Gyenes Mani az eddigi legeredményesebb magyar származású Dakar-résztvevő. Tizennégy indulás, tizenkét célba érés, két kategóriagyőzelem. Vajon meddig lehet büntetlenül kacérkodni a végzettel?
Gyenes Mani nem először szerepel a Motorrevü lapjain. Ez persze nem akkora csoda, ha valaki olyan kvalitású versenyző, mint ő, és évről évre szállítja az okokat, amelyek miatt egyszerűen be kell kerülnie a lapba. 2007-ben azért kellett volna bekerülnie, mert akkoriban nagy szám volt, ha magyar érintettségű versenyző rajthoz állt a világ egyik legnépszerűbb, legnehezebb raliján, aztán azért, mert végigment, később pedig az eredményei miatt. Rendszeresen a mezőny első negyedében végzett, majd az a pillanat is bekövetkezett, amikor megnyerte kategóriáját. 2024-ben immáron tizennegyedik, zsinórban tizedik alkalommal vett részt az életre-halálra menő viadalon. Eddig két ízben, 2009-ben és tíz évvel később, 2019-ben kényszerült feladni a harcot. Idővel a Dakar élő legendájává, sőt tiszteletbeli nagykövetévé vált – erről papírja is van. A 39 éves versenyző legjobb dakaros eredményét 2016-ban érte el, amikor a legnagyobbak között a 14. helyet szerezte meg. Ezek így nagyjából a száraz tények, amelyek akkor kerekednek ki egy igazán átérezhető emberi történetté, amikor élőben, tőle hallod a sztorit. Élő legenda ide, tiszteletbeli nagykövet oda, Mani valami lefegyverzően kedves, szerény fazon. Nem véletlen hát, ha ő lett a Motorrevü nemrég indult podcastsorozatának harmadik vendége.
MR.:
Mani, a legtöbben a Dakarról ismerik a neved, de a bennfentesek azt is tudják rólad, hogy a világ egyik legkeményebb extrém enduróversenyén, a négynapos Red Bull Romaniacson a kezdetektől fogva részt veszel.
Mani: Igen, ott voltam az összes Red Bull Romaniacson, és a világon egyedül én mondhatom el magamról, hogy mindig célba is értem – márpedig azt állítják, ez önmagában is nagy szó.
Mi a helyzet a másik híres extrém enduróversennyel, az Erzberg Rodeóval?
Érdekes, de az Erzbergen még nézőként sem vettem részt soha. Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelne, de eddig valahogy kimaradt. Gondolom, előbb-utóbb csak kipróbálom magam ott is.
Úgy tűnik, szeretsz szenvedni. Ezért mész a Dakaron is? Tényleg, hogy kerültél oda?
Bármilyen meglepő is, véletlenül.
Eltévedtél?
Nem. Álmodoztam én róla, de annyira távolinak, elérhetetlennek tűnt, hogy olyan nagyon nem tettem érte. Az egész valahol a gyermekkoromban kezdődött. A szobámban éjjelnappal ment az Eurosport, teljesen mindegy volt, hogy milyen sport ment éppen, engem minden érdekelt. A Dakar is. Közben meg Szatmárnémeti utcáin bringáztam, volt egy nagyon spéci BMX-em, le sem lehetett vakarni róla, ott egykerekeztem vele fel-alá. Egy szombati napon éppen arra járt Románia első KTM-kereskereskedésének tulajdonosa, Szilveszter Zsolt, aki a városban nyitott üzletet, és kölcsönkérte egy körre a bringámat. Két fékezés után elszakadt az egyik fékbovden, és Zsolt felajánlotta, hogy hétfőn menjek be az üzletbe, kicserélik. Bementem és összehaverkodtam a szerelőkkel, kicsit villogtam nekik a megjavított BMX-szel. Amikor legközelebb arra jártam, már volt kikhez beugrani, voltak kiknek köszönni. Amúgy is sokat tátottam a számat a kirakatnál, így elég gyorsan odaszoktam. Eleinte még nem motoroztam, mert amúgy meg gokartoztam, edzettem, versenyezgettem, de nem nagyon volt fejlődési lehetőség, így elhalt a dolog. Első komolyabb motoromat Szilveszter Zsolt támogatásával vették meg a szüleim 2001-ben, ez egy 125-ös Kawasaki volt, amivel meg is nyertem életem első versenyét. A 2003-as, nagybányai enduró-Eb-futamon már önkéntesként segédkeztem a pályakialakításnál és egyre többet versenyeztem, hamarosan kétszeres enduró-krosszbajnok voltam, közben pedig szerelőként dolgoztam a KTM-szervizben. 2006-ban Szilveszter Zsolt első román versenyzőként elindult a Dakaron, de egy sérülés idő előtt véget vetett a szereplésének, nem tudta befejezni a versenyt. Aztán egy márciusi reggelen odajött hozzám a szerelőpadhoz és megkérdezte, nincs-e kedvem az ő motorjával jövőre kimenni a Dakarra. Hát persze hogy volt kedvem.
