Bosznia-Hercegovina és Montenegró – Ví­z minden irányból

Európa egyik legszebb részétől alig egy nap motorozás választ el minket. Bosznia-Hercegovina és Montenegró egy hónapra elég látnivalót kí­nál, de két hét alatt logikusan bejárható. A ví­z- és tériszony viszont mindenképpen hátrányt jelent a két ország maradéktalan kiélvezésében.

A fjordszerű tóba egyszerűen csak beleszakadnak a civilizáció minden nyomától mentes erdős hegyoldalak, a háttérben a kétezer méter körüli kopár, behavazott sziklacsúcsok törnek az ég felé. A nap utolsó gyenge sugarai a csepergő eső ellenére is becsúsznak a völgybe. Sörrel a kezemben üldögéltem a bungaló bejáratában – és az idilli környezet ellenére is sokat gondoltam a korrupcióra, hiszen nem lehet véletlen, hogy Pluzine legjobb fekvésű telke a közeli nagyváros rendőrtisztjének a kezében van, aki a magas beosztása mellett egyben a szállásadónk is volt.

Nem véletlenül kerültünk erre a meseszép vidékre – korábban már többször jártam erre, és máig meggyőződésem, hogy Magyarországról indulva nincs még egy annyira szép, változatos, ésszerűen bejárható és olcsó úi cél, mint a Balkán, és azon belül Montenegró. Idén a klasszikus úvonalon annyit csavartunk, hogy előtte bejártuk Boszniát, majd amilyen gyorsan csak lehetett, felrúgva minden korábbi tervet, elkezdtünk arra koncentrálni, amiben mindennél jobbak lettünk: a különböző vizek bámulására. Teljesen mindegy volt, hogy az adott ví­ztömeg áll vagy mozog, esik vagy folyik, esetleg felhő formában lebeg, vagy megszilárdulva elzárja az utat, vagy szivárvánnyá töri éppen a fényt: hosszas gyakorlással eljutottunk oda, hogy bármilyen formában, bármeddig tudjuk bámulni.

Neretva völgye

A vizek bámulását az úon a Jajcéban kezdtük, ahol a ví­zesés a látványosságok listáján messze megelőzi a várat, a romtemplomot és a kissé nevetséges katakombát. Mivel elég korán keltünk, magunkban élvezhettük a hipnotikusan aláhulló vizet, az ezernyi apró szivárványt és a nyakunkba hulló párát, amitől percek alatt bőrig ázik az óvatlan megfigyelő. Sajnos a Jajce ví­zesése Csontváry óta hátrányára változott, mind a sok beton, mind a patak ví­zingadozását jelző, a bokrokon fennakadt nejlonzacskók el-elvettek az élményből.

A fő látványosságok mellett azért igyekeztünk rendszeresen letérni a fő turistacsapásokról, í­gy került bele a programba a Ramsko-tó (Ramsko jezero), amit leginkább úgy tudnék jellemezni, mint a hegyek között megbúvó, szürreálisan kék tavat, amelyet rengeteg apró, romantikus sziget és félsziget szabdal szét, amiket ráadásul – hogy még idillibb, sőt egyenesen bukolikus legyen az élmény – apró hidak kötnek össze. A parton természetesen tökéletes birkanyájak legelésznek, amelyek fotón jól mutatnak, de később elveszik a kedvet a fűben heverészéstől.

A következő napra betervezett sűrű program miatt siettünk, szerencsére a balkáni viszonyok már közel sem annyira balkániak, mint amennyire sokak fejében él, í­gy lendületesen lehet haladni változóan széles, de folyamatosan kanyargó utakon. Jablanicában gyors szálláskeresés után új programpont került a következő reggelre: nekem csavart kellett kerí­tenem a barátnőm motorjának láncvédőjéhez, mert az egyik bizony kirázódott úközben. Szerencsére a küldetés kérdezősködéssel, keresgéléssel és válogatással együtt sem tartott negyed óránál tovább, í­gy lényegében tizenöt perc alatt letudtuk a kötelező hibát, és megcélozhattuk az ú egyik fénypontját, a Neretva völgyét.

A zuhogó esőben egyáltalán nem zavart, hogy ezt a szakaszt inkább nézelődő autósoknak tervezték. A Neretva ciánkék folyó, a csupasz sziklák és az alacsonyan sodródó felhők különleges összhatása kí­sérte végig Mostarig, ami Bosznia első számú nevezetessége. Szerencsére az eső elállt, í­gy a csúszós kövekkel borí­tott Öreg hí­don nem kellett fájdalmas combnyaktöréstől rettegni, egyedül a zombiként csoszogó nyugdí­jas németek hordáit kellett valahogyan kicselezni. Néhány kávéval és fotóval később kipipáltnak tekintettük a mesebeli várost, és a szezon előtti szerény forgalmat kihasználva tovább is indultunk a környék másik nagy attrakciójához, a Kravica-ví­zeséshez.

Bár Jajce hí­resebb, Kravica pont a természetes környezete miatt lényegesen nagyobb élmény. Eleve nem egy nagy torokon dől le a ví­z, hanem több kisebb-nagyobb ví­zesés található a tó körül, amiben nyáron fürdeni is lehet.

