Vajon hányan vállalkoznának arra, hogy az őszi szélnek és esőnek fittyet hányva kilencezer kilométert motorozzanak Budapest és Európa legnyugatibb pontja között? Egy apróság még jár ehhez a hírhez: mindezt egyedül, „szólóban”!
Október közepén indultam a horvát tengerpartra egy szervezett túra keretében, hogy aztán két nap tengerparti szlalom után elinduljak az európai kontinens legnyugatibb pontjára. Az utam első része vegyes időjárást és látnivalókat tartogatott számomra. Végigmotoroztam az adriai tengerparton Triesztig, majd az olasz csizma keleti szélén Riminiig. Egy rövid San Marinó-i kitérő után átkeltem a nyugati partvidékre. A pisai ferde torony káprázata után Barcelona és a jó idő volt a cél. A nyolcadik napon értem Barcelonába, fáradtan, csapzottan, hogy itt kétnapos töltődés mellett kitaláljam a túra további részeit. Nem kerestem a különleges látnivalókat, nem akartam minden katedrálist és Szűz Mária-szobrot lefényképezni, inkább csak a kötetlen motorozásra törekedtem.
Barcelonából Sitgesig elkísért Előd barátom, ott ittunk egy kávét és átváltottam újra szóló üzemmódba. Sitgesben egyébként több MotoGP-sztárnak is van háza, ez talán a legkedveltebb üdülőhely Barcelona közelében. Irány Valencia! Az N340-es utat választottam, ezen poroszkáltam délnek, az idő bomba volt, 26 fok, sima aszfalt, nekem találták ki. Valenciába viszonylag korán leértem, és mivel volt még bennem szufla, így Alicante lett az aznapi cél: nyüzsgő tengerparti város, a szinte már szokásos látnivalókkal – domb, vár, felhőkarcolók, kaszinó, parti sétány, jachtok (nem kicsik) és nyugdíjasok.
Másnap a célom Marbella volt, így a Torrente-filmek után szabadon belekezdtem a Marbella-küldetésbe! Almeirához közeledve egyre több arab nyelvű tábla volt az ú mellett, ez a környék már erőteljesen magán viseli a mórok hosszú tartózkodásának nyomait. Almeira után egy durva szerpentin következett a tenger mellett (N-340a), ezt sikerült is felvennem videóra. A nagy csapatás után jólesett megfürödni a tengerben. Ebben a régióban virágzik a narancstermesztés, amíg a szem ellát, mindenhol nejlonsátrak borítják a vidéket, ez elég unalmas rész volt. Malaga után újra egy csinos, kanyargós rész következett. Marbella egy klasszikus üdülőparadicsom, télen-nyáron látogatható, itt kezdődik a Costa del Sol partszakasza, amely egészen hosszan elnyúlik dél felé. Hamar találtam szállást, a recepcióssal beszélgetve kiderült, hogy ő két hete volt Alicantéban, és elismerően bólogatott a mai 552 kilométeres teljesítményemre, gyorsan el is engedte a parkolás árát.
Reggel korán indultam, hogy beleférjen minden, amit terveztem. Gibraltár volt az első látnivaló. Egy kicsit csalódtam, mert olyan lepukkantnak tűnt az egész város. Az Europa Pointnál egy csomó felújításra váró épület áll, szűkek az utcák és olyan bénán egyirányúak, hogy az ember alig tud kikecmeregni. Ami viszont tetszett, hogy egy csapásra minden felirat angolul szólt, és furcsamód a határátkelő után az embernek át kell caplatnia a repülőtér leszállópályáján, míg eljut a városba. A határon a motorosok meg sem álltak, csak fékeztek és lobogtatták az úlevelet. Erre az angol határőrök csak intettek, hogy mehetnek. Olcsóbb volt a benzin, mint Spanyolországban, és a majmok is jó fejek voltak, az úikönyv szerint Európában csak itt élnek szabadon, ezzel azonban vitatkoznék – gondoljunk csak a magyar „celebekre”!
Gibraltár után Cadiz felé vettem az irányt, errefelé minden ki van írva arabul is, és a környezet is nagyon arabos. Amikor megálltam fotózni, majdnem perec lett belőle, a holtpontról sikerült visszahoznom a motort. Tarifa egy gyönyörű, vízparti kisváros fehér házakkal. Tovább a parton rengeteg kite szörföst látni, ahogy a nagy szélben a kis ernyőjükkel repkednek, aztán siklanak a vízen. Nagyon jó úon haladtam Portugália felé, a hőmérőm végig 31 fokot mutatott. 860 km után estére értem Lisszabonba.
