Tehát akkor… Szenegál, illetve határátlépés. Minden egyes beszélgetés,
írás azzal végződik, hogy aki csak teheti, kerülje el Rossót. Oké,
elkerülni…, de merre? 130 kilométernyi offroad úra van Diéma, ahol
szintén üzemel egy kis határátlépő. A híre ugyan ennek sem jó, de
legalább nem hírhedt.
Első próba: kilépés Mauritániából. Egy kilépés egy országból általában nem túl macerás dolog. Aki kimegy, azzal már általában nincs gond. Na, bizonyos helyeken, mint például Mauritániában viszont ez az utolsó lehetőség, hogy az ember pénzét megszerezzék. Ahhoz, hogy kiengedjenek, mindenféle mondvacsinált ürüggyel pénzt követelnek. A hivatalos rend szerint nem kell fizetni, a nem hivatalos szerint kell, ha az ember nem akar esetleg napokat rohadni a határon. Nincs hová fordulni, hiszen őfényessége, a parancsnok is érintett a dologban.
Szóval kifizettük magunkat ebből a zord országból, és áthajtottunk egy modern hídon a Szenegál folyó fölött. A híd alatt duzzasztógát működik, amit nagy valószínűséggel még a franciák építettek, vagy valaki más a franciák pénzén. Talán előítéletnek hangzik, de sem a mauritánok, sem a szenegáliak nem úgy néznek ki, mint akik modern duzzasztógátakat és hidakat építenek. A híd túloldalán természetesen hídpénzt kértek.
Aztán jön a szenegáli belépési procedúra. Első lépés: a határőrség. Itt fizetni kell, hogy mennyit, az alku kérdése. Nem szabad elfogadni az első árat, de nagyon tág keretek azért nincsenek az alkudozásra. Aztán jön a vám: Szenegálba 5 évnél idősebb autót bevinni csak carnet de passage-zsal lehet. Vagy vesztegetéssel. Hogy-hogy nem, vezetőnket, Tlacot (Tempfli László) a rendkívül elegáns parancsnok már ismerte. Igazából elég segítőkész volt. Különösen, miután Tlac felhívta Idomut, majd a parancsnok kezébe nyomta a telefont. A parancsnok még segítőkészebbé vált. Aztán jött az alku. Tlac helyet foglalt a sietség legkisebb jele nélkül és csak hallgatta a parancsnokot. Annak meg – válasz híján – beszélnie kellett, mert különben csend telepedett volna a küzdő felek közé. 1:0 ide. Tlac azt mondta: Mon ami, this is too much. This is cadu. Ez telepesnyelven van, annyit tesz, barátom, ez túl sok. Hiszen ez ajándék. így ment ez vagy fél óráig. Aztán ok, megkapjuk, de csak az egynapos tranzitjármű-engedélyt – holott van normális vízumunk. Tlac öt napot kért. A parancsnok keresztbe tett kézzel imitálta, akkor őt bilincsbe verik. Aztán lett végül három nap, menjünk el fénymásoltatni az úleveleket. Ott egy szép szemű fekete hölgy fogadott minket, de ő éppen aludt, ezért az, hogy szép a szeme, csak akkor derült ki, amikor fölébredt. Aztán megkezdődött a tárgyalás a fénymásolásról. A hölgy fekve maradt, mi meg ott álldogáltunk előtte az irodában. Végül felkelt, elkészítette a fénymásolatokat. Ezután azt mondta: I am so tired, I will sleep a bit. És ismét lefeküdt aludni. Mi lábujjhegyen távoztunk. A határon egyébként egy ember írogatott valamit, a többi katona feküdt és a tv-t nézte, hogyan kell szakszerűen elkészíteni a szarvasgombát. Ez nagyon lekötötte a figyelmüket. Este valószínűleg azzal szándékoztak ízesíteni tevepörköltjüket.
Mi is bekeményítettünk, leültünk teázni. A küzdelem a tetőfokára hágott. A szenegáliak vadul feküdtek és tv-t néztek, mi elszántan teáztunk. Enyhe fölénybe kerültünk, a frontvonal lassan meghajlott, a szenegáliak képtelenek voltak ellenállni. Mi döntő finisre szántuk el magunkat, bóbiskoltunk egy keveset, majd kólát rendeltünk. A szenegáli vonalon repedések mutatkoztak, a front akkor omlott össze, amikor afro mintás nadrágra (még aznap kiszakadt a fenekén) és szenegáli matricára kezdtünk alkudozni. A parancsnok ordítva kezdte kiosztani a papírokat, de előtte felemelt kézzel meg kellet esküdnünk, hogy a mezőny többi részének nem áruljuk el, hogy mennyit fizettünk, hiszen az annyira nevetséges összeg, hogy már ajándéknak számít. Fel kellett emelnünk jobb kezünket és azt kellett mondanunk, hogy: promi!
Ezalatt a mezőny nagy része Rossóhoz hajtott. Mint kiderült, csoda történt. Idomu, a már emlegetett mauritán mentor egy nemes gesztussal lezáratta a határt, amelyen csak a Budapest Bamako résztevői mehettek át. íllítólag egyszerűen és gyorsan. Öt órát sem vett igénybe.
A mi kis különítményünk úgy döntött, nem vezet megint éjszaka, St. Louis után letáboroztunk a szavanna egy félreeső, akáciatüskékkel behintett zugába. A benzinfőző meghitt zúgása, halk beszélgetés, fejlámpák villanása, hálózsákok cipzárjának zizzenése, majd ismét a milliárdnyi pislákoló csillag és a hihetetlen Tejú. ílom…
Félálom… még éppen hunyorgó csillagok, kakaskukorékolás, elkeseredett szamárordítás, majd valami fura nevetés, a kacagó gerle hangja… egy új nap Afrika ege alatt.
Reggeli, pakolás, majd irány a Lac Rose, a híres Rózsaszín tó. így utólag 30 km-nyi kerülőt sem ér meg, a nem sokkal különb a Délegyházi sóderbánya tavaknál. De sebaj, erről személyesen kellett meggyőződni. Egy kicsit kárpótol minket a fantasztikusan egzotikus kemping és a lélegzetelállítóan szép fekete recepciós lány. A tulajdonos mosolyogva int minket: aztán csak nézegetni ám!
A mai cél: Tambacounda, esetleg Dar Salam, a Niokolo Koba Nemzeti Park bejárata. Ezen a napon aztán van minden, ami Fekete-Afrika. Kátyús-gödrös aszfaltú, poros-homokos szavannai ösvények, kecskenyájak és marhagulyák – természetesen az úon – döbbenetesen színes falusi piacok, hihetetlen méretű baobabfák. És a végén Tambacounda. Hívogató medencéje el is dönti a kérdést, menjünk-e ma tovább, vagy sem.
Estére kiderült, hiba volt halogatni a tankolást. Az egész városban elfogyott a benzin, utánpótlás nem várható, sztrájkolnak a szállítók. Műholdas telefon a még úon lévőknek: hozzanak benzint, ahonnan csak tudnak. Ami jött, elosztottuk, aztán bizakodtunk a szerencsében, csak találunk valahol üzemanyagot Guinea felé menet.
A következő nap motoros pihenő: a Niokolo Kobába nem lehet motorral behajtani a vadállatok miatt. Mi motorosok könnyű ruhát öltünk és autóba ülünk. Negyven kilométert zötyögünk két és fél óra alatt elérjük Simentit, a parkban lévő szafari kempet. Közben majom, varacskos disznó, gazellák keresztezik utunkat, a folyóparton krokodilok sütkéreznek. Simentiben csónakba szállunk és víziló lesre indulunk. Csak hogy érdekes legyen: a barátságos nagypapa kinézetű állat évente több embert öl meg Afrikában, mint az összes oroszlán, kígyó és darázs együttvéve.
A motoros pihenőnap után felfrissülve vágunk neki utolsó előtti etapunknak. Ha minden jól megy és szerzünk benzint, ma már Bissau Guineában térünk nyugovóra. Benzint az ú szélén szerzünk – literes üveg a mérték, hat liter az egész készlet– és hamarosan a szenegáli határnál kotorászunk a zsebünkben némi pénzért. Rezignáltan veszünk tudomásul, hogy a kilépésért ismét fizetnünk kell.
Bissau Guinea eleinte nem nagyon különbözik Szenegáltól, szavanna, poros-gödrös földutak, de
az emberek ruházata az eddiginél is szegényesebb. De nevetnek, integetnek, lelkes a fogadtatásunk. Az egész ország várja a rali érkezését, kitüntetésnek érzik, hogy ők fogadhatják a mezőnyt.
Az esti táborhelyül egy Sincem Boce nevű kis falu melletti tisztás szolgál. Hát azt a hangulatot egyetlen bamakós sem fogja elfelejteni! Az egész falu ott tömörül a táborhely körül, verik a dobokat, rúgják a port kora hajnalig. Leölnek pár kecskét, jól lakik mindenki, helybeli, bamakós és több tucat keselyű.
A helyi imaház szalmateteje alatt kifeszítettem a moszkitóhálómat, éppen írok, hallgatom a dobokat, élvezem az éjszaka kellemes hűvösét, és még mindig nehéz elhinni, hogy leértünk ide. Még elevenen él bennem az Atlasz hóval borított hágója, a rengeteg fázás, a napokig tartó didergések, a három órás alvások időszaka, most pedig itt fekszem a Szahara túloldalán, már a szavannás övezeten is túl, egy fura nevű kis bissaui faluban, ahol ma láttak életükben először tűzijátékot az emberek. Ötödik Bamakómon vagyok, és ilyen hangulattal eddig csak a Segou Fesztiválon találkoztam, de az szervezett koncertek sorozata. Ez pedig itt, a kedves kis Sincem Bocéban egy spontán ünneplés, ami most, éjfél felé haladva már nem is nekünk szól, maguknak mulatnak az emberek.
Másnap 100 km földútal kezdünk, a maradék 150-et már aszfalton tesszük meg. Még megmentem egy öreg bácsi életét, akit az utolsó pillanatban rántok el a bamakós autók elől, és begurulunk Bissaubaba. Egy körforgalomban megpillantom a felfújt, sárga diadalívet, ami alatt áthaladva véget ér a 2012-es Budapest-Bamako Rali. Igazán azonban az esti ünnepségen hatódunk meg, amikor a törzsi táncosok szívükre tett kézzel énekelik köszöntésünkre a bissau-guineai himnuszt.