Oké, endurókrossz, de azért az nem egy kéthetes rali, és nem sivatag…
2006 őszén Zsolt szólt, hogy indulás, kimegyünk Tunéziába edzeni. Egy francia csapathoz csapódtunk valahogy. Ők könnyű endurókkal voltak, én a nehéz raligéppel, Zsolt KTM 660 Rallyjával. Akkor dűnéztem életemben először. Estem is jó néhányat. Aztán következett életem első Dakarja. A részletekre nem nagyon emlékszem, mert pszichésen nagyon nehéz verseny volt, de végigcsináltam és a 47. helyen értem célba, az első dakaros indulók között a kilencedik lettem. Akkor még nem tudtam, hogy éppen az utolsó, klasszikus afrikai Dakaron veszek részt, amely Szenegálban, a Rózsaszín-tó partján végződött. 2008 mindenki számára emlékezetes év volt. Ismét Lisszabonban gyűltünk össze a rajtra, amikor a gépátvétel után közölték, hogy a rali terrorfenyegetettség miatt elmarad. A hír sokkolta a versenyzőket, voltak, akik zokogtak a hír hallatán. Nem egy versenyző iszonyatos anyagi áldozatokat vállalt azért, hogy indulhasson, voltak, akik eladták a lakásukat, mások hitelt vettek fel… és most minden elúszott. A rendezők valószínűleg már előtte is tudták, de Lisszabon volt az egyik támogató, a szálláshelyeket el kellett foglalni… szóval valószínűleg nem akarták korábban bejelenteni a törlést, mert akkor üresen állt volna minden. Egy év kihagyás után a Dakar átköltözött Dél-Amerikába, ahol igen változatos körülmények között versenyeztünk, a rajtnál, célnál valami elképesztő hangulattal és tömeggel. Össze sem lehet hasonlítani azzal a közönynyel, ami később Szaúd-Arábiában várt minket. De elmondhatom, hogy az a szerencsés versenyző vagyok, aki mindhárom eddigi helyszínen versenyezhetett.
Mi a mérleged a 2024-es verseny után?
Tizennégyszer rajtoltam el, tizenkétszer értem célba. Összetettben legjobb helyezésem a 2016-os 14. hely, idén 23. lettem. A szerviz nélküli versenyzők az Original by Motul kategóriában indulnak, de sokszor csak Malle Motónak emlegetik, ez azt jelenti, hogy éjjelente magadnak szerelsz, segítség nincs. Embertelenül nehéz kategória, ezt kétszer nyertem meg. A tizedik rajt után a versenyző megkapja a Dakar Legend címet, tavaly lettem először Original by Motul nagykövet, ami egy tiszteletbeli cím. Nagykövetként részt veszek a versenyen, de hivatalosan nem értékelnek, az a dolgom, hogy tanácsokkal segítsem a kategória újoncait. Idén is betöltöttem a tisztséget, ha értékeltek volna, a kategória második helyét szereztem volna meg, összetettben, mint említettem, a 23. helyen zártam. Idén is kaptam egy kitüntető címet, az Ambassador Winnert, amellyel kiemelkedő nagyköveti munkámat díjazták.
Minek tulajdonítod a sikereidet, eredményeidet? Erős vagy, gyors, vagy bevállalós?
Talán leginkább szívós. Különösebben nem vagyok gyors, igyekszem inkább egyenletesen teljesíteni. Mára bevállalós sem nagyon vagyok, inkább megfontolt. Amikor 2009-ben kiestem, na, akkor bevállalós voltam. Egy nagyon poros szakaszon úgy mentem bele egy quados előzésbe, hogy szó szerint semmit nem láttam, és jóval 100 fölött telibe kaptam egy terepakadályt. A mai rutinommal már nem mennék bele ilyen szituációba. Például a dűnék tetején is elveszem a gázt, megnézem, hogy mi vár a túloldalon. De látok olyanokat, akik simán átugorják a gerincet.
Mani, és hogyan tovább? Ki lehet ebből szállni? Le lehet szokni róla?
Leszokni nem nagyon lehet, de vannak kényszerek. Én azt az utat tudom elképzelni magamnak, amit több motoros is követett már eddig, vagyis hogy a tapasztalataimat kamatoztatva átülök autóba. Úgy érzem, hogy ott is jól megállnám e helyemet, eredményes lennék.
Mennyi időt adsz még magadnak a motorosmezőnyben?
39 éves vagyok, úgy öt évet még adnék a motoros pályafutásomnak, aztán jöhet az autós korszak.
Szuper. Akkor még öt évig szurkolhatunk neked. Ott leszünk melletted. Reméljük, pár év múlva ugyanitt vendégül láthatunk egy újabb interjúra.
Kedves Olvasónk. Ha kíváncsi vagy a részletekre, ha többet szeretnél megtudni a Dakar világáról, a motorokról, motivációkról és nehézségekről, hallgasd meg Gyenes Manival készített „Halálos futam – a Dakar belülről” című podcastunkat a Motorrevü YouTube-csatornáján
