Történelmi bányavárosokon és páratlan szépségű nemzeti parkokon átvezető, eldugott utakon barangoltuk be a Felvidék leglátványosabb szeletét.
Másfél, ennyivel kell megszorozni minden motoros túra időhosszát ahhoz, hogy az egyszeri kalandornak jusson elég ideje a fontos látnivalókat alaposan megnézni és kellően sokáig ámuldozni szépségükön és páratlanságukon. Ezt az ökölszabályt kellett volna alkalmazni nekem is, aki harmadmagammal nekivágtam idei első Felvidék-túrámnak. Bár már eddig is nagy rajongója voltam a térségnek, elöljáróban elárulom, hogy a mostani ú során még jobban magához láncolt az a rejtélyes meseország, ami a határ másik oldalán vár ránk. Autentikus falvak és kisebb városok tarkítják az eleinte még csak nagyobb dombokból, majd észak felé haladva egyre hatalmasabb hegyekből álló táját. Az egész vidék olyan, mint egy ügyesen megkomponált zenemű, ahol minden plusz szólam belépése magasabb szirteket, szűkebb völgyeket és sűrűbb erdőket jelent.
 |
| Kattintson a képre a galériához! |
Kezdetben még alig különbözik a Magyarországon megszokottól, majd Mikszáth Kálmán szülővárosát, Szklabonyát és a nagykürtösi LIAZ-gyár romjait elhagyva már azon kapjuk magunkat, hogy a dél felől teljesen bevehetetlen Kékkő várával nézünk szembe. Az ú hosszan vezet a hegy tövében, mire végre nyílik jobbra egy leágazás, ahol egymásra boruló fák vadregényes alagújában kanyarodhatunk vissza az egykor a Balassiak kezében lévő erődhöz. Kellemes meglepetés volt, hogy a kifejezetten jó állapotú váron ugyan ott lobog a szlovák zászló, de a kapuján belépve mégis magyarul invitáltak minket a múzeumba. A lehetőséget azonban kénytelenek voltunk udvariasan visszautasítani, mert még igen hosszú ú állt előttünk.
A Balassiak erődje
A Jávoros átszelése előtt egy pillanatra megálltunk Szénavárnál, hogy megnézzük a patakot, amiből a legenda szerint a tatárok elöl menekülő IV. Béla is ivott. A mostanra gyönyörűen felújított véglesi várhoz látványos hegyi ú végigszlalomozásával lyukadtunk ki. A 14. századból származó vadászkastély a Szalatna patak partján egy, a hegyoldalból kiálló sziklára épült. Látványa legjobban a Zólyom felé vezető országú kanyarulatának átellenes oldalánál kiállított, közel 110 éves vonatszerelvény mellől élvezhető.
A véglesi vár
Egy rövid, úszéli ebéd után Besztercebányát jelöltük be a GPS-en, de mint ahogy korábban, úgy most sem a lehető leggyorsabban akartuk elérni. Bár Szlovákiában a motorosok díjmentesen használhatják az autópályákat, ha valaki siet, könnyen elszalaszthatja azokat az érdekességeket, amiket az eldugott utak rejtenek. Éppen ezért a Gömör-Szepesi-érchegység lábán átvezető hegyi ú mellett döntöttünk, ami három számjegyűsége ellenére még a feszes felfüggesztésű Honda CB650F tartóstesztmotorunk nyergében is elviselhető volt.
 |  |
Besztercebánya főtere
Közép-Szlovákia metropolisába beérve először kissé elkavarodtunk. Az eleinte még jól kitáblázott centrum táblák hirtelen elfogytak, mi pedig egy elhibázott jobbkanyarral az óváros helyett a lakótelepen találtuk magunkat. A nem tervezett külvárosi kitérőt követően csak befutottunk a háromszög alakú főtér, magyar nevén a IV. Béla király tér keleti végébe, ahol rögtön az egykori várnegyed tornyos kapuerődje és mögötte a Szűz Mária-templom fogadja az innen érkezőket. Továbbhaladva balkéz felől megjelenik a legtöbb besztercebányai képeslapról ránk köszönő látvány, a városi fogház részeként, 1552-ben épített, enyhén dőlő óratorony, valamint a Szent Ferenc-székesegyház.
