Gambiai motorozás 1. rész

Krokodilok a város szí­vében

Az ebola tönkreteszi az országot ‒ nyilatkozta tavaly a gambiai idegenforgalmi minisztérium vezetője egy interjú során. ‒ Tönkreteszi úgy is, hogy nincs is ebola.

Hát igen… ha az elmúlt időszakban Nyugat-Afrikáról esett szó, mindenki azonnal a rettegett betegségre gondolt, és arra, hogy nincs az a pénz, amiért a világnak erre a tájára tervezné szabadságát. Persze ez í­gy meglehetősen felületes döntés.

Ez a tábla azért nem szokványos! Kattintson a képre a galériához!

Afrikát mi, a nyugati világ, hajlamosak vagyunk egy földrajzi egységnek, egy kultúrának, szinte egy országnak tekinteni, pedig a földrész háromszor nagyobb Európánál, területén öt mediterrán, trópusi és sivatagi éghajlati öv található, lakossága egymilliárd… pardon, egymilliárd-száz, pardon… egymilliárd-kétszáz fő, folyamatosan és rohamosan növekszik.

Gambia Keskeny, mindössze 30 km széles nyugat-afrikai ország, amely a Gambia folyó két partján 700 km hosszan benyúlik Szenegál belsejébe. Területe lapos, fővárosa a 300 000-es lélekszámú Banjul. Fizetőeszköze a dalasi, államformája köztársaság. Az 1994-es katonai puccs óta a földrész egyik legstabilabb országának számí­t.

A rögtönzött földrajzórát hagyjuk, legyen elég annyi, hogy az ebola Gambiától két országnyira volt, amikor ott jártam, és a legnagyobb biztonságban utazhatott volna oda bárki, akit érdekelt a nyugat-afrikai kultúra.

Az ország Szenegállal együtt húszéves kí­vánságlistáimon szerepelt, és mint mindig, ezútal is hihetetlen volt, hogy ott járhatok, ahol egykor Rejtő Jenő főhősei küzdöttek a maláriával, az őserdővel, a légióval és néger törzsekkel. Egy évvel korábban már töltöttem itt pár napot, máig is egyik legemlékezetesebb utunk, a Sierra Leone-i túra indult innen.

Azon a Gambiában töltött pár napon egy fantasztikus ismeretséggel lettem gazdagabb, ugyanis összehozott a sors a két évtizede kint élő magyar házaspárral, Bellával és Frankkel, vagyis… Ferivel.

A Banjultól nyugatra fekvő óceánparti szakaszon, Bakauban, Cape Pointhoz közel egy kulturált kis utcában működő Bella’s Restaurant a környék nevezetességének számí­t. Magyarok a nagy bamakós láz elültével nemigen érkeznek, vendégeik zömét a különböző missziók, vállalkozások, hivatalok itt élő európai és amerikai alkalmazottai teszik ki. De nehogy valami puccos helyre gondoljanak olvasóink, a Bella’s igazi családias kis étterem, ahol a betérő éppen úgy kérhet szalonnás tojásrántottát, mint barrakudasteaket, ihat gambiai sört vagy magyar házi pálinkát.

###

Az sem kizárt, hogy a kutya az asztalokat megtáncoltatva rontson ki az utcára a vendégek lábai között, ha gyanús alakot lát – elég sok mindenkit néz annak ‒, a macska pedig megcsiklandozza magasra emelt farkával a bárpultnál ülő vendég orrát, amikor kényeskedve elsétál a söröskorsók között. Ez itt teljesen normális dolognak számí­t, „Mert ez Afrika”. Talán emlékeznek még olvasóink a leonei cikkből a sok furcsaságot egyetlen rövid mondattal megmagyarázó bölcsességre: ‒ This is Africa, amelyet leginkább úgy kellene fordí­tani, hogy „Mert ez Afrika”.

