Erdélyi körú

Nekünk történelme miatt érdekes, azonban a nagyvilág figyelmét egy í­r férfi keltette fel: amikor majd 120 évvel ezelőtt Bram Stoker megalkotta Drakula grófot, turisták millióinak mutatott új célt Európa térképén…

Az első nap mindig a kiérkezésről szól, nekünk pedig nagy terveink voltak, ezért az első fontosabb állomásunkig szinte csak keresztülvágtattunk a városokon. Mint minden utazás előtt, most is í­rtunk listát, amelyen nagyjából összefoglaltuk, hogy mit szeretnénk az ú során. Ezen általában ételek-italok megkóstolása, látványosságok megtekintése szokott szerepelni, de lényegében bármilyen tevékenység ráfér. Nálam a bánffyhunyadi cigánypaloták rendkí­vül előkelő helyen szerepeltek a felsorolásban – amikor először hallottam erről a jelenségről, tényleg csak nehezen hittem el. Amikor megtudtam, hogy ezekben senki nem lakik, hanem tulajdonosaik a paloták árnyékában rejtve maradó omladozó viskókban tengetik napjaikat, akkor már tényleg őszintén, iróniamentesen rajongtam a témáért. A legjobbak pont úgy néztek ki, mintha egy ötéves kislány fantáziájából pattantak volna elő.

Segesvár

Kolozsvár viszont sokkal jobban megfelel a közí­zlésnek, í­gy nem csak az extrém furcsaságokért lelkesedőknek érdemes körülnézni a városban – futó ismeretség után sem nehéz elhinni, hogy egy időben a Tiszától keletre ez volt a legfontosabb tudományos és kulturális központ. Marosvásárhely is kimondottan rendben a volt, bizonyos részei pedig úgy festettek, mintha Ridley Scott lett volna a város főépí­tésze. Az első napon ugye még siet az ember.
Segesvárra beérve villámgyorsan lett szállásunk: egy fiatal nő ajánlotta fel segí­tségét. Utazás közben általános biztonsági szabályunk, hogy soha ne vegyünk igénybe olyan szolgáltatást, amelyet nagyon kí­nálgatnak, vagy amiről öt perce még nem gondoltuk, hogy szükségünk van rá. Röviden: azért fizessünk, amit mi szeretnénk, ne azért, amit nagyon el akarnak nekünk adni. Ezt a klasszikus intést viszont felülí­rta, hogy éppen ez volt az egyik otthonról kinézett szoba – két főre tí­zezer forintnyi lejért a várhoz közel, ez Segesváron jó döntésnek bizonyult. Szállásadónk tippjét követve a vár aljában vacsoráztunk, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ú sem a diétáról fog szólni.

Temető a hegy tetején

Segesvári nézelődésre érdemes egy fél napot szánni, a fedett Diáklépcső, a vár, az ikonikus óratorony, a hegyi templom és a hozzá tartozó temető bejárásához idő kell, főleg, ha a temető német sí­rjaiból megpróbáljuk kirakni a német válogatottat (Boateng, Khedira, Özil és Gündogan miatt lehetetlen feladat). Az 1700-as évektől 1970-ig terjedő időszakból a sí­rokon szinte kizárólag német nevek voltak, ami nem véletlen: ez volt az erdélyi szászok központja, akik szorgos iparosok hí­rében álltak. Mégsem rájuk emlékeztet minden kií­rás, hanem a valószí­nűleg Segesváron született Vlad Tepesre, akit Bram Stoker tett világhí­rűvé, amikor megmintázta róla a legendás Drakulát. Szinte mindenhol megpróbálták a vámpí­rhistóriákat meglovagolni, de az igazi Vlad Tepes-központtól még távol voltunk. Segesvár tényleg szuper látnivaló, már csak ezért is megéri idáig utazni.

A Medve-tó

A Medve-tó viszont már közel sem nyűgözött le annyira, ez tényleg azoknak szól, akiket a gyógyí­tó iszapozás és napozás jobban vonz a motorozásnál. A környék rendkí­vül felkapott, a hatalmas forgalom miatt pedig csak araszolni tudtunk. Erdélyben egyébként egyre több minden szól az egészségről, szinte nem volt olyan forrás, növény vagy domborzati alakulás, amelynek ne tulajdoní­tanának gyógyhatást. Rendkí­vül naivnak, vagy legalábbis az ezoterika mérföldes rajongójának kell lenni, hogy mindet elhiggyük, a parajdi sóbányával viszont még a legelvakultabb szkeptikus sem tud vitatkozni. Lent hinták, pingpongasztalok és kalandpark segí­t elütni az időt. Fentről tömött busz hordja le a tömeget, amely aztán szinte elvész a hatalmas csarnokokban.
A faluban egy idős néni adott szállást, fejenként nevetséges 1700 forintért. Sokak számára az ilyen jellegű turizmus adja Erdély igazi vonzerejét, neki is több, évtized óta hűséges visszajáró vendége van. Bár meleg ví­z nem volt, és a Kí­nában fröccsöntött szűzmáriás zenélő óra is zavarossá tette az éjszakát, remekül éreztük magunkat.

