Fülöp-szigetek, Bohol, 2. rész

Egy éven belül kétszer is eljutottam a Fülöp-szigetekhez tartozó Bohol szigetére, először egyedül, azután pedig harmadmagammal. Mindkét látogatás emlékezetes volt, bár kicsit másképpen.

Miközben visszafelé repültem Manilába, telve a sok jó élménnyel, már azon gondolkodtam, hogy mikor jöhetek vissza ide, és akkor vajon milyen kalandok várnak majd rám. Szerencsére a második boholi látogatásra már az év végén sor került, immár harmadmagammal, mivel Enikő barátnőm és a férjem kilátogattak hozzám, és itt töltöttünk egy hetet. Elég korán elhatároztuk, hogy bérlünk két motort, í­gy el tudunk jutni a legfontosabb helyekre. A dolog nem volt egyszerű, mivel a szállásunk a fővárostól 90 kilométerre, Andában volt, mert a nem motoros napokon a tengerre akartunk koncentrálni. A szállásunkról a kilátás elképesztő volt, és a szálloda kicsi, fehér homokos magánpartjáról kicsit kiúszva csodás korallzátonyra bukkantunk, tele élettel. Viszont a városban nem találtunk olyan helyet, ahol sikerült volna 2 motort kölcsönözni, főleg olyat nem, ami elég nagy lett volna a 193 centi magas férjemnek. Az amerikai, akitől korábban kölcsönöztem, sajnos már kiadta az összes motorját. Nem maradt más választás, mint egy kis pihenés és búvárkodás után elutazni Tagbilaranba, hogy ott béreljünk kétkerekűt. De még ott sem sikerült a két motort egy helyről beszerezni, két bérlőt kellett felkeresnünk, ám előtte el kellett oda jutni. Először egy motorella nevű helyi járgányra pattantunk, ami egy motor, mely köré karosszériát épí­tenek, hogy több embert lehessen vele szállí­tani – esetünkben a sofőrrel együtt négy főt. Az ülésrendet és az egymástól való távolságot óvatosan szabta meg a járgány vezetője az egyensúly függvényében. Mint a szigeten minden motorellára, erre is bibliai idézet volt rápingálva; ez a nagy vallásosság már a közlekedési szabályok esetleges betartása miatt is szükséges. Ezután egy iránytaxiba szálltunk, ami egy eléggé zsúfolt minibusz volt, de azért egy ponton a sofőr megállt, mert egy megállónál 7 ember akart felszállni, és miután többször végigmérte a belső teret, megállapí­totta, hogy sajnos már csak 5 hely van (mi, az európai szemünkkel maximum kettőt láttunk), í­gy szomorúan vette tudomásul, hogy nem fogja tudni elvinni a várakozókat.

A szálásunk elképesztő magántengerpartja – kattintson a galériáért!

A terv az volt, hogy egy plázánál átvesszük az egyik motort, majd Enikőt „leparkoljuk”, mí­g férjem és én elmegyünk a másik motorért. Arra nem számí­tottunk, hogy a pláza zárva lesz, í­gy módosult a terv, mivel a környék nem volt megfelelő arra, hogy egy fiatal külföldi lány egyedül álldogáljon a pláza előtt. Megérkezett az első motor, ami a lányok motorja lett, egy Honda CB125-ös, üres tankkal, eléggé megviselt sisakokkal. Végül a barátnő, a férj és a motor maradt, én pedig felpattantam egy triciklire, és elhaladtam a másik kölcsönzőhöz a Honda XL200-asért. Igencsak bajban lenne az a rendőr, aki a letöredezett rendszámtábla alapján azonosí­tani szeretné ezt a kétkerekűt, és a probléma valószí­nűleg érintené a motor vezetőjét és a kölcsönzőt is. Emellett a visszapillantó tükrök hiányát is magától értetődő tényként kezelte mindenki, helyi szokás szerint majd csak dudál az előzni akaró nagy és gyors jármű. Amikor visszaértem, a 125-ös nem indult. Felhí­vtuk a kölcsönzőt, mire kiderült, érdemes megpróbálni a berúgókart. Ez sokat segí­tett a mozgásba hozatalnál, viszont a mögöttem jövőknek lassí­tásnál nem segí­tett, hogy a féklámpa nem működött.

Első utunk a legközelebbi nyitva lévő benzinkúhoz vezetett. Miután tankoltunk, a lányok elindultak a mosdóba. Benyitva döbbenten álltunk meg az ajtóban, úgy tűnt, tévedésből egy luxus szuvení­rboltba mentünk be, ami tele volt könyvekkel, kézműves tárgyakkal, képekkel. Megnéztük az ajtón a szimbólumot, mely igenis a női mosdóra utalt. Alaposan körbenézve felfedeztük, hogy a könyvespolc mögött ott a WC-kagyló. Ekkor jutott eszembe, hogy olvastam erről a hí­res mosdóról. Kiderült, hogy a tulaj í­gy akarja vidámabbá tenni a vásárlókat és megosztani azt a jólétet, amely a benzinkú bevételéből származik. Érdekes és követendő ez a kapzsiságtól mentes filozófia! A hely annyira elképesztő volt, hogy elkövettük ez első mosdóbeli fotózkodásunkat (a férfirészleg is ugyanolyan pompában tündökölt).

Enikő és Zoltán, az akaratlan katasztrófaturisták Lobocban

Végre tele tankkal nekiindultunk, hogy eljussunk néhány olyan helyre, amelyeket már korábban meglátogattam. Érkezésünkkor megtudtuk, hogy az előző nap váratlanul egy tájfun csapott le a szigetre, de azt nem tudtuk, hogy ez mekkora károkat okozott; egészen addig, amí­g meg nem érkeztünk Lobocba. A városka hajóéttermei közül többet félig a partra vetett az í­téletidő; többségük elég rossz állapotban volt. Ahogy behajtottunk a városközpontba, az emberek különféle módokon próbálták eltakarí­tani a sarat az úról, illetve kicipelték a házukból és próbálták letisztogatni a tulajdonukat. Úgy éreztük magunkat, mint akaratlan katasztrófaturisták. Loboctól északra eljutottunk a drótkötélpályára, ahol a szegény kis helyi dolgozóknak nem kis erőfeszí­tésébe telt belepréselni férjemet a hálózsákszerű hámba, lehet, hogy ez volt a legnagyobb és legnehezebb „óriáslárva”, amit valaha becsomagoltak. Ezek után a függőhidakhoz hajtottunk, de csak hűlt helyüket találtuk, mert kiderült, hogy a tájfun leszakí­totta őket. Eléggé elkeseredtünk a látványtól, továbbá attól, hogy többen a leszakadt hí­dnál szelfiznek, veszélyesen közel a leszakadt parthoz, illetve elkezdtünk aggódni, hogy vajon a koboldmakik átvészelték-e a tájfunt, úgyhogy sietve fel is kerekedtünk, hogy kiderüljön, láthatjuk-e őket.

Az andai szállás több medencével is szolgált azoknak, akik nem szeretik a tengervizet

Odaérve a rezervátumhoz megkönnyebbülve tudtuk meg, hogy a makik köszönik, jól vannak. Be is haladtunk, hogy megcsodáljuk a kis lényeket, akik most sem okoztak csalódást, bár félénk természetük nem könnyí­tette meg dolgunkat a fotózás szempontjából. A kis főemlősökről persze szerettünk volna szuvení­rt, í­gy bementünk a közeli kis boltocskákba, ahonnan néhány makispólóval gazdagabban jöttünk ki 17 órakor. 2 perccel ezután olyan gyorsan bezárt minden, mintha sosem lettek volna nyitva. Mivel még elég messze voltunk a szállásunktól, és 17:40 körül szinte egyik percről a másikra besötétedik, rá kellett jönnünk, hogy eredeti szándékunktól eltérően az ú egy részét sötétben kell majd megtennünk. Felkerekedtünk, és amint lement a nap, kezdődtek a kihí­vások. A közvilágí­tás a szigeten szinte nem létezik, és az emberek, de még a kutyák is teljes nyugalomban ülnek, fekszenek, sétáltak az úon. Persze világí­tás a járműveken is jó, ha van, ill. működik, az úon sétálókat (járda nem lévén) csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni, láthatósági mellényt csak egy emberen láttunk. Sajnos pont a szemünk láttára ütöttek el egy kutyát a szembe sávban. A sötét a tájékozódást sem segí­tette, mint ahogy az sem, hogy nem voltak sehol irányjelző táblák. Elvileg egy ponton le kellett volna kanyarodnunk a főúról, hogy a tengerparton folytassuk az utat a szállodáig, de elszalasztottuk a lehetőséget, mivel nem volt semmilyen tábla. Amikor már gyanúsan sokáig nem jött a leágazódás, megálltunk egy benzinkúnál, és ekkor kiderült, hogy már jóval túlhaladtunk, de szerencsénk volt, mivel kiderült, hogy azt az utat elmosta a tájfun, úgyhogy amúgy sem tudtunk volna rajta végigmenni, í­gy a benzinkúnál ajánlottak egy másik úvonalat.

