Alexandriától Fokvárosig Afrika keleti partjain III. rész

A Fokvárosig tartó expedí­ció végéhez érünk. De előtte még át kell vágni Malawin, Zambián, Zimbawén és Dél-Afrikán. A végére kalandoraink matróztársaságban feltehetik az egyik lábukat az asztalra. (I. rész, II. rész.)

Hogyan is került kis csapatunk Malawiba, mikor az eredeti úvonal Mozambikon ment volna keresztül? Talán emlékszik a kedves olvasó, hogy Vádi Halfában, a személykomp érkezése után még két napot várakoztunk a járműveinket szállí­tó teherkompra. Az estéket azzal töltöttük, hogy mindenki elmondta a társaságnak, merre is lesz a tovább. Mikor mi kerültünk sorra, és elérkeztem a történetemmel Mozambikhoz, az Afrikát sokszor megjárt olasz fi ú, a kicsi és kopasz Luca megcsóválta a fejét. Aztán megkérdezte, hogy mit is akarunk mi Mozambikban? Miközben hebegtem-habogtam, hogy a szép táj, a csodálatos tengerpart, addig ő komótosan elővette a Michelin 746-osát, és már mutatta is, mire gondol. Miközben mi a valóban csodálatos tengerpartban gyönyörködünk, elmegyünk olyanok mellett, mint a Malawi-tó, a Viktória-ví­zesés és a Zambézi, a Chobe Nemzeti Park, a mindenki által ismert Okavango-delta, a Kalahári-sivatag, és csak sorolta hosszú percekig. Még aznap este döntöttünk.

A Viktória-ví­zesés és a Zambézi a világ egyik természeti csodája

Tanzánia után Malawi, majd Zambia, érintőlegesen Zimbabwe, Botswana és Dél-Afrika lesz az új úvonal. Természetesen sehova nem volt ví­zumunk, és azt sem tudtuk, hogy a határon fel tudjuk-e venni, de hát úