A reggeli találkozót az M3-as autópálya kifelé vezető szakaszára beszéltük meg. A három autóból álló konvojunk, mint a legrutinosabb S.W.A.T.-csapat, haladt a határ felé. Ferivel alaposan átbeszéltük az előttünk álló hétvégére tervezett programot.
Az ártándi magyar–román határ olyan, mintha nemcsak két országot választana el egymástól, hanem két teljesen más kultúrát is. ítérve minden szürkének és lepukkantnak tűnik, de a főutak minősége meglepően jó. Mivel autópálya csak egy rövid szakaszon van, ezért a haladás érdekében folyamatosan kell előzgetni a kamionokat. Ha nem Feriről lenne szó, akkor sajnálnám a sofőrünket, de ő kifejezetten élvezi ezt. A környéken látszik a kommunista rezsim akkurátus munkája, amivel szándékosan megállította a fejlődést ebben a térségben. Bánffyhunyadnál szabályosan leesik az állunk. A félig kész, ízléstelen „kacsalábon” forgó paloták, a cirádás bádogtetőkkel. Elképesztő! Lelassítunk, és tátott szájjal gurulunk a főúon jobbra, majd balra kapkodva a fejünket. Nagy részük el sem készült még, sem ajtó, sem ablak nem volt rajtuk, de a pagodaszerű tető a Mercedes-csillaggal ott pompázott.
 |
| Kattintson a képre a galériához! |
Kolozsvártól rövid autópálya-szakasz vár bennünket, majd Marosvásárhely után már Székelyföldön autózva érzékeljük a változást. Takaros falvak, csodaszép hegyek, völgyek, legelők, szerpentinek, fenyvesek.
Még olyan 50-60 kilométer volt hátra, és Ferivel aggódva nézegettünk egymásra, hogy az csodás, hogy szép minden, de hol a hó, amin szánozni fogunk?! Aztán Szováta után a Kárpátokban már megjelent a hó, és ahogy egyre feljebb értünk, egyre több is lett belőle.
Mire megérkeztünk Borzontra és bekanyarodtunk a szállásunk elé, már teljesen megnyugodtunk.
A szállásunk egy emeletes, rönkből készült panzió volt. Háromfogásos vacsorával várták a csoportunkat, mindenki izgatottan feküdt le az esti beszélgetés után.
Indul a kaland
Reggel arra ébredtem, hogy a túravezetőink melegítik a szánokat. Gyorsan rohantam az ablakhoz, hogy pár fotót készítsek róluk. Aztán még reggeli előtt kimentem, hogy megnézzem közelebbről is a gépeket. Zsolt éppen felkészítette a hószánokat a túrára (benzin, tartalék ékszíj, olajszint), én közben kikérdeztem, melyik mit tud, és már előre élveztem, hogy hamarosan az erdőben fogunk suhanni.
Amikor a csoportunk a megbeszélt időben felsorakozott a szánok mellett, kaptunk egy rögtönzött oktatást, majd irány a karám, gyakorolni.
A szánokról röviden: amellett, hogy piszkosul mennek, és úgy gyorsulnak, mint egy utcai motor, a hagyományos módon szinte lehetetlen kormányozni őket. Utólag azt gondolom, hogy egyszemélyessel lehet igazán élvezni a túrát, de természetesen, aki utassal jön, az is meg tudja csinálni, csak nagyon nagy összhang kell vezető és utasa között.
Itt a kiülés az kiülést jelent, nem elég csak a fejünkkel hajolgatni.
A szánkó akkor csinálja azt, amit szeretnénk, ha terheljük a megfelelő oldalt, egyébként meg megy, amerre gondolja.
A félórás gyakorlás után már volt fogalmunk arról, mi is vár ránk ezeknek a szörnyetegeknek a nyergében.
Elindultunk a hegyek felé. Libasorban haladtunk a túravezetők után, még a sík terepen, de hamar elértünk a hegyoldalhoz, ahol bevetettük magunkat az erdőbe. Eszméletlen érzés a fenyvesben haladni karnyújtásnyira a fáktól 60–70 km/h sebességgel, miközben a hullámvasúszerű hó úgy dobál, hogy két kézzel és két lábbal kell kapaszkodni, nehogy elszálljak.