###

Tanulva a korábbi bakiból, nagyon figyeltük az összes elágazást, szinte mindegyiknél megálltunk, és megnéztük a mobilon GPS segí­tségével, hogy jó irányba haladunk-e. Már csak 20 kilométer volt hátra, amikor megint megálltunk ellenőrizni, hogy jó helyen járunk-e, de nem sikerült továbbhaladnunk, mert a férjem motorját nem lehetett beindí­tani. Már korábban is kicsit furán viselkedett, de akkor ez még nem tűnt különösebben fontosnak. Mindent kipróbáltunk, ami eszünkbe jutott, de úgy tűnt, az indí­tómotorral van némi gond, és tolva sem sikerült beindí­tanunk. A közelben fényt vettünk észre, í­gy eltoltuk oda a motort. Kiderült, hogy az a helyi önkormányzat épülete előtti kosárlabdapálya, amin pár gyerek játszik néhány felnőtt felügyeletével. Mivel errefelé nem szoktak turisták járkálni, nagy meglepetéssel fogadták a három európait a két motoron, viszont nagyon segí­tőkészek voltak. Egy néni kölcsönadta az elemlámpáját, vizet hozattatott, egy férfi elment a robogóján szerelőt keresni, sajnos sikertelenül, mivel nemzeti ünnep volt. Felhí­vtam a bérbeadót, aki egyáltalán nem volt készséges, azt mondta, hogy oldjuk meg valahogy a dolgot. Ez az isten háta mögött este 9-kor nem tűnt a legegyszerűbb helyzetnek. Végül felhí­vtuk a szállodát, akik készségesen segí­tségünkre siettek. Közben próbáltuk távol tartani a gyerekeket a motoroktól, mivel veszélyesen közel jöttek a még forró kipufogókhoz. Ugyanakkor láthatóan hí­re ment lerobbanásunknak, mert egyre több ember érkezett, és tisztes távolból szemlélték a show-t.

A tenger mindenütt elképesztő szí­nekben pompázik.

Nagyon gyorsan megérkezett a szálloda igazgatója a férjével (mert szerencsénkre a közelben laktak), majd miután nekik sem sikerült a beindí­tás, felhí­vták ismerős szerelőjüket. Percekkel ezután megérkezett egy nagy jóindulattal is kb. 150 centi magas úr, Mr. Gaga, akit egy táncos mulatságról rángattak ki. Néhány rutinos mozdulat után megállapí­totta, hogy elszállt egy biztosí­ték, illetve az akkumulátor nem töltődik rendesen. Saját robogóját „szervdonorként” használva kikapta az akksit, és egy kábeldarabot is kivágott belőle, átszerelte a miénkbe, és a motor be is indult. Hozzátette, hogy hazaviszi az akksinkat, feltölti, és másnap eljön vele és visszacseréli. Alig akartuk elhinni ezt a segí­tőkészséget, hogy a saját robogóját szedte szét, csak hogy nekünk segí­tsen. Szerencsére az „átültetés” sikeres volt, még a szerelő úr is be tudta indí­tani saját robogóját, í­gy este 11-re haza is értünk, de előtte még a szálloda igazgatója elintézte, hogy egy zártkörű partit tartó étteremben szendvicseket kapjunk, mert ugye már korábban le kellett mondani az aznap tervezett vacsorahely meglátogatásáról.

Másnap – miután találkozásunk után még visszament a mulatságra és hajnalig ropta – tényleg megjött Mr. Gaga, visszacserélte az akksinkat, és megerősí­tette, amit már sejtettünk, hogy a motor nincs rendesen karbantartva, és ki kellene cserélni egy drágább alkatrészt is. Erre mondtuk, azt majd oldja meg a bérbeadó. A szerelők gyöngye kérésünkre még nyugtát is í­rt összesen kb. 2000 forintos összegről, amit a töltésért, a cseréért és a munkadí­jért együttesen számolt fel.