Titokzatos szobor állít emléket a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és a Mor Ho! nevű újságnak
írnyékaink már erősen nőttek, ezért rövidre fogtuk a besztercebányai sétát. A várost észak felé elhagyva, az Alacsony-Tátra kanyarjaiban próbáltuk behozni a lemaradást, ez azonban nem sikerült, mert az í“hegyi-völgyben egy érdekes sziklaletörésre és a fák közé rejtett, furcsa, kerek szoborra lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy a szokatlan alkotás az 1944. augusztus 29-én kitört Szlovák Nemzeti Felkelésnek, illetve a keleti front eseményeiről és a partizán mozgalomról tudósító, Mor Ho! nevű újságnak állít emléket.
###
A sípályáiról ismert dóvali nyergen átérve kiváló minőségű aszfaltcsík fogadott minket, ami afféle erdei versenypályaként tekergett lefelé a hegyoldalon. A lendületes kanyarok éles ellentétben álltak az egy nyom széles útal, ami egy 1100 méteres hágón átbukva, a Lipcse-patak völgyében vezetett minket le a Liptószentmáriai-víztárolóhoz. Eddigre már alaposan besötétedett, ezért igencsak időszerűvé vált szálláshely után nézni. Szándékosan nem foglaltunk előre, mert nem tudtuk, hogy meddig jutunk el. Eredetileg Poprád lett volna az első nap végállomása, de végül alig értünk ki a hegyek közül. Egy apró faluba, Prószékre irányított minket egy 10 euróért szobát kínáló tábla. A tulajdonos egész jól beszélt magyarul, azt mégse értettük meg, hogy miért kell nekünk 14 eurót fizetni fejenként. Vélhetően mi látunk rosszul… Sovány vigasz, hogy legalább az amúgy feláras billiárdasztalt ingyen használhattuk.
A dóvali nyerg
Másnap Liptószentmiklóson álltunk meg először, ahol a vasárnap is nyitva tartó nagybevásárlókban gyorsan feltankoltuk készleteinket, majd a Liptóújvár romjainál elfogyasztott reggeli után felhajtottunk a Tátra-körúra. A 2004-es orkánkatasztrófa által megtizedelt fenyvesnek még nem volt elég ideje regenerálódni. Vékony törzsű, 4‒8 méter magas fákból álló, ritkás, helyenként hatalmas kopasz foltokkal tarkított erdő borítja a Kárpátok legmagasabb vonulatának lábát.
A Liptószentmáriai-víztároló
A hósapkás hegycsúcsokat az 1346 méteres magasságban lévő, festői szépségű Csorba-tó érintése után hagytuk magunk mögött, hogy még beszoríthassuk a délutáni programba Poprád Szepesszombat városnegyedét. A zsindelyborítású, hosszan kinyúló, oromzatos kontytetejű házakkal övezett főtér meglepően kihalt volt. A mindenhol látható turistaáradat innen valamiért hiányzott.
Poprád Szepesszombat
Nekünk sem volt túl sok időnk ámuldozni az egyedülállóan fennmaradt városrészen. Az egyre jobban lerövidített túratervünkből így is kihúztunk már jóformán mindent. Csak az Alacsony-Tátrát dél felől őrző Krasznahorka váránál álltunk meg egy rövid pihenőre. A 2012-es tűzvész utáni rekonstrukció ugyan még javában zajlik, azonban az erős falak így is sejtetik, hogy a 13. században épített erőd milyen vérfagyasztó látvány lehetett az ellenségnek.
Krasznahorka
Utunk záróakkordjaként kénytelenek voltunk végleg feladni az addigi csorgós, nézelődős tempót, és magasabb sebességfokozatba kapcsolni. Rimaszombat és Fülek elhagyásával még Somoskő várára vetettünk egy kósza pillantást, de itt már meg sem álltunk, csak épphogy lassítottunk.
A Budapestig tartó bő kétórás motorozás alatt a túratársak nyomában gördülve azon kaptam magam, hogy arról ábrándozom, vajon mikor lesz alkalmam egy következő felvidéki kanyarra.