Bámulatosan változott a táj, gyönyörű részeken haladtunk, hol ősfás fenyveseken, hol kisebb-nagyobb tisztásokon, hol fiatal fenyők között szlalomoztunk. Mindezt a hegyoldalban jobbra vagy balra dőlve, vagy völgyekben tettük. Aztán egy jó kétórás haladás után megálltunk egy nagyobb tisztáson, és itt a vezetők szabadjára engedték a társaságot egy csapatásra. Itt jött a nyélgáz rész, amit legjobban Petőfi Tisza című versének utolsó versszakával lehetne leírni.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Mivel érezhetően túlcsordult az adrenalin a csapattagokban, elindultunk megkeresni a legideálisabb helyet az ebédünkhöz. Az időjárás kegyes volt hozzánk, napsütés és +5 Celsius-fok. A régi síház teraszán fogyasztottuk el a hideg ebédünket, amely egy kis csülökből, szalonnából, házi kolbászból, kecskesajtból, lila hagymából és friss kenyérből állt. Nem mondom, hogy nem esett jól… Volt ott néhány kiskutya, akik szintén jóllaktak.
Az ebéd végeztével túravezetőnk kiadta az utasítást, hogy irány tovább a végtelenbe!
Délutánra a csapatunk – mintha 10 éve minden télen kijárna szánkózni Székelyföldre – gyönyörűen libasorban haladva derítette fel a tájat. Fenyvesek, tisztások, domboldalak, sípályák követték egymást. Kis Levi mintha egész gyerekkorában ezt gyakorolta volna, Nagy Levi követte mindenhová. De a többiek is nagyon profin (lányok hátul vagányul kiülve) vették az akadályokat. Ha valaki elakadt, azonnal jött Zsolt szakértő segítsége. A többiek is lelkesen ástak, húztak-vontak…
A nap folyamán tulajdonképpen csak egy emberrel volt rendszeresen gond, és az én voltam… hmmm.
###
Eltűnésem története
Egyszer tényleg elvesztem. Történt ugyanis, hogy egy pihenő után előrementem, mert szemből akartam a csapatot levideózni. A meredek hegyoldalon a nyomvonalból kipenderülve elindultam lefelé. Gondoltam, semmi baj, majd nagy gázzal korrigálok, csak hát jött egy fenyő, amit balról kerültem meg, aztán jött még egy, amit szintén balról vettem, és akkor jött a harmadik, amit már sehonnan nem vettem, mert a tövében landoltam. Pár pillanat, és érzékeltem, hogy nincs baj, a csapat nemsokára ide fog érni. Leugrottam a motoros szánról és derékig elmerültem a hóban. Legalább 30 méterrel lejjebb voltam, mint ahol lennem kellett volna.
A csoport pedig jött, és lassítás nélkül elsuhant felettem. Én néhány erőtlen kiáltással igyekeztem jelezni nyomoromat, de pillanatok alatt eltűntek.
10 percig tartott, mire felküzdöttem magam az úra, és már az éjszakai szállásomat kerestem, amikor Zsolt mosolyogva rám talált. Hihetetlen, de perceken belül kiszabadította a hatalmas szűz hóban elakadt hószánomat…
A többiek nagyon örültek, amikor újra csatlakoztam a csapathoz… Köszönöm, jólesett! Úgy tizenöt perccel később hátul haladva épp a beszámolómat fogalmazgattam a honlapra, amikor egyszer csak egy fenyő tetején landoltam. A bénaságomon bosszankodva láttam, ahogy az utolsó szánkó már megint eltűnik a kanyarban… Pár perccel később Zsolt újra megjelent, és a forgatókönyv ugyanaz volt, hószán kiszabadítása, többiek utolérése, ováció. Innentől a csapat közepén haladtam, biztos, ami ziher.
Sötétedés után értünk a szállásunkra, fájó szívvel tettük le a gépeinket. Szaunával indított a kemény mag, majd a vacsoránál ünnepeltük meg Zsuzsa 20. születésnapját. Meglepetésünkre Imre, a környék legprofibb szánkósa és egyben vendéglátónk, dalra fakadt, és folyamatosan ontotta a Máté Péter-klasszikusokat a buli végéig…
A másnap mindig kemény
Reggel minden porcikám sajgott, ott is izomlázam volt, ahol addig még soha. Éjszaka 30 centi hó esett.
A többiek fitten és üdén gyülekeztek a ménes mellett, így bizonyítva, hogy aki éjjel legény, az nappal is legyen az.
Bár nem volt meleg (mínusz 8-10 fok), de a folyamatos mozgástól kimelegedve álltunk meg a nagy puszta közepén egy kis vitézkedésre. Itt mindenki az „ami a csövön kifér” felszólításnak eleget téve húzta a gázt, illetve tolta. Alkalmam volt Zsolti (túravezetőnk) versenyszánkóját kipróbálni. Hát az, mint egy MotoGP-gép, csak szánkóban! Tol mindenhol, kiássa magát bárhonnan, és erre szüksége is volt Zsoltinak az előttünk álló napon. Délelőtt már mindenki felbátorodva csúsztatta, feszítette a kanyarokba a motoros szánokat. Végül elindultunk a hegyen át, mivel az esti vacsoránál eldöntöttük, hogy másnap a „Csaú villa”, azaz Ceausescu vadászháza lesz a cél.
Åszintén állítom, hogy mindent megtett a csapat, estünk-keltünk a mély hóban, megmászhatatlan hegyoldalakat hódítottunk meg, kidőlt fákat és egyéb akadályokat tüntettünk el az úból, és végül a kerek erdő közepén megpillantottuk a Ceausescu-villát. Mivel nem voltak vendégek, ezért a gondnok némi zsebpénzért beengedett minket. Szép míves búorok, rengeteg sötét faburkolat és furcsa nyomasztó hangulat fogadott bennünket.
A trófeák és medvebőrök tovább fokozták bennem az érzést, hogy menni kellene tovább.
Jóízűen falatoztunk az erdő közepén, a hótól roskadozó fenyők tövében, és nevettünk egymás nyomorán, amikor sokadszorra elakadva ráncigáltuk ki a szánokat a mellig érő hóból, vagy éppen az extra meredek lejtőn drukkolhattunk egymásért, hogy felérjünk elakadás nélkül.
A nap legtöbbször ismételt kifejezése a „Gáááázzzzzzzzzt-gáááázzzzzt!” volt.
Végül fáradtan, de hőstetteinktől megrészegülve a Bujdosó Fogadóban melegedtünk fel és fogyasztottunk forralt bort vagy meleg teát, miközben a tulaj Feri bácsi életvezetési tanácsait hallgattuk hahotázva. Csak kettő a rend kedvéért:
„A sör nem alkohol,
a tészta nem étel,
az asszony nem ember,
a medve nem játék.”
„A székely ember nem hajlik, csak törik.”
Ilyen ízes magyar beszédet már otthon nemigen hallhatunk, különleges élmény volt.
Szerelvényigazítás után még egy nagy kört tettünk szűz havas területeken. A csapat napnyugtára ért vissza, és az esti vacsoránál a kellemes élő zene mellett beszéltük át a két nap történéseit. Élveztük az éjszakai dézsában fürdést és szaunázást. Sőt én még a helyi terápiás masszázst és a köpölyözést is kipróbáltam.
Másnap hazafelé az úon azon gondolkodtam, hogy ennyire természet-közeli élményem még nem volt semmilyen jármű nyergében, fantasztikus a fák, a bokrok, a természeti akadályok közelsége és a végtelen hó adta szabadság! Nincsenek kötöttségek, arra megy az ember, amerre akar, meg amerre a túravezető viszi. Ki kell próbálnia minden vállalkozó szellemű, extrém kalandra vágyó motorosnak. Mi minden évben visszatérünk azóta is!
(A 2017-es túrákról érdeklődni a quadkiraly@quadkiraly.hu címen lehet.)
