azonban mindig is ott motoszkált a fantáziámban, hogy egyszer vissza kell térnem erre a fantasztikus vidékre, persze lehetőség szerint 2 keréken. így mikor felvetődött a lehetőség, hogy barátokkal egy szervezett túra keretein belül visszamenjek, azonnal belelkesedtem.
Mindösszesen két aggodalmam volt az útal kapcsolatosan. Az egyik, hogy az úitársamul delegált „aprócska” jószággal nem sok tapasztalatom volt mindaddig. A másik, miszerint igen komoly tériszonnyal rendelkezem járműveken, s lássuk be, ez a kifejezetten az Atlasz-hegység csúcsaira tervezett barangolás alkalmával meglehetősen indokolt fenntartás.
 |
| Kattintson a képre a galériához! |
Az 5 napos túra minden év áprilisában kerül megszervezésre, közvetlenül az után, hogy a magaslatokban a hó elolvad. Élmény szempontjából ez meghatározó, hiszen ekkor még a völgyekben zöldek a fák, a patakokban pedig kristálytiszta víz csörgedez, és még a nappali hőmérséklet sem túl szélsőséges.
A teljes úvonal ugyan km-ben nem volt olyan jelentős, azonban, ennek a távnak kb. 40%-a offroad, amely többségében durván köves-homokos talajon vitt végig, mind a kivételes hegycsúcsokra, mind pedig az eldugott kis falvakba.
Az első reggel különös izgatottsággal (amelyet megalapozott a megfelelő irányú tapasztalataim hiánya) vettem birtokba a tökéletesen tiszta motoromat, persze azonnal tudván, hogy ez az állapot nem tart majd sokáig. Kicsit tartalmasabb eligazítást követően elindultuk az első állomásunk felé, mely eleinte leginkább jó minőségű aszfaltozott ú volt. Nem sokkal később persze letértünk a járt utakról, és megkezdődhetett a könnyed bevezetés Afrika földutakkal átszőtt rejtélyes világába. Túravezetőink méltó példát mutattak miként is kell helyesen közlekedni ezeken a terepeken, tehát végig állva, amennyire lehet lazán, de mégis stabilan terelgetve a motorokat. Ez a szakasz valóban csak ízelítőnek bizonyult az elkövetkező napokhoz képest.
Másnaptól már jóval nagyobb hányadban voltunk terepen, átkeltünk kisebb-nagyobb patakokon és folyókon, verekedtük fel magunkat több ezer méteres magaslatokra, szeltünk át hegységeket olyan utakon, ahol a hó és a jég folyamatos munkájának hála, már az ú közepén is szakadék tátongott. Persze az aggodalmaimból fakadóan nekem helyenként a kelleténél is jobban vert a szívem, azonban kivétel nélkül minden esetben megérte az a látvány, amelyet a táj biztosított cserébe. Különösen mély benyomást tettek rám az Atlasz-hegység azon részei, melyeket leginkább a Grand Canyonhoz tudnék hasonlítani. Meglepő módon utunk során találkoztunk olyan aszfaltozott szerpentines szakaszokkal is, melyek minőségét bármelyik versenypálya megirigyelhetné. Persze ilyenkor felüdülést nyújtott számunkra a kényelmes ülőpozíció, illetve hogy kicsit nagyobb sebesség mellett lehetett döntögetni a paripákat.
###
A magam részéről továbbá nagyon értékeltem, hogy az ebédet minden esetben egy-egy helyi kis vendéglátóegységekben fogyasztottuk, gyakran egyszerű szőnyegeken helyet foglalva, az ott jellemző ételekből szemezgetve, s így bepillantást nyerve a helybeli lakosok szokásaiba. Kivétel nélkül mindenhol szeretettel fogadtak minket; a kisgyerekek hatalmas rajongással vizsgálták a motorokat, a felnőttek pedig békés mosollyal az arcukon szemlélődtek.
A túra szempontjából egyetlen rész jelentett nagyobb nehézséget a csapat számára, mely egy kiszáradt folyómeder alig 2 km-es szakasza volt. Az enyhe tél következményeként ugyanis érkezésünk idejére a meder már teljesen kiszáradt, és az elterülő kavicsrengeteg olyan laza talajként mozgott a kerekek alatt, hogy megfelelő technika és sebesség hiányában azonnal elsüllyedtek a motorok. Ennek eredményeként igen jelentős küzdelem volt végigverekedni magunkat méterről méterre a kívánt úi cél felé, természetesen a tűző nap „jótékony” hatása mellett. Talán méltán szemlélteti a helyzet nehézségét, hogy ez a rövid táv 4 órát vett igénybe, s jó néhány kék-zöld foltot hagyott emlékül mindannyiunkon.
Esténként persze azért senki sem ellenkezett, mikor elfoglaltuk végre a helyi viszonylatokhoz képest igencsak kényelmes szállásainkat. Egy-egy kellemes zuhany után, a vacsora mellett veséztük ki az aznapi élményeket, osztottuk meg kérve-kéretlenül is a tapasztalatainkat egymással.
Az egészséges fáradtság ellenére minden egyes reggel ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel pattant vissza kis csapatunk a motorok nyergébe, hogy felfedezzük, mit tartogat számunkra Afrika azon a napon.
Ugyan ez a néhány nap is csak korlátozott betekintést nyújtott számunkra, azonban a kivételes természeti adottságok, az a világ és egzotikum, amelyet Marokkó és az Atlasz-hegység turisták által kevésbé látogatott részei nyújtanak, leírhatatlan élményt biztosítanak egy életre. Aki csak teheti, fedezze fel, akár kettő vagy négy keréken, de mindenképp érdemes letérni az aszfaltozott utakról, hogy teljesebb képet kapjunk erről a csodálatos világról. Persze azért itt is javasolt tapasztalt vezetők segítségét kérni a tájékozódásban, a biztonságos vidékek feltárásában.
S végezetül; azért a porra allergiásoknak nem ajánlom.