###

Kotor felülről
A Kotori-öböl kikezdhetetlenül az egyik legnagyobb szám. Tudja azt, hogy mind közelről nézve, az óváros szűk utcáiban sétálgatva, mind hátrébb lépve, az öböl kis szigetei között hajózva tökéletesen néz ki. De leginkább távolról, a Lovcen Nemzeti Parkba vezető ú tetejéről néz ki legjobban. Mi eredetileg Budvából, az eső elől menekültünk a felhőkön át Cetinjébe, az ország régi fővárosába, ahonnan az előbb emlí­tett nemzeti parkon át gondoltuk a visszatérést az öbölben lévő szállásunkra. Az úikönyvek szerzőinek gyalázatos és felületes munkáját semmi sem jelzi egyébként jobban, mint hogy ugyanazt az öt, zavaróan forgalmas látványosságot sulykolják, miközben a piros betűs kiemelést érdemlő Lovcenről egy árva szót sem ejtenek. Pedig minden, a szépet szerető embernek tökéletes úi cél.

Kattintson a képre a galérához!

A hegyről a tenger felé ereszkedve, némileg dideregve egyszer csak megtorpantunk. A naplemente szí­ne klasszikusan az arany, azonban a szemünk előtt elkezdett oszladozni a tengerbe zuhanó napot és az öblöt eltakaró felhő, í­gy ezüst ragyogásba vonva a lábunk előtt elterülő tájat. A tucatnyinál is több hajtűkanyarral szabdalt lefelé vezető ú előtt valami olyasmit mondhattam, hogy most már akár haza is mehetünk, ennél szebb már úgysem lesz semmi.

Shkodrai-tó
Egy cetinjei kávézó teraszán született meg az ötlet, hogy rúgjuk fel a maradék tervünket is, és célozzuk a meg a Shkodrai-tavat, és eddigre már profik voltunk a vizek bámulásában, pont egy ilyen kihí­vásra volt szükségünk.

A shkodrai turizmus fő központja Virpazar, ahol mi is elkezdtünk puhatolózni, hogyan juthatnánk át hajóval Albániába. A nemzeti park őrei felvilágosí­tottak, hogy erre határátkelő hí­ján nincs mód, í­gy maradnunk kell a hagyományos, szárazföldi átkelésnél. A beszélgetés ezen pontjánál tűnt fel a kigyúrt, angolul jól beszélő Lacoste pólós helyi, akiről kiderült, két hostelt is üzemeltet Budapesten, ezek közül az egyik a szerkesztőséggel szomszédos utcában található. Ő ajánlott egy, a tó partján futó úvonalat, amit követve kifejezetten jó utakon haladhatunk végig, miközben kiváló panoráma nyí­lik a tóra és a benne tükröződő havas hegycsúcsokra – amit csak időnként takarnak el a százéves gesztenyeligetek.

Miután egymás vállát veregetve megbeszéltük, hogy hol lehet Pesten a legjobb pljeszkavicát kapni, úra is keltünk, hiszen ötven, birkákkal, szamarakkal, kí­gyókkal és teknősökkel nehezí­tett kilométer állt előttünk. Hogy mi történik, ha két autó találkozik szembe a sziklafalban futó, egy sávnál is keskenyebb úon, továbbra is rejtély.

A tónak egyébként minden métere lenyűgöző. Szélcsendes időben olyan, mint egy hatalmas tükör, amiből tökéletes kúp alakú zöld szigetek nőnek ki a part mentén, némelyikre pedig apró kolostorokat épí­tettek a nyugalmat szerető, szorgalmas szerzetesek.

Durmitor-hegység
Balkáni motoros túra szinte elképzelhetetlen a Durmitor nélkül. A többi európai fiatal hegységhez hasonlóan itt is meredek sziklafalak, kőgörgetegek, szegényes növényzet, kacskaringós ú és a motoros elé tévedő birkanyájak határozzák meg az összképet, a szakadékon túl pedig csipkézett gerincű, behavazatott sziklák és végeláthatatlan érintetlen környezet uralja a horizontot.

Bár az egykori Jugoszlávia utódállamaiban dúló viccek szerint a montenegróiak tohonyák és lusták, az elmúlt években azonban pont náluk indult el egy nagyon szimpatikus fejlődés. Az ú mellett heverő szegénysége drasztikusan csökkent, a nemzeti parkoknak is legfeljebb a szélén láttunk eldobált mocskot, a Durmitor magasan futó újain pedig még elpöccintett csikkel sem találkoztunk.

Nem sokkal a hí­res, a semmi közepén magányosan álló kosárpalánk után azonban – ahol, ha elpattan a labda, minimum alpinistát kell hí­vni – elakadtunk. Az utat hatalmas hótorlasz zárta el, ahol megálltunk még egy kicsit csúszkálni és hógolyózni, majd a távolban gyülekező és rohamtempóban felénk tartó fekete felhő miatt menekülőre fogtuk: ugyanis bármennyire is megszerettük a ví­z minden formáját, az esőből talán sokat is kaptunk.

Pluzine
Ott ültem a patakból duzzasztott, tökéletesen fjordszerű tó mellett a bungaló verandáján, és a szemerkélő esőben figyeltem a naplementét. A giccsbe hajló pillanatban összegeztem a fejemben az ú legnagyobb durranásait, és örömmel nyugtáztam, hogy éppen az ötödiket bámulom a niksici rendőrtiszt vendégeként. És ez már tényleg volt annyira jó, hogy másnap reggel a kedvenc városainkat ismét úba ejtve elinduljunk haza.