Fülöp-szigetek, Bohol, 1. rész

Egy éven belül kétszer is eljutottam a Fülöp-szigetekhez tartozó Bohol szigetére, először egyedül, azután pedig harmadmagammal. Mindkét látogatás emlékezetes volt, bár kicsit másképpen.

2014 januárjában a munkám miatt a Fülöp-szigetekre költöztem. Más délkelet-ázsiai országokhoz hasonlóan itt is rengeteg a robogó, kismotor, de 150 köbcenti felett alig látni kétkerekűt, és minden közlekedési eszköz eléggé kaotikus módon szolgál, főleg a fővárosban, Manilában. Szerencsére a 20 milliós megapoliszon túl a 7107 szigetből (a szám kicsit módosul dagálytól vagy apálytól függően) álló ország sok gyönyörű és turisták által kevésbé ismert látnivalóval is szolgál. Ezek közül az egyik Bohol, amely a Visayan-szigetek egyike, kb. 90 kilométer széles, lakossága alig több mint 1 millió fő. Először 2014 májusában sikerült felfedeznem a sziget déli felét egy jól sikerült 6 napos ú során. Szerencsére itt is, mint mindenhol a Fülöp-szigeteken, az angol nyelvvel jól el lehet boldogulni, amerikai gazdasági gyarmatként a helyiek többségétől lehet úbaigazí­tást kérni.

A Panglao-sziget egyik csodás partszakasza – kattintson a galériáért!

Az egyik ázsiai fapados repülőtársasággal repültem Tagbilaranba, a sziget fővárosába. Ez volt az első belföldi repülőutam a Fülöp-szigeteken, mely már önmagában is érdekes volt, mivel ilyen kicsi repteret még sosem láttam: egyetlen leszállópálya a pálmafák közt, amelyre egy időben csak egy közepes utasszállí­tó tud leszállni és megfordulni, egy apró váróterem és egyetlen kapu, ahonnan a repülőhöz lehet menni, szigorúan csak gyalog, viszont eső esetén a néhány méteres gyalogláshoz mindenkinek esernyőt adnak.

Szokásomhoz hí­ven előre elterveztem mindent: az úvonalat, lefoglaltam a szállásokat és egy Yamaha YBR125-öst. A motort a reptértől egy saroknyira tudtam átvenni a bérbe adó céget működtető amerikaitól. Az élmény sokban hasonlí­tott az egy évvel korábbi Balin szerzett tapasztalataimhoz: érdekes KRESZ-felfogás, a jelzések teljes hiánya és az összetéveszthetetlen délkelet-ázsiai hangulat. Most azzal is meg volt fejelve a dolog, hogy már fél éve nem ültem motoron, de szerencsére kezes volt a kicsike, és hamar összeszoktunk a meglepően jó minőségű aszfalton.

A földrengés és tájfun pusztí­totta Loboc belvárosa

Az első úi cél a sziget egyik fő látnivalója volt, a Fülöp-szigeteki koboldmakik. Ezek a nagyon apró főemlősök igen érdekes állatkák, egyrészt roppant kicsik (átlagban 10 centisek és csupán 120 gramm körüli a súlyuk), másrészt olyan csúnyák, hogy az már szinte szép. Pontosabban egyik pillanatban nagyon cukin aranyos, szeretni való állatka benyomását kelti, a következőben pedig úgy néz, mint egy nagyon gonosz kis szörny, amelyik el akarja lopni a lelkeket. Ez az egyetlen olyan főemlős, amely teljesen húsevő, vagyis a növényekre, gyümölcsökre rá sem néz, de nagy ellensége a rovaroknak, pókoknak, gyí­koknak. Emellett nagyon érzékeny, ha stressz éri, öngyilkos lesz, vagy úgy, hogy nekiszalad valaminek, és belepusztul a belső vérzésekbe, vagy egyszerűen abbahagyja az evést, és éhen hal. Vagyis kicsi a maki, de makacs. A csontjaik törékenysége miatt nem simogathatók, mivel a legkisebb nyomásra összetörhetnek. Amiért szeretetteljesen csúnyának nevezem őket, az főleg az éjszakai életmód miatt kialakult szemük, ezek ugyanis óriásiak (konkrétan egy szemgolyójuk nagyobb, mint az agyuk), és amelyeket nem tudnak mozgatni, ezért a fejükkel kell odafordulniuk, ha valamit meg akarnak nézni. Emellett méretes füleik és hosszú farkuk van, í­gy leginkább Yoda mester és a Szörnyecskék szerelemgyerekeire hasonlí­tanak. Mindezt és még sok más érdekességet a Koboldmaki Alapí­tvány által működtetett parkban tudtam meg. A park két hektáron terül el, és reggelenként a dolgozók körbejárják a területet, hogy lássák, hol lapulnak az egyedek, amelyeket azután napközben megmutatnak a turistáknak. Nem lehet egyszerű dolguk, mivel a makik olyan aprók, és a szőrük szí­ne annyira beleolvad a környezetükbe, hogy akár 2 méteres távolságból sem könnyű észrevenni őket, főleg ha egy nagy levél alatt lapulnak az árnyékban. Végül 2 makit sikerült megnéznem és lefotóznom.

A legkisebb főemlős, a koboldmaki

Az első szállásom egy Loboc nevű városkában volt, ahol egy szép régi templom található, ám sajnos a 2013. novemberi földrengés és a pár hétre rá pusztí­tó Yolanda tájfun szinte teljesen lerombolták, csakúgy, mint a sziget többi, több száz éves templomát. A szállásom egy úgynevezett nipa kunyhó volt, vagyis egy hagyományos, cölöpökön álló, bambuszból és nipa pálmából készült kunyhó. Még a fürdőszoba is bambuszból készült, és lefolyó helyett a ví­z egyszerűen csak kifolyt a bambuszágak közt. Jellemző ezekre a kunyhókra, hogy a tető alatt rések, vagy inkább kifejezetten lyukak vannak, melyek között átjár a levegő, valamint megkönnyí­tik a gekkók közlekedését. Ezek igencsak hasznos állatok, hisz levadásszák a bogarakat, szúnyogokat, melyek maláriát vagy egyéb betegségeket terjeszthetnek. Volt már szerencsém találkozni jó pár gekkóval (sőt a manilai lakásomat is megosztom 2-3 egyeddel), de ezek általában max. 15 centisek voltak, itt azonban volt alkalmam megfigyelni, amint az egyik szellőzőnyí­láson egy 30 centis példány mászott ki komótosan. Még egy látogatóm akadt, pont a fürdőben, egy nem éppen kicsi pók személyében.

###

A következő napon egy másik koboldmakis helyet találtam, ahol több állatkát lehetett látni közelebbről. Alig pár kilométerre egy pillangórezervátum található, ahol a vezetőm, egy 15 évesnek kinéző fiú részletesen elmagyarázta a pillangók életciklusát és egyéb érdekességeket. Sajnos kicsit borult volt az ég, í­gy nem szálldosott túl sok pillangó, de azért akadt néhány igen szép példány. A fiú megkérdezte, hogy megnéztem-e a koboldmakikat. Mondtam, hogy igen, erre enyhén sértődött hanggal folytatta: itt nincsenek koboldmakik, mert azok megeszik a pillangókat. Érthető módon a pillangók pártját fogta.

A különleges szí­nű Loboc folyó

Loboc felé további érdekességek is vannak, vagy inkább voltak (a későbbiekben fény derül a múlt idő használatára), például a kikötött hajókra épí­tett népszerű éttermek, valamint egy bambuszhí­d, mely a Loboc folyó felett í­vel át. Ez igazából két hí­d, mert egy-egy keskeny kis hí­d van a kétirányú forgalom lebonyolí­tására. A folyó nem túl széles azon a ponton, de mindenképpen megnövelte a dolog érdekességét az a tény, hogy elkezdett esni az eső. A hí­d két oldalán a jegyeladó nénik és a helyi ételárusok döbbenten nézték, amint egy magányos fehér nő motorosdzsekiben és hosszú nadrágban (a 35 fok körüli hőmérsékletben és a 80%-os páratartalomban) az egyik kezében esernyőt szorongatva, a másikkal a kábelbe kapaszkodva araszol az eső miatt nagyon csúszós bambuszon. Az egyensúlyozós feladat sikeres teljesí­téséért megjutalmaztam magam egy kókuszitallal és egy kis sült banánnal.

andai naplemente

A bambuszhí­d után a következő helyszí­n a Loboc folyó felett 120 méter magasan, 520 méter hosszan átsikló drótkötélpálya volt, ahol az ember ví­zszintesen kifeszí­tve repülhet, mint Superman. A motoros lét és a folytonos helyváltoztatás miatt minden értéktárgyam (úlevél, jogsi, repülőjegy, fotógép) a hátizsákomban volt, és mivel a motoron nem volt láda, í­gy kénytelen voltam hátizsákostul bepréselni magam a hálózsákszerű vászondarabra, amit aztán karabinerekkel felerősí­tettek egy görgőre, amelyet egy acélsodrony kötélen indí­tottak el. Nagyon nagy élmény volt suhanni a fák és a folyó felett. A megállás az már másik kérdés, a sodronyon egy gumiék van, ami egyszerűen megállí­tja a görgőt, de ebben szintén segí­t egy helyi alkalmazott is. Vissza egy másik sodronyon vezet az ú, ezután az adrenalintól remegő kezekkel átvehetőek a suhanás közben készült képek – még szerencse, hogy a fotók nagy része a visszafelé vezető úon készül.

Három férfi és egy kakas egy mopeden

Ezek után a sziget közepe felé vettem az irányt, egy másik hí­res látványosság, a Csokoládé-hegyek felé. Ennek az 1268 darab, trüffelszerű képződménynek a kialakulása még nem teljesen tisztázott, de a legvalószí­nűbb elmélet szerint a szél és eső erodálta tengeri üledékből keletkeztek, kizárólag fű nő rajtuk, amit viszont a száraz évszakban kiéget a nap, és ilyenkor barnává változnak, í­gy olyan, mintha egy csomó csokibonbon terí­tené be a látóhatárt. Májusban pont ennek kéne történnie, de ebben az évben szép zöldben pompázott az egész táj. Akár zölden, akár barnán gyönyörű a sok, szinte egyforma kis dombocska, avagy óriás vakondtúrás. Sajnos itt is látszott a földrengés és tájfun eredménye kidőlt táblák és korlátok formájában.

Az immár nem létező bambuszhí­d

Nem messze belefutottam egy kalandparkba, és gondoltam, ha már úgyis belelendültem az adrenalindús életbe, akkor nem most fogok megállni. Úgyhogy beneveztem egy kis kötélhágcsós mászkálásba a fák közt 10 méter magasan, majd jött a fő látványosság: biciklizés acélsodronyon, megint elég magasan.

Továbbhaladtam a sziget délkeleti csücskébe, ahol az Anda nevű város található, a sziget legszebb partszakaszaival körülvéve. A gyönyörű tájak láttán elhatároztam, hogy ide még visszatérek, lehetőség szerint nem egyedül. A közeli Jagna városában szálltam meg, és megtapasztaltam, milyen lehet hí­rességnek lenni. Amikor délután sétáltam a városban, szinte mindenki rám köszönt. így jár, aki egyedül utazgat európai nő létére egy délkelet-ázsiai ország olyan részén, ahol kevés a turista. Szerencsére a köszönések kedvesek, illetve kí­váncsiak voltak, nem agresszí­vek. Innen visszafelé vettem az irányt, úba ejtettem egy pitonsimogatót, és egy napot töltöttem Panglao szigetén, amely főleg a búvárhelyeiről hí­res, illetve számomra arról, hogy itt ettem a legfinomabb ételeket a túra közben.

A csodás Csokoládé-hegyek

Miközben visszafelé repültem Manilába, telve a sok jó élménnyel, már azon gondolkodtam, hogy mikor jöhetek vissza ide, és akkor vajon milyen kalandok várnak majd rám. Szerencsére a második boholi látogatásra már az év végén sor került, immár harmadmagammal…

Folytatjuk