Egyirányú szerpentin, osztrák bölcsességek és a ruletten megforgatott benzinpénz. Hat nap és három ország, a cél a méltán híres Dolomitok.
Rég vártam már ennyire utazást, mint az idei Dolomitok-túránkat. Előtte már egy héttel folyamatosan néztem az időjárás-jelentő oldalakat, mire számíthatunk az előttünk álló hat napban. Négy-öt különböző jós egyaránt szikrázó napsütést ígért, a társaságnál pedig még összeválogatni sem lehetne jobbat. Az úvonal pazar és irigylésre méltó, a motor pedig egy igazi kanyarvadász. Mondjam tovább, miért nem tudtam aludni az izgatottságtól?
Csütörtök reggel nyolcra beszéltük meg az indulást egy budaörsi benzinkú parkolójából. Már előző este felmálháztam a motort. Nem volt könnyű dolgom, ugyanis doboz híján mindent pókozni kell, minimalista szemlélettel sem férek el rendesen. Hátizsákkal utálatos motorozni, nem állt szándékomban a vállamat pántokkal kínozni a következő hat napban, ezért egy táskát lepasszoltam a három nagy dobozzal érkező ismerősnek: nála valóban akadt hely. Sajnos aludni már nem nagyon tudtam aznap este, gondolatban már a szerpentineken jártam.
Reggel mindenki pontosan érkezik. Gyorsan megbeszéljük a tapasztalatok során folyamatosan bővülő szabályokat, és már indulás is Ausztria felé. A gyors autópályás szakasz végén, Bécs után egyből Mariazell felé vesszük az irányt. Az időjósok nem hazudtak, tényleg ragyogó idő várt minket, tapad az aszfalt, sorra daráltuk be a komótosan motorozó osztrák sógorokat. A Salza folyó mellett, Wildalpennél van egy szokott helyünk, ahol mindig Apfelstrudelt eszünk vaníliaszósszal, és ez most sem történhetett máshogy. Bármelyik rettenetes főzős vetélkedőben öt pontot kapott volna a süti.
Másnap reggel a Dolomitok felé indultunk, de alig egy órával a rajt után a csapatból jeleztek, hogy valaki defektet kapott. Szerencsére szinte azonnal egy benzinkúhoz gurultunk be, ahol minden adott volt a műtéthez. Pillanatok alatt előkerül vagy öt defektjavító készlet, és az egész csapat egyszerre, sebészstílusban dolgozik a lyukas gumin. í“, ha ezt Brinkmann doki látta volna…
Az olasz határhoz közeli Lienznél boboztunk egyet. Félelemérzetünk nincs, ha volt is valaha, az adrenalin mindet eltüntette. Szuper élmény, de utána jött a felismerés: mi van, ha kiégett egy relé a fejben, és nem fogjuk élvezni a szerpentineket? Pedig azokért utaztunk ide! Hogy az ügy végére járhassunk, összeszedtük a csapatot, és folytattuk az utat, hiszen még jó pár kilométer hátra volt a tervezett etapból. Az olasz határ előtt jött az egyik kedvenc részem, a Riesenferner-Ahrn természetvédelmi terület. Egészen apró, sorompós határátkelő, egyautónyi széles útal, úgyhogy tizenöt percig az egyik irányba van nyitva az ú, negyed óráig meg a másikba. Gyönyörű szerpentin visz lefelé, lassan csorogtunk, volt bringás, lakóautós, motoros. Előzni nem is lehetne, de nem is akartunk, a táj mindenért kárpótolt. Még egy patakot is odateremtett valaki, hogy még varázslatosabb legyen. A főúra kiérve viszont tényleg a szállás felé vettük az irányt. Rocca Pietore a cél, a jól bevált „sífalu” a Marmolada lábánál, Cortina alatt. Jól tudjuk már, hogy nap közben enni nem szabad, mert brutális mennyiségű vacsorát fognak adni. Legutóbb a levessel és az előétellel már mindenki jól lakott, utána hoztak még két különböző főételt és a végén desszertet. Mondjuk meg is sértődtünk volna, ha az utóbbit kihagyják. A legendás vacsora után alacsonyan szálltak a hőstörténetek, mindenki mesélt néhány „világutazó, motorversenyző és vészhelyzetet kivédő óriásit döntő, kívülről előztem, de belülre érkeztem”, mindezt egyben történetet. Tizenegy óra körül a dicső eposzok is elapadtak, a buli a végére ért, a másnapi program mindenkit ágyba csábított. Várt minket a Stelvio.