Parajdi sóbánya

A Gyilkos-tó és a Békás-szoros minden úikönyv szerint piros betűs látnivaló. Az oda vezető ú meseszerű volt, a felkelő nap áttörte az erdőre rátelepedő ködöt – a szerény látótávolság és a csúszós aszfalt miatt duplán észnél kellett lenni, de megérte korán indulni. Sajnos utána egyik látványosság sem nyűgözött le, talán a túlzott várakozás, a nagy forgalom vagy a pocsék minőségű utak tehettek róla. Egyik sem lett maradandó élmény, főleg, hogy sok helyen az utat szegélyező árusok kitakarták magát a látnivalót. A Békási-ví­ztározó és a gát viszont pazar látvány, a sok araszolás után öröm az üres utakon kanyarogni, a parton pedig egészen jó pisztrángsütödéket találni. Valahogyan a táj is tisztább lett, a falvak rendezettebb benyomást keltettek.
Gyergyószentmiklósra visszaérve elhatároztuk, hogy fáradtság ide, fáradtság oda, azért átgurulunk Zetelakára. Az ottani ví­ztározó ugyanis hí­res a botrányosan nagy testű pisztrángjairól, én pedig utána akartam járni a rejtélynek. Az oknyomozást egy elcsúszás szabotálta, ezért a következő napot kapitális ragadozóhalak helyett fékkar utáni kérdezősködéssel töltöttem a közeli Székelyudvarhelyen. A hirtelen felszabaduló időt a zeteváraljai házigazdánkkal folytatott beszélgetések tették emlékezetessé, aki a CeauÅŸescu-korszakról és az utána következő zavarosban halászásról is rendkí­vül objektí­ven és szórakoztatóan tudott mesélni – szó volt a korrupcióról, a gazdasági felfutásról-hanyatlásról és egy döglött medve rejtegetéséről.

A Gyilkos-tó

###

A fékkar miatt beiktatott pihenőnap után nehéz volt továbbindulni: nemcsak a rokonszenves házigazda és kényelmes szoba miatt, hanem a barátságtalanul szitáló eső is ellenünk dolgozott. Csí­kszereda után Brassó felé vettük az irányt, ahol egy tankolás és kávé után megválhattunk az esőruhától, és megcélozhattuk a törcsvári Drakula-kastélyt, ahol viszont tényleg minden a vámpí­rságról szólt.

Drakula vára – legalábbis itt nevelkedett

A Drakula-kastély teljesen rendben volt, mindent szépen helyrehoztak, bár a kiállí­tás maga kevésbé szól Drakuláról, mint inkább a román királyi családról és a magas rangú tisztségviselőkről. Sok szép neobarokk búort láttunk, titkos lépcsőt, festményeket, páncélokat, kí­nzóeszközöket. A vár belső udvarán megtudtuk azt is, hogy régen hogyan döntötték el egy mérleg segí­tségével valakiről azt, hogy boszorkány-e. Azt gondolták ugyanis, hogy az ördögi teremtmények mindig könnyebbek, mint amilyennek látszanak, í­gy a gyanúsí­tottnak megtippelték a súlyát és azzal az ellensúllyal mérték össze. így természetesen meglehetősen könnyű volt valakit szándékosan elí­téltetni. Egy idő után azonban szokássá vált, hogy a Bibliát használták ellensúlynak, annál viszont mindenki nehezebb volt. Az í­gy kapott eredményekről a boszorkánysággal vádolt személyek számára bizonyí­tványt állí­tottak ki, ami megmentette a tulajdonosokat a további tortúráktól. Hatalmas üzlet volt ez akkoriban, a mérlegek előtt kí­gyózó sorok álltak, és a szolgáltatók mindig el voltak maradva a bizonyí­tványkiállí­tással.

Az udvaron egykor a Vlad Tepes sétálgatott…

A kastéllyal körülbelül másfél óra alatt végeztünk, és már este elindultunk Fogaras felé, hogy másnap egyből a legendás hágón kezdhessünk. Reggel lehangoló, borús idő fogadott minket. A nem túl pihentető éjszaka után kissé bánatosan vettük tudomásul, hogy a legszebbnek í­gérkező szakaszt cudar időben leszünk kénytelenek lenyomni.

Transzfogaras

Szitáló esőben és ködben haladtunk felfelé, az aszfalt kimondottan rossz minőségű volt, ahogy elhagytuk a fenyőfák által övezett erdei szerpentint és kiértünk a sziklák közé, félreálltunk egy gyors pihenőre. A csúcs felé pillantva egyértelműen további csapadék várt ránk.
Maga a transzfogarasi ú a vártnál sokkal forgalmasabb volt, autók és motorok ötven-ötven százalékban osztoztak a kanyargós szakaszon. Fent ebédeltünk, és néhány percre a nap is kisütött, majd a rövid vidámságért dupla büntetéssel sújtott a természet: olyan tejfölszerű köd ereszkedett az úra, hogy legfeljebb pár méterre láttunk magunk előtt.

Transzfogaras legendás szerpentinje

A hegy túloldalán viszont már ismét késő nyári időjárás fogadott minket, mintha nem is egy alagúon, hanem legalább egy dimenziókapun hajtottunk volna keresztül. A fotókról már unalomig ismert panorámaú után még 60 kilométer várt ránk, sok helyen tökéletes aszfalttal. A transzfogarasi ú hivatalosan a katonaság számára készült, mostani állapotában viszont a BMW GS és más túraendurók tulajdonosai a legnagyobb élvezői.
A nap végén már nem vágtunk neki az igazi fénypontjának, a Transalpinának. Novaciban találtunk 80 lejért egy kellemes szobát, az ablakokban olyan mennyiségű muskátlival, amitől még a tiroli parasztok is émelyegni kezdenének.

Transzalpina

A hazaindulás előtt még megtámadtuk a Transalpinát, ami lényegében egy 150 kilométer hosszú motoros vidámpark. A Transzfogarasnál bő száz méterrel visz magasabbra, a forgalom minimális és a táj is sokkal vadabb. A hágóról leérve az ú minősége is vegyes lett, itt kellett először hosszabb, pár száz méternyi földutas szakaszokat bevállalni a továbbjutásért. A túra csúcspontja volt, ami után még a határig kí­gyózó, kétszáz kilométeres horror kocsisorral is elnézőbb a motoros.