Egy könnyű motorral az egész sziget bejárható – eljuthatunk azokba a szegletekbe is, amelyek távolabb esnek a bejáratott turistaösvényektől. Térkép nélkül az istenek földjén.
A sors néha elképesztő csavarokat hoz. Például, amikor 2013 elején egy hideg téli estén Mező János beszámolóját hallgattam a Motorrevü-klubban Baliról, nem gondoltam volna, hogy alig fél év múlva én is ott találom magam. Úgy alakult, hogy a munkám révén a Fülöp-szigeteken töltöttem egy hónapot, és mivel sokan azt javasolták, hogy ne ott motorozzak egyedül az egyhetes szabadságom alatt, elkezdtem egy másik délkelet-ázsiai úi célt keresni, így merült fel Bali. Eszembe jutott a beszámoló, és már kezdtem is a szervezést.
Június elején érkeztem. Az istenek szigete esővel fogadott. Az interneten előre lefoglaltam egy Kawasaki KLX150-est, és a bérbeadó a megbeszélteknek megfelelően a reptéren várt. Úgy képzeltem, hogy ott aláírjuk a papírokat és vihetem a gépet, de kiderült, nem teljesen ez a helyzet, úgyhogy egyszer csak elég álmosan egy nálam fél fejjel alacsonyabb balinéz fickó mögött találtam magam a motoron, amint őrült iramban cikázik a bal oldali forgalomban. Jó kis bevezetés volt a helyi közlekedési kultúrába. Végül megérkeztünk az irodába. Már ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy a Fülöp-szigeteken töltött egy hónap eléggé elkényeztetett, mivel ott szinte mindenki beszél angolul, lévén ez az egyik hivatalos nyelv, míg Balin messze nem ez a helyzet, de szerencsére a gesztikulálás és a mosoly mindenütt beválik. Végre megtörtént a hivatalos ügyintézés, megkaptam a sisakot, és már indulhattam is.
A reptérről a városba vezető úon tapasztalt „érdekes” vezetési stílus csak az előjáték volt. Alig fél órája vezettem a motort, még mindig próbáltam megszokni, amikor egy kereszteződésnél megálltam a piros lámpánál, egy sávban másik 3 motorossal. Ekkor észrevettem, hogy egy rendőr áll a kereszteződés közepén, és lelkesen arra biztat mindenkit, hogy hajtsunk át a piroson. Érdekes ötlet a rend őrétől.
Délnek vettem az irányt, mert az egyik szentélyt szerettem volna megnézni, de az újelzések olyan gyérek, pontosabban nem létezők voltak, hogy sikerült eléggé elkeverednem. Persze nem izgatott a dolog, mert nagyszerű volt kószálni a motorral a jó kis melegben a pálmafák közt. Az egyik első dolog, amit észrevettem, hogy a szigeten különleges illat van: füstölők és különféle fűszerek, főleg kardamom illata keveredett a levegőben. A füstölők a csodás felajánlások részei, amik virágokból, levelekből készített, édességgel és rizzsel kiegészített csokrocskák, amelyekkel az isteneknek áldoznak védelmet kérve. Ezeket mindenfelé látni az utcákon, a házak előtt, illetve kis oltárokon.
A felajánlások formája és mérete az egészen aprótól és egyszerűtől a bonyolult gyönyörűségekig terjed. Sokszor láttam a helyieket, amint a házaik előtt ülve készítették ezeket. Érdekes dolog, hogy mivel a felajánlások mindenütt ott vannak, nagyon egyszerű rájuk lépni, illetve a kutyák és a majmok szívesen széthordják őket, de ez nem háborít fel senkit, úgyis újat készítenek. Ez az utazót folyamatosan emlékezteti a dolgok mulandó természetére, és átvéve a helyiek derűs könnyedségét, magától értetődőnek érzi ezt a hozzáállást.
Az angol nyelv helyi, alacsonyabb fokú ismerete mellett hamar elkezdtem más dolgokban is érezni a hirtelen váltást Manilához képest. A konyhaművészet is nagyon más volt itt: amíg a Fülöp-szigeteken a készételt szokták tovább ízesíteni chilivel, ecettel, addig a balinéz ételek 80%-a mintha csupán chilipaprikából állna. Ezt vagy tartósítás és fertőtlenítés miatt teszik bele, vagy az esetleges rossz ízt nyomják így el, amennyiben romlott lenne valamelyik összetevő, ugyanis az utcai kifőzdékben ritkán látni hűtőt, és ki tudja, mióta áll már ott a megfőzőtt étel. Többször volt olyan, hogy könnyek közt próbáltam megenni valamit, de nem sikerült, mert annyira csípős volt. A nyelvi akadályok miatt igazából sosem tudtam, mit is eszem pontosan, és volt, hogy kézzel tálalták az ételt. Szerencsére a helyi specialitásokat jól bírta a gyomrom, és az egy hét otttartózkodás alatt semmi gondom nem akadt.
A harmadik nagy eltérést a pénz értéke terén tapasztaltam: míg Manilában akár 50 helyi pénzegységből (fülöp-szigeteki peso – PHP) is meg lehet ebédelni, addig Balin kb. 15 000 indonéz rúpia – IDR kell ehhez. Nem mondom, hogy könnyű volt a hirtelen átállás. Az utak minősége széles skálán mozgott: volt néhány kifejezetten jó, a nagy részük elment, de olyanok is akadtak, amelyek a járhatatlanságot súrolják, tele mély pocsolyákkal vagy vízátfolyásokkal.
###
Az első nap már 10 óra előtt egy fizetős úhoz értem, amely a Pandawa Beachhez vezetett. Az ú mentén homokkőfal magasodott, melybe 7 beugró volt vájva, ezekben 5 méteres hindu istenszobrok sorakoztak. Az időjárás még mindig nem volt tökéletes, a tengerben a szörfösök a sötét ég alatt küzdöttek a hullámokkal. A parton sétálgatva láttam meg közelebbről az első templomot. Bali különleges hely: a világ legnagyobb muszlim országában egy apró sziget (alig 5800 négyzetkilométer), melynek lakossága 85%-ban hindu vallású, és ahol a becslések szerint 20 000 templom található. Az embernek az az érzése, hogy az épületek fele templom.
Miután belőttem a kis térképemen, hogy hol is vagyok, elindultam az eredeti úi célom, a Pura Luhur Uluwatu irányába (a pura szó templomot jelent, úgyhogy tele a sziget purákkal). A templomokba csak megfelelő ruházatban lehet belépni, így sokszor a bejáratnál adnak a látogatóknak „sarong”-ot, vagyis egy anyagdarabot, amit szoknyaszerűen magunkra kell tekerni (a férfiaknak is). A templomok leginkább parkokra hasonlítanak, amit több részre osztanak a különböző magasságú falak, melyek koncentrikusan helyezkednek el. A legbelső falon belülre csak a hívők léphetnek be imádkozni. A pagodaszerű tornyok nagy részét ebbe a legbelső részbe építik. Fotózás közben megvolt az első közeli találkozásom és kalandom a helyi hosszúfarkú makákókkal. Éppen egyiküket próbáltam lencsevégre kapni, amikor egy turista szólt, hogy egy másik majom próbál valamit kiszedni a táskámból: megfordultam, és valóban, az egyik alacsonyabb falon üldögélő példány próbálta éppen ellopni a táskám zsebéből a telefontöltőmet.
A majom nem nagyon örült, hogy nem sikerült megszereznie a zsákmányt, így elég mérgesen felém kapott és rám mordult. Egyből eszembe jutott, amit korábban olvastam, hogy ezek a majmok akár veszettek is lehetnek, így elég nagyot ugrottam hátrafelé, és az ú további részében igyekeztem távol tartani magam az amúgy cuki jószágoktól. Amint végeztem a templom látogatásával, leszakadt az ég (aznap már harmadszor), így egy kis kifőzdében húztam meg magam friss kókusztejet iszogatva; a kókuszdiót egy apró, idős hölgy nyitotta fel, lendületes macsetecsapásokkal.
Az első estét Kutában, a főváros melletti turistaközpontban töltöttem, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek, mivel nem igazán rajongok az ilyen helyekért, ahol több a turista, mint a helyi, és szinte csak drága éttermek vannak. Végül az úikönyv alapján megtaláltam a „night market”-et, ami több kis kifőzdéből állt. Itt eléggé meglepődtek, amikor fehér nő létemre egyedül beültem vacsorázni. Nagyon finom chilis tintahalat ettem és forró narancslevet ittam mellé. Másnap reggel örömmel konstatáltam, hogy az előző nap számos esője után derült volt az ég. Balinéz reggelivel indítottam: sült tészta, tükörtojás, gyümölcs, kávé, és már indultam is az egyik leghíresebb templom, a Pura Tanah Lot felé. Ez az úi cél is nagyon szépnek bizonyult. A legérdekesebb, hogy a templom egy része egy sziklán található, ami a tengerből emelkedik ki, ahová csak akkor lehet átmenni, amikor apály van.
A következő állomás a Pura Taman Ayun volt, amit egy vizesárok vett körül. Ez volt az első templom, ahol felfigyeltem arra a kiírásra, amely felhívja a nők figyelmét arra, hogy amennyiben pont „azok” a napjaik vannak, akkor nem léphetnek be a templomba – csak semmi tisztátalanság. A szállásom Ubudban volt, ami jelentős turistaközpont, főleg az „ízek, imák, szerelmek” megjelenése óta, ugyanis itt játszódnak a könyv egyes kulcsjelenetei. Már a könyv előtt is közkedvelt úi cél volt, amolyan kicsit hippi, „művész” hely. A szállás remek volt: kis házacska, szép kertre való kilátással, közel a központhoz. Az ok, amiért itt szálltam meg, az ubudi Majomerdő (Sacred Monkey Forest Sanctuary) volt, ahová a harmadik nap reggelén látogattam el. Ez is egy szentély, melyről azt hittem, hogy a névadó majmok lesznek a legnagyobb látványosság, de végül az elképesztően élethű és gyönyörű szobrok nyűgöztek le a legjobban. Egyes furcsa lények valószínűleg valami drog hatása alatti rémálom közben születtek az alkotók fejében, és persze utána ki is faragták őket (például az óriás szem fejű lényt).
Szintén nagyon vicces volt látni a majmokat, amint a szoborsárkányokon üldögélnek vagy a kifaragott tigrisekhez dörgölőznek. Néhány látogató megengedte, hogy a majmok rájuk másszanak, de én még élénken emlékeztem arra, ami a figyelmeztető táblákon volt, illetve a korábbi majmos élményemre, így ellenálltam a kísértésnek, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezekkel az állatkákkal. Séta közben rátaláltam egy lépcsősorra, amely egy olyan kalandos, dzsungel mélyét idéző helyre vezetett, mintha egy Indiana Jones-filmbe csöppentem volna. Újabb lépcsősor után előbukkant egy életnagyságú és nagyon precízen kifaragott komodói sárkány szobra, amitől elállt a lélegzetem.