Aki járt már a Stelvión, tudja, miről beszélek. A Grossglockner is csodás, de a „Mátránál magasabb Tátra”-feeling itt fokozottan érvényes. Csak megyünk fölfelé, de nem akar jönni a teteje, mintha a végtelenségig kanyarogna fel az útest. Útközben több volt a biciklis, mint a motoros, pedig 2757 méter magasra kell feltekerniük. A csúcson mindenki csak csodálkozik, nem mindennapi élményben volt részünk: tiszta időben az ember lába előtt fekszik a táj. Már volt szó szabályokról és szokásokról, és a Stelvión ismét ragaszkodhatunk egy hagyományunkhoz: kötelező enni egy helyi paraszt hot dogot, amelyet meleg savanyú káposztával adnak, csípős mustárral, helyi barnacipóban. Roppant drága, de kihagyni óriási hiba. Fotózgatás után bevártunk egy-két bringást, akik körülbelül 30 kilométert tekertek folyamatosan hegynek fel. Az egyik fazon döbbenetes, nyolcvanéves kora ellenére maga mögött hagyta a motorral is kihívást jelentő emelkedőt. Teljesítménye előtt le a kalappal, akarom mondani sisakkal… Akkor elhatároztam, egyszer én is feljövök ide két keréken, önerőből.
Még sötétedés előtt Livignóba akartunk érni, ezért lefelé feszes tempót kellett diktálni. A régi vámparadicsom máig jó hely, különös tekintettel a literenként egyeurós benzinre. Még a csizmámba is tankoltam.
A következő napon átmentünk egy kicsit Svájcba. Kínosan ügyeltünk a szabályok betartására, ugyanis ismerősök riogattak a helyi rendőrökkel, akik nemcsak szigorúan büntetnek, hanem egyenesen vadásznak a gyorshajtókra, és ott helyben karóba is húzzák őket. Persze egy rendőrt sem láttunk. A kis kitérő után egy új úon mentünk vissza Rocca Pietore felé. Este megint a brutál vacsora jött, de már nem sztorizgattunk, mindenki a lehető leggyorsabban visszavonult a szobájába: már csak két nap van hátra. Reggel elérjük a Dolomitok híres hágóit, aztán irány Bled.
A hétórai reggeli és a nyolcas indulás fájdalmas, de beletörődtünk. A Pordói-hágóval kezdtünk, majd a Passo Valporala, végül a Passo Falzerago zárta a sort. Szerencsénk volt, ahogy jövünk lefelé, elkezdett szemerkélni az eső. Első körben megúsztuk, de ebéd után Tarvisio felé másfél órát fentről érkező árhullámban tettünk meg. Egyszer egy osztrák nyugdíjas mondta nekem, hogy nem kell aggódni, ez csak víz. Azóta így kezelem az ilyen bőrigázásokat. ítérve Szlovéniába sem múlt el az eső, bár a nap végén megszánt minket az időjárás, és Bled előtt egy szivárvánnyal engesztelt ki minket.
A város továbbra is csodaszép, és ismét megadhattuk magunkat a hagyományainknak, vagyis vacsora után tiszteletünket tettük a bledi kaszinóban. A sláger a rulett, ahol feltettük a másnapi benzinpénzt. Ez egy páratlan közgazdasági helyzetet eredményezett: veszteség esetén maradni kényszerülünk, vagyis nyertünk, ha nyerünk, akkor pedig tudunk tankolni és motorozni. Még hogy mindig a bank nyer? Végül az utóbbi forgatókönyv valósult meg, ezért reggel a túra utolsó napja kezdődött meg, amely két élvezetes szakaszt is tartogatott. Az egyik a Ljubelj-hágó az osztrák határnál, a másik a 69-es ú Lavamündnél. A Ljubelj-hágó már meg sem kottyant a csapatnak, viszont a lavamündi (69-es ú) hegyi versenypálya újra izzásba hozta a lábtartóinkat! Ehhez jött a néha Toszkánát idéző táj az ú melletti szőlősökkel, zöld dombjaival. Rövid, de gyönyörű szlovén szakasz után az Årségben kötünk ki, ahonnan már maguktól hazavittek minket a motorjaink.
A túrát szervezte: Rhinotours