Lisszabon belvárosából kijutni nem egyszerű feladat. Egyirányú, macskaköves utak meredeken fel és le, nehezítésként villamosok a szűk utcácskákban! Ráadásként turisták és taxisok bukkanhatnak fel a legváratlanabb helyekről. Nekem még kijutott néhány építkezés miatt lezárt terület is, amelyek miatt a GPS teljesen használhatatlanná vált. Szóval, amikor végre kijutottam a tengerpartra, már csak laza egyórás motorozás várt rám Estorilon keresztül, hogy eljussak a legnyugatibb ponthoz.
Éppen két hete indultam otthonról, és most elértem Cabo da Rocát, az európai kontinens legnyugatibb pontját! Ez volt a cél! Megcsináltam, most már mehetek haza!
A parkolóban keltettem némi feltűnést a magyar rendszámommal, akik tudták, hol van „Ungria”, azok elismerően bólogattak, sőt, egymás kezébe adták a gépemet, hogy segítsenek lefotózni engem és a motorom! Lisszabonban este városnézésre indultam. A sétálóutcában francia fúvósok szórakoztatták a nagyérdeműt, a portugálok pedig annyira élvezték a „karnevált”, hogy táncra perdültek. Majdnem egy órán keresztül ment a zene és a tánc az utcán. Mivel másnap indultam haza, próbáltam kiélvezni Lisszabont. Betévedtem egy portugál motorszalonba is. A tulajdonossal beszélgetve kiderült, hogy ha valaki vásárol ott egy robogót, akkor körülbelül 20 percen belül el tudja vinni rendszámmal. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a szalonban gyártják le a rendszámot, és ideiglenes papírokat állítnak ki, a végleges dokumentumokat a hivatal postázza pár héten belül. Na, ez szolgáltatás!
Lisszabonban reggel óriási köd volt, a nagy hídon, amely az öböl két partját köti össze, az orromig sem láttam. Egyébként a híd belső és külső sávja fémből készült, ezért a motoros csak a középsőben mehet biztonságosan. Viszont a mellettem közlekedő autók olyan hangot adtak ki, mintha egy Forma–1-es versenyen a boxutcában állnék. FÉLELMETES! A portugál szakasznak hamar vége, semmi különös nem történt. Nem így a spanyol oldalon, Madrid felé haladva. Az EX102 ú Zorita és Talareva között. Na, igen…, ez benne van az öt legjobb motoros élményemben. 25 fok, tökéletes kanyarok, vadiúj aszfalt, minimális forgalom (5 autó 75 km alatt). Madridba este hét körül értem, a belvárosig jól lehetett haladni, ott viszont a GPS bevitt a sűrűbe – folyamatosan a sétálóutcán akart átvinni, aztán egy olyan téren, amely fel volt bontva. Na, mindegy, pár perc alatt találtam szállást, és már be is vetettem magam az esti forgatagba! 4 euróért olyan gyrost ettem, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána. A recepciós reggel megkérdezte: „Te tudsz magyar?” Mire én meglepődve mondtam: „Si”. Ez után megbeszéltük, hogy ő Szlovákiából származik, és milyen jó is az örök szlovák–magyar barátság!
Madridból indulva Zaragozáig kellett eljutnom, az N11-es úon mentem. Szinte végig sziklák között motoroztam, annyi eltéréssel, hogy a kövek először vörösesbarna, majd homokfehér színben tündököltek. Zaragoza után összeszűkült az aszfalt és egy kanyargós szakasz következett Barcelonáig. Estére értem újra kedvenc városomba. 635 km Reménykedtem, hogy hazafelé be tudom járni a Verdon-kanyont Franciaországban, de az idő újra elromlott. Genováig bírtam a tempót, egy ducatis sráccal mentünk együtt. A város előtt lekanyarodtam és a mai 903 km után Ovadában kivettem egy szobát.
Reggel szakadó esőben indultam el. Terveim szerint már hazáig kellett húznom a gázt. A tizenöt fokban elvoltam, felvettem az esőruhámat is, jó zene szólt a sisakomban, egyszóval elviselhető volt a helyzet. Triesztnél abbamaradt az eső, és kezdtem reménykedni, hogy minden jobbra fordul. Na Ljubjanától kezdődött a rémálom. A motor hőmérője percek alatt 1 fokra ment le, szabályosan vacogtam. Innentől átment a hazaú túlélő túrába. Bár a hőmérséklet 4 fokra emelkedett, elkezdett esni újra az eső, sebaj – gondoltam – bírom én! Aztán köd lett és a nap is lement. Egy kamion mögött haladva a sötétben arra gondoltam, hogy most rögtön visszafordulok, és a spanyol melegben megvárom a tavaszt, majd akkor ráérek hazajönni! Végül is este tizenegy órára értem Budapestre hullafáradtan, átfagyva, de tele élményekkel és az érzéssel, hogy „Megcsináltad, apafej!”