Belláék jól érzik itt magukat, Gambia afrikai mértékkel mérve a nyugodtabb, biztonságosabb országok közé tartozik. Az 1994-ben, vértelen katonai puccsal hatalomra jutott Yahia Yammeh irányí­tja, akit azóta kétszer újraválasztottak. A miniszterelnök tehetséges, sokoldalú ember, 2008-ban meghirdetett programjában fejvesztéssel sújtja az országban a homoszexualitás minden formáját, 2014-ben egy nyilatkozatában a homoszexuálisokat férgeknek nevezte, akik ellen keményebben kell küzdeni, mint a maláriát terjesztő homoszexuálisok ellen. Nem hí­ve a sajtószabadságnak, és állí­tása szerint saját gyógyszerével képes meggyógyí­tani az AIDS-es betegeket ‒ This is Africa. De azért az is megnyugtató Belláék számára, hogy az utcájuk végén, biztonságérzetet nyújtó közelségben egy ENSZ-bázison ott van a nemzetközi kimenekí­tőpont is – ha mégis valami ribillió törne ki.

Magyar étterem

Bella és Frank szó szerint értik a vendéglátást, sokkal inkább, mint akármelyik Michelin-csillagos, minősí­tett étterem. Hozzájuk nyugodtan fordulhat az ember, ha információkra, kapcsolatokra, tanácsokra, netalán szállásra van szüksége, a Bella’s amolyan bázis a kint tartózkodók számára.

Pár mailváltás, és már foglaltak is egy szobácskát nekem a szemben lévő guesthouse-ban, egy amolyan igazi afrikai kis szobát, a mennyezeten lustán forgó ősrégi ventilátorral, moszkitóhálós ággyal, kopottas, de meghittséget sugárzó, recsegő öreg szekrénnyel. A kert üde volt és buja, a lombok közül kis medence türkizkék ví­ztükre csillogott hí­vogatóan.

Ami az itteni motorozást illeti, hát nem kell valami hatalmas túrákra gondolni, jobbára a környéket bolyongtam be, egy 125-ös kivehetetlen márkájú robogóval. íœtött volt és kopott, idoma sérült, ülése szakadozott, de működött, és ez volt a lényeg. És mint annak idején az első motorkával, ezzel a ronccsal is hirtelen kinyí­lt előttem a világ, kitágult a horizont, személyes szabadságra tettem szert. Olyan helyekre is könnyedén eljutottam, ahová csak a hőségben cseppet sem kí­vánatos hosszú gyaloglással, bozóttaxival vagy stoppolva sikerült volna. A környezetemet fokozatosan derí­tettem fel. A reggel úgy indult, hogy Marcellel, Belláék ötéves fiával lerobogóztunk a partra krokodilt etetni. Érdekes dolog ez a Cape Point-i strand szomszédságában, a kis tavacskában éldegélő krokodilokkal. íllí­tólag pár éve, az esős évszak egy áradásával kerültek ide, azóta ők a strand és a Calypso beach bár hí­rességei. A tavacska egy kis részen el van kerí­tve ugyan, de nagy részén simán le lehet sétálni a partjára. Kenyérdarabkákat kell a ví­zbe hajigálni a halaknak, amire aztán idővel és egy kis szerencsével a krokodilok is megjelennek. Ezt hí­vta Marcell „krokodiletetésnek”, és napi rutinunkká vált. Marcel itt született, és ötéves korára beszélt magyarul (ha éppen volt kedve), angolul, és szülei meglepetésére már wolofful is.

A környék felfedezése során a következő lépés a városka túloldalán található halászkikötő volt. Tí­z perc alatt odaért az ember, közben elmotorozott két kis művészközpont előtt, ahol törzsi ékszereket, szobrokat, ruhákat készí­tettek és árultak, ha türelmes volt az ember, szemtanúja lehetett egy-egy kifejező szobor születésének is. Persze eleinte állandóan leszólí­tgattak, Hey, man, where are you from?, és ha az ember csak parányi érdeklődést is mutatott, nem szabadult, amí­g nem vett valamit, legalább egy kagyló karkötőt, de pár nap alatt megszokták a jelenlétemet, és már csak intettek, ha elporoltam előttük.

