Az ismerősök fele lehülyézett, a másik fel irigykedve pislogott, egy maroknyi motoros viszont lelkesen jelentkezett a különleges túrára. Az indulást hosszas előkészület előzte meg, ugyanis engedély nélkül nem lehet belépni Csernobil területére. Útlevélmásolat, személyes adatok, no meg némi dollár is szükséges az egykori katasztrófa helyszínének a meglátogatásához.
1986. április 26-án hajnalban minden közép- és kelet-európai ember életét befolyásoló robbanás történt a csernobili atomerőmű egyik blokkjában. Talán most, majd 30 évvel később érezzük a súlyát, akkor sok részlet a grafitos és urániummal teli füstfelhőtől láthatatlan maradt, persze az orosz propaganda is tökéletesen végezte a dolgát. A hírekből alig szivárgott ki valami, radióaktív anyagból annál több.
Többszörös túljelentkezés volt, hamar elértük a maximális létszámot. Vasárnap délután érkezünk Nyíregyháza mellé, a már jól bejáratott szállásunkra, a résztvevők azonnal taglalni kezdik, ki mit látott, hallott, olvasott. Meglehetősen egybecsengnek a felfedett információk, talán csak a részletekben volt némi vita, de ezért megyünk, lássuk a valót saját szemünkkel. Másnap reggel kávé illata lengi be a házat, a harmatos fű tükörként veri vissza a felkelő nap sugarait. Igen, elindulunk, nincs visszaú, irány Csernobil. Az ukrán határátlépés nagyjából zökkenőmentes, kérdezik, merre megyünk, Kijevbe? Magyar rendszámmal???
Kiégett járművek emlékeztetnek a kijevig összecsapásokra
Bátor dolog! Az első kúon feltankolunk a túlaromázott, cserébe csupán 300 forintos benzinből. Vidáman kerülgetjük a kátyúkat, újra rácsodálkozunk a pompás tájra, és élvezzük az időutazás minden pillanatát. Romos, elhagyott épületek, máshol ugyan ez lakókkal súlyosbítva. Később a Csop–Kijev összekötő úon haladunk, ma már autópálya-szerűen használható, kátyúmentes szakasz, kisebb falvakkal lassítva, egyetlen kanyarral a közepén. Unalmas, ugyanakkor mégis valami különleges szellemiség járja át a motorost, 20-30 évet kapunk vissza, szemünk előtt lebeg, ahogy rövidnadrágban, szandálban focizunk az ú közepén, majd az árokpart füvében ücsörögve esszük a lekváros kenyeret.
Ember magasságú Kijev-felirat, mindig új arculatot kap
Két nap alatt érjük el Kijevet, a bevezető úon „kötelező” Kijev tábla fotózás, persze az eső kissé elhomályosítja a felvételeket. Az egyik résztvevő előregurul – Te, nem tudunk a Maldan tér felé menni? Jó lenne megnézni. Meglátom, mit tehetek, de míg végiggondolom a lehetőségeket, hirtelen egy ellenőrző pontba botlunk. Az őr, meglátva a motorokat, már nyitja is a kaput, beinvitál a lezárt területre. Mire felismerjük a helyzetünket, már régen a motorok dörmögő hangja töri meg a barikádok nyugalmas csendjét. Alig fél éve fegyverek ropogtak, kockakövek repültek, fejek törtek be, és a puskapor bűze beleette magát az itt harcolók életébe. Szinte hallani a forradalom zaját, a puskagolyó süvítését, a betört kirakatok csörömpölését és az áldozatok jajveszékelését, pedig síri csend van, mindenki sétálgat, a sátrakban beszélgetnek, ám mégis az az érzésünk, egy perc alatt készen állnak a harcra mind. Szomorú és egyútal különleges érzés bejárni azt a teret, amelyről az elmúlt hónapokban az egész világ médiuma tudósított. Fotózunk, videózunk, kicsit katasztrófaturistának érezve magunkat, de az itteniek nem bánják, mosolyogva mutatják fegyverarzenáljaikat, az elégett járműveket, a busz tetejéből fabrikált mellvédet. Egy biztos, senki nem tudja, miért vannak még itt, talán Åk maguk sem, a tér szélén már elkezdik rakni a térköveket, épül Kijev újra.
Nem teljes a béke…
###
Lesújtva nyomulunk tovább, a hétfő délutáni forgalom motoros szemmel is durva. Szállásunk a Dnyeper partján van, igazi helyi piac mögött, gyümölcsillat és a nyers hús szaga keveredik. Kicsit megnyomjuk a környék idegenforgalmi bevételét, a felszolgálók nagyon segítőkészek.
A kedvünkért két órával korábban kinyit a bár, hogy reggelit kapjunk. Megérkezik az összekötőnk, kisbusszal visz a központba, elmeséli a programot, bérelünk páran Geiger-Müller számlálót. Másfél órás buszozás vár ránk, a 30 kilométeres védvonal ellenőrző pontján csatlakozik hozzánk Misa, aki idegenvezetőnk és felvigyázónk is egyben. Az ú további részén angolul meséli az előzményeket, a robbanást, a későbbi hatásokat és a mai állapotot. Sok infó ismerős, de rengeteg részlet van, ami előttünk ismeretlen volt. Izgatottan figyeljük a műszereket, és talán kissé csalódottan vesszük tudomásul, hogy a sugárzás nem éri el a Kijev főterén mért értéket.
Az épületet kirabolták, de az orosz jelképet meghagyták
Elhaladunk több elásott kis település mellett, a növényzet meglehetősen buja. A talajt kicserélték, az utakat újraaszfaltozták, ám ez mára csak egy keveset használt, rozoga csík. A védett zóna első állomása egy óvoda, ahol a kertben elhagyott játékok, hatalmas fák, romos épület jelzi, egykor itt éltek emberek. Érdekességként Misa egy fa tövébe teszi a mérőt, ami gyorsan felkúszik tíz-, húsz-, majd negyvenszeres értékre. Szinte versengünk, kié megy magasabbra. Az óvodába lépve hamar rádöbbenünk, ez egy berendezett díszlet. Továbbutazunk Csernobil városába, van jövés-menés, 3500 ember dolgozik itt nap mint nap. A Pripaty folyó partján közelítjük meg az erőművet, jól látszik a szarkofág, a soha el nem készült 5-ös blokk és hűtőtornyok. Az egész olyan monumentális, valahogy itt érezni először, hogy valami elakadt, az emberiség építő munkája kudarcot vallott. Meglepetésünkre közeledünk a szarkofághoz, egyre közelebb és közelebb gurul a busz, majd alig kétszáz méterre tőle leparkolunk. Egy emlékmű és egy kis park állít emléket az itt dolgozóknak, akik nem is tudták, mire vállalkoztak.
A megmaradt berendezés nyomasztóan hat…
Misa tovább mesél, 90 000 ember segédkezett csak a szarkofág építésén, többször visszakérdezünk: kilencvenezer? Igen, valóban annyian voltak. Most katonás rendben érkeznek a munkások, őrök, végzik a dolgukat, mintha csak egy egyszerű futószalag mellett dolgoznának. Minden műszer sípol, villog, jelezvén, itt jelen van a sugárzás. Keressük a legsugárzóbb pontot, 100 méterre közelítjük meg a felrobbant négyes blokk maradványait. A számlálók itt már 50-60-szoros értéket mutatnak, de nem gond, hiszen a fertőzés mértéke a sugárzás nagyságából és az abban eltöltött idő hosszának szorzata. Pár méterrel odébb készül az új fedél, melyet 2015-ben fognak a helyére tolni egy sínpálya segítségével. Nem is időzünk sokat, videózunk, fotózunk, majd a busz óvó karosszériáját magunkra véve elhagyjuk a zóna közepét. Pár perc zötyögést követően a pirpiaty ellenőrző ponton haladunk át. A sugárutat benőtték a fák, a házak romosak, kiraboltak, egyáltalán nem látszanak félelmetesnek. Gyalog vágunk neki az egykoron ötvenezres város maradványait felderíteni.
Az óriáskerék nem szállított utast
Kicsit csalódottak vagyunk, ha nem tudnánk, hol járunk, lehetne bármelyik elhagyott laktanya, kirabolt szellemváros. Bár az orosz katonák 1989 előtt kifosztották az utolsó szögig az egészet, érdekes érzés látni a vidámparkot, mely a május 1-jei ünnepséget várja azóta is, az elhagyott iskolát, uszodát. A futballpálya helyén egy erdő van húsz méter magas fákkal, de a természet minden repedésbe cserjét vagy fát ültetett, jelezvén, visszaveszi a területet. A nyomasztó az a tudat, hogy az itt élők mit sem sejtve pakoltak össze, hogy pár napra hátrahagyják otthonaikat, ahova azután sosem térhettek vissza. Fura-kusza érzésekkel szállunk újra buszra, átrobogunk a vörös erdőn, mely talán ma is a legszennyezettebb terület, a busz ölelő védelmében is 60-70-szeres a sugárzás, igaz, csupán pár másodpercig. A csernobili laktanyában kapunk ebédet, szuveníreket vásárolunk, és elindulunk kifelé a lezárt területről. A két ellenőrző ponton sugárzásmérésnek vetnek alá mindenkit, szerencsére nem hoztunk magunkkal semmilyen fertőzést.
A dodgempálya ma botanikus kertre hasonlít
Az este sörözéssel, vacsorával telik, ahol megvitatjuk a látottakat, van, aki azt kapta, amit várt, páran csalódottak, mások végre megtapasztalták, amiről eddig csak hallottak.
Kijevet elhagyva a visszaú már nem sétagalopp, a Kárpátalja déli részén lassú a haladás, az utak rosszak, óriási kátyúkkal örvendeztetnek meg minket. Belemerülünk a kulináris élvezetekbe, veszünk konfettit (egyenként csomagolt bonbonok, többszáz-féle ízben), olcsó ajándékot, megnézünk egy síparadicsomot, melyről, ha nem tudnánk, hol van, hihetnénk, hogy Svájcban.
Pripjaty: élt 16 évet
A tapasztaltak alapján én nem tartom veszélyesnek a látogatást, sem a sugárzás, sem az ott eltöltött idő nem számottevő, egy repülőúon két óra alatt ér ennyi sugárzás bárkit. Jelzem, nekünk továbbra is tölteni kell a telefont, a motor akkuja is lemerül, az elektromos hálózatról sem tudtunk lecsatlakozni, és ami a legfontosabb, senki nem világít a sötétben!