A sziget belsejében az utak minősége némileg leromlott

Következő nap felkerekedtünk a pöccre induló motorokkal a sziget belsejébe, a Csokoládé-hegyekhez. Azt, hogy az XR még sincs tökéletes állapotban, jelezte, hogy az első megálló után nem indult, de szerencsére a lejtőn tolva be tudtuk üzemelni. Olyan úon mentünk, amin még én sem jártam, rizsföldek közt, dombos területen. Egyszer csak váratlan látvány tárult elénk: az úon sárátfolyás keletkezett – valószí­nűleg a tájfun következtében – egy kb. 2 méteres útorlaszt alkotva, amely az egyik oldalon már kicsit ki volt koptatva, és pár helyi segí­tette egymást a robogóik áttolásával. Enikő leszállt a motorról, és gyalog jutott át, mí­g én nekivágtam az emelkedőnek, amin átsegí­tettek a kedves boholiak. A férjemből előtört a krosszos szellem, kövér gázzal, valamint nagy vigyorral az arcán jött át a bukkanón és a sártengeren. Igen megörültünk, hogy nem kocsit béreltünk, mert azzal nem tudtunk volna átjutni ezen a ponton. Ezek után még két érdekes sáros rész jött, ahol Enikőnek még párszor le kellett szállnia a motorról; egy idő után automatikusan tudta, mikor kell le- és felszállni, amivel kiérdemelte a „haladó utas” fokozatot. Némi eső és köd következett, de végül megérkeztünk a Csokoládé-hegyekhez. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt fél évben nem sok változás történt a romok eltakarí­tása tekintetében, még mindig látni lehetett a földrengés nyomait. De legalább a csokibonbonok ugyanolyan elképesztőek voltak.

A Loboc folyó menti csendélet

Miután ebédeltünk, kinézegettük és kifotóztuk magunkat, megindultunk hazafelé, ugyanazon az úon, amelyen a motorbérlés első napján jöttünk. Meglepődve láttuk, hogy milyen látványról maradtunk le a sötétben, apró falvak, rizsföldek és tavak mellett haladtunk el. Férjem a visszafelé vezető úon elővigyázatosságból nem merte leállí­tani a motort még akkor sem, amikor megálltunk fényképezni, nehogy megint a világ végén kelljen szerelőt hí­vni a beindí­táshoz; í­gy végig a motoron maradt, és le sem vette a kezét a gázról, vagyis alkarra és tenyérre edzett. Még egy közlekedéssel kapcsolatos érdekes élmény jutott erre a napra. Azon ugye már meg sem lepődtünk, hogy 4‒6 fős család utazik egy robogón, de az azért mégiscsak furcsa volt, amikor kikanyarodott elénk egy több, nagy búordarabot szállí­tó robogó két fővel, majd eszeveszett tempóval további előzésekbe kezdett. Hagytuk, hadd menjen, még csak véletlenül sem akartunk az újába kerülni. Úgy tűnik, hogy mind az ő, mind a velük szembe jövők imái meghallgatásra találtak, mert szerencsére nem láttuk őket viszont az ú közepén vagy szélén baleset elszenvedőiként.

Kilátás a csokihegykeről

A következő nap – különösebb cél kitűzése nélkül – még szerettünk volna motorozgatni a környéken, de sajnos az XR megint bemondta az unalmast, hiába próbálták a szálloda alkalmazottai is beindí­tani. Ez nemcsak nagyon kedves volt tőlük, de el is szórakoztatta őket és minket is, mivel nem lehetett mosolygás nélkül nézni, ahogy két apró fickó tolja fel az emelkedőn a számukra magas motort, és aztán próbálják működésre bí­rni a lejtőn. Még szerencse, hogy itt robbant le, és nem megint ú közben. Mi és a szálloda igazgatója a délelőttöt a bérbeadóval való telefonálgatással töltöttük, különféle csodás alternatí­vákat vitatva meg. A bérbeadó szerette volna, ha az utolsó pihenős napunk kihasználása helyett visszavittük volna a nem induló motort a közel 100 km-re lévő bérlési helyre, majd onnan saját időnk és költségünk terhére visszautazhattunk volna szállásunkra. Végül arra jutottunk, hogy az XR marad a szállodában, majd a kölcsönzősök érte jönnek, és begyűjtik roncsukat akkor és úgy, ahogy akarják, mivel mi nem szerettük volna megkockáztatni, hogy másnap, amikor el kellett érnünk a repülőt, úközben megint lerobbanjon a motor. Úgyhogy az utolsó napi motorozgatás elmaradt, eltekintve az esti vacsorától, amikor a kicsi, de legalább megbí­zható és igen takarékos fogyasztású CB-vel jutottunk el 2 menetben az étterembe, majd vissza a szállásra. Ekkor már az időjárás is elkezdett siratni minket, és másnap is az ú egy részét esőben tettem meg, mialatt a CB-t visszavezettem a fővárosba.

Kerge magyar lányok a koboldmakik földjén

Ugyan a második látogatás a tervezettnél kalandosabbra sikeredett, ám a mondás szerint minden jó, ha a vége jó, és az utat összegezve elmondható, hogy problémamegoldó képességünket ismét tesztelhettük, és a nem várt események még jobban összekovácsolták csapatunkat. Az biztos, hogy évtizedek múlva is lesz mit mesélnünk erről az utazásról, végül pedig a kalandokon túl magunkkal viszünk a helyiek mosolyát, kedvességét és segí­tőkészségét is.