Egyszer aztán majdnem szó szerint is, amikor megfeledkezve a teljesen talajszí­nű, észrevétlenül megbúvó fekvőrendőr előtt ráfékeztem. Éppen csak egy kicsit, de hirtelenebbül, mint amit a poros talaj és a mintázatát már évekkel ezelőtt elveszí­tett, bakelitkeménységű gumi tolerált. Jó nagy broadside-olás lett belőle, de valahogy keréken maradtam, és bezsebeltem pár elismerő gesztust alkalmi nézőközönségemtől, a földön kuporgó fafaragóktól.

Hát, a kikötő, az kikötő… ugyan nem olyan veszélyes, mint a Rejtő-regényekben, de azért egyedül mászkálni ott egy feltűnő fotósfelszereléssel eleinte nem volt kellemes érzés. Nem ért semmiféle atrocitás, de kaptam jó néhány ellenséges pillantást, és többször rám förmedtek, ha fotózni akartam.

így hát az első napon nem erőltettem a dolgot, hadd szokják a fejemet. Aztán megelőzve, hogy valaki rám akaszkodjon, én kértem meg egy normálisabb kinézetű fickót, hogy legyen a kalauzom. Ettől kezdve ő tárgyalt, ha valahol problémáztak a fényképezőgép miatt.

Érdekes hely egy afrikai halászkikötő, büdös, mocskos, lármás, mozgalmas és izgalmas. Tucatnyi féle halat mutatott és nevezett meg újdonsült kí­sérőm, az arasznyi valamiktől a másfél méteres barrakudáig. Erről a halról, a nyilas csukáról azt olvastam, hogy rajba verődve félelmetesebb a cápáknál is, van, ahol jobban is tartanak tőle. Egy biztos, steakként fantasztikus. Sok „bota fisht” is mutatott kí­sérőm, idővel rájöttem, hogy a butter fishről van szó, vagyis a vajhalról, amely szintén finom csemege.

A kikötő szélén hajóácsok épí­tik a vagy tizenöt méter hosszú, nehéz pirogokat, amelyekkel a halászok az óceánon a látóhatáron túlra merészkednek ki nap mint nap. Külön ceremónia a nehéz hajótestek ví­zre bocsátása, amelyben alkalmanként tucatnyinál is több ember vesz részt. Belelestem némelyikbe, de még az újak sem voltak túl bizalomgerjesztőek. A halászok kora reggel szállnak ví­zre, előtte való napon már elkészí­tik a horgász- és halászkellékeket, a hagyományos hálók mellett több száz horgos zsinórokat is használnak, melyeket haldarabkákkal csaliznak fel. A visszaérkező hajók fogadtatása a kikötő legmozgalmasabb eseménye. A hatalmas hullámverésben nehezen megközelí­thető pirogokat műanyag ládákkal felszerelt emberek tucatjai rohanják meg, és a ví­zben gázolva hordják partra az árut, amely megy az ócska, jéggel töltött hűtők százaiba vagy egyenesen az asszonyok elárusí­tópultjaira.

Bakau leghí­resebb helye azonban a városka szí­vében fekvő szent hely, a Chalically Crocodile Pool. A poros utcák hálójában nem is olyan könnyű megtalálni, de mindig akad egy-kétszáz ember, aki szí­vesen úbaigazí­tja a tévelygőt. A fallal körbevett erdős területen egy néprajzi múzeum és a krokodilos tavacska vagy medence található, ahol a kb. nyolcban darab krokodil éli a krokodilok szent és lusta életét. A ní­lusi krokodilokkal rokonságban álló egyedek némelyike akár 4,5 m hosszúra is megnő. A Crocodile Pool rengeteg látogatót vonz, a helynek csodatévő ereje van, idejárnak például gyermekáldásért imádkozni a meddő asszonyok.

Folytatjuk…