Egy hétre mindent magad mögött hagyni, és motorral felfedezni egy távoli kis szigetet: nagy szerencsével, némi tervezéssel és egy adag bátorsággal elképzelhető.
A majmos templom után északnak indultam, hogy megnézzem a Jatiluwih rizsföldeket, amelyek klasszikus teraszaikról híresek. Az ú nem volt túl jó, és megint el is tévedtem kissé. Mire odaértem, eleredt az eső, így nem tudtam teljesen kiélvezni a látványt, illetve kezdett már későre járni, ezért gyorsan elindultam a szállásom felé. Szerencsére úközben megálltam enni, mivel nem sokkal később annyira rázendített, amilyet még életemben nem láttam.
A látótávolság alig pár méterre csökkent. Körülbelül 1 óra után csöndesedett az eső, viszont cserébe tej sűrűségű köd jelent meg. Eléggé átázva érkeztem meg a szállásra, ahol nagyon kedvesen és persze csodálkozva fogadtak. Igen jólesett a háziak által gondosan elkészített forró tea. A szobából szép kilátás nyílt a völgyre, és a közelben egy jó kis étterem is akadt, ami egy ilyen kimerítő nap után nagyon jól jött.
Másnapra teljesen elállt az eső, megszűnt a köd, de lehűlt a levegő. Az eddigi leghihetetlenebb reggelivel indult a nap: rizsből és kókuszból készített massza megpárolva, a tetején sima és pirított kókuszreszelék pálmasziruppal. Fantasztikusan fi nom volt, és jó kis energialöketet adott. Indulás után nem sokkal végre láthattam a két tavat, amely mellett elhaladtam előző nap, csak a köd eltakarta a látványt: a Tamblingan és a Buyan tavakat. Ezeket csak egy vékony földnyelv választja el egymástól. Meg is álltam megcsodálni a tájat, valamint fényképezkedtem néhány őshonos állattal: egy iguánával, egy szép nagy kígyóval és egy óriási gyümölcsdenevérrel.
Nagyjából ekkor vettük észre egymást egy másik motorossal, aki szintén európai volt, ugyanolyan Kawasakit vezetett, mint én, továbbá egy nagy hátizsákot cipelt. Kölcsönösen elég feltűnőek voltunk, mivel általában a külföldiek inkább a part mentén szoktak szörfözni, búvárkodni és napozni, a sziget belsejébe kevesebben merészkednek, és azt sem robogón vagy motoron teszik, inkább sofőrös kocsiban. Az elkövetkező két kilométeren lélegzetelállító volt a látvány, számtalanszor megálltam, és többször összefutottunk a másik motorossal. Végül úgy döntöttünk, szóba elegyedünk. Elmondta, hogy német, régebben Indonéziában élt, most egy haverja legénybúcsújára érkezett, és meghosszabbította az utazását, hogy egy kicsit motorozhasson. Az is kiderült, hogy egy irányba megyünk, így az elkövetkező két napon együtt folytattuk az utat. Elég vicces volt látni, hogy egy majdnem kétméteres fickó hogyan ülte meg a kis KLX-et.
Az első megállónk a Beratan-tónál lévő Ulun Danu templom volt, amit aranyos, de kissé giccses kőbékák tettek érdekessé. Mivel az úitársam már járt Balin, olyan helyszíneket is ismert, amelyeket nem jelölt az úikönyvem. Többek között olyan földutakon haladtunk, amelyeket 30 centi mély pocsolyák tettek még érdekesebbé. Szerencsére a kis Kawasakik jól bírták az extrém körülményeket is. Végül megérkeztünk a Danau Baturhoz, amely egy vulkán tetején lévő tó, ahol az óriási kráteren belül van még egy kráter.
A külső falára felmászva, főleg alkonyatkor, egészen különleges látvány tárul a szerencsés látogató elé. Aki szeret túrázni, hajnalban megmászhatja a kisebb krátert és onnan csodálhatja a napfelkeltét. Ezután a sziget keleti partja felé vettük az irányt Amedbe, ami a búvárok kedvelt úi célja. Innen megint egyedül folytattam az utamat. Egyébként itt volt a legjobb és egyben legolcsóbb szállásom, ahol szintén „welcome” teát kaptam, és reggelire fi nom banános palacsintát készítettek, továbbá abban a hihetetlen élményben lehetett részem, hogy este a szobám mennyezetén kergetőző és legyekre vadászó gekkókat figyelhettem.
Amedből a part mentén dél felé indultam, élvezve a csodás látványt, amit a tenger nyújtott. Apró falvakon haladtam keresztül, amelyek csak néhány viskóból álltak. Könnyen felismerhető volt, hogy nem vagyok idevalósi, mert a megszokott motoros cuccok, például kesztyű nélkül vezettem, rostély nélküli nyitott sisakot viseltem, illetve a forróságra való tekintettel a szokásos protektoros ruha helyett csak póló és rövidnadrág volt rajtam, ezért a helyiek mindenhonnan rám köszöntek, néha a dzsungelből is hallottam a hellókat. A fent említett, nem túlzottan hagyományos motoros felszerelés, továbbá a helyi utakon ezzel a motorral maximálisan elérhető 60 km/h-s sebesség miatt olyan érzésem volt, mintha még közelebb lennék a természethez, szinte eggyé váltam a szigettel.
###
Egyébként ez volt az első alkalom, hogy pontos térkép nélkül túráztam, csak az úikönyv alapján tájékozódtam. Mivel a kitáblázottság a nullával egyenlő, így sokszor kellett úmutatást kérnem a helyiektől, ami elég vicces helyzeteket teremtett. Az egyik kis falunál, ahol megálltam fotózni, két kisfi ú jött oda, és pénzt kértek.
Miután nemet mondtam, a következő kérdésük az volt, van-e tollam. Volt, így odaadtam nekik. Ekkor jutott eszembe, hogy már korábban is, amikor a német sráctól kéregettek a gyerekek, nem pénzt, hanem főleg tollat szerettek volna kapni. Ha tudtam volna előre, akkor már az elején sok tollat szereztem volna be. Reméltem, hogy az ú ezen szakaszán látni fogom a Gunung Agungot, amely a sziget legmagasabb pontja (3031 m) és egy csodálatos formájú aktív vulkán, de sajnos éppen szégyenlősen elbújt a felhők mögé.
Időközben egy új hobbim is kialakult: elkezdtem megfigyelni és feljegyezni, hogy mit lehet egy robogón szállítani. A nem teljes lista: egy egész család (2 felnőtt, 2 gyerek, 1 kisbaba), hatalmas jégtömb, óriási bambuszköteg, benzineskannák, utas oldalt ülve. Emellett láttam 7-8 éves gyerekeket, akik vezettek, de olyan is volt, hogy apuka vezetett, és előtte, a kormányra dőlve aludt egy gyerek. A legötletesebb az volt, amikor olyan robogókat láttam, amelyeknek egyik oldalán két nagy kampó volt. Sokáig nem sikerült kitalálnom, mire valók, mígnem egyszer láttam használat közben: ezek a szörfdeszka rögzítésére és szállítására szolgálnak.
A következő szállásnál némi bonyodalom támadt, mivel kiderült, hiába foglaltam le a szobát a neten, már nem működnek együtt azzal az internetes oldallal, és teltház volt. Ennek ellenére kedvesek voltak, adtak egy narancslevet, és elkezdtek körbetelefonálni a környék többi szállodájába, hogy helyet keressenek nekem. Mivel éppen egy szörfverseny zajlott a környéken, a feladat nem volt könnyű, de végül találtak egy szobát nem messze, és az egyik alkalmazott el is elkísért. Ez azt jelentette, hogy követtem a robogóját az autópálya leállósávjában a forgalommal szemben, majd átmentünk az autópályán egyszer csak felbukkanó gyalogos-átkelőhelyen…
Mivel tudtam, hogy nincs másik szabad szoba a környéken, nem válogathattam, de bevallom, amikor megláttam a helyet, arra gondoltam, „csak ezt az éjszakát éljem túl ebben a balinéz Bates motelben”. Az egész szálloda romos volt, a medence félig leeresztve, benne lebegő PET palackok, vezetékek a falak mentén, az ajtó alig csukódott; nem tudtam eldönteni, hogy a hely felújításra szorul vagy sosem lett befejezve. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy közel volt a vízhez, így este kiülhettem a partra egy sörrel, és hallgathattam a tengert.
Ez volt az utolsó előtti napom Balin, és igen örültem, hogy a reggelivel sem sikerült eltenniük láb alól. Ahogy közeledtem Kutához és Denpasarhoz, egyre nagyobb volt a káosz, és egyre kevésbé tetszett – túrázáshoz szokva általában nem érzem magam jól motorral a nagyvárosokban. Az utolsó szállás szerencsére rendben volt, bár telefonon leegyeztetni a másnap hajnali motorátadást a nyelvi akadályok miatt nem volt könnyű feladat.
A Manilába való visszaú elég kalandosra sikerült: hajnal 6-kor, még sötétben történő száguldás a reptérre (megint a motorkölcsönzős fickó mögött ülve), és a valaha átélt legkaotikusabb reptéri check-in, ami majdnem azt eredményezte, hogy ottragadtam a szigeten. De azért voltak szerencsés véletlenek is: például a reptéren derült ki, hogy van egy terminálhasználati díj (ezt megérkezéskor sehol sem láttam feltüntetve), ami 150 000 indonéz rúpia, nekem pedig már csak 149 000-em maradt. Szerencsére a bambiszemek beváltak, így végül sikerült felszállnom a gépre, ahonnan eléggé szomorúan néztem, hogyan tűnik el a szemem elől Bali, egy igazán hihetetlen hely, ahová remélem, lesz még alkalmam visszatérni.
P. S.: Az útal kapcsolatban volt egy sokkoló utóélményem, ami sokáig kísértett: még Balin német úitársam egy furcsa jelzőtáblát vett észre, amelyen tehén zuhan le egy dombról az alatta elhaladó kocsira. Pár hónappal később az Alpokban túráztam, amikor egy hegyi szakaszon váratlanul dugó alakult ki, és hamarosan megtudtam a várakozás okát is: a fentebb elhelyezkedő legelőről az úra zuhant egy tehén, és az akadály elszállítását kellett megvárni. Érdekes, hogy időnként az apró jelek hogyan köszönnek vissza, de egy biztos, a Balin töltött napokra mindig szívesen fogok visszaemlékezni.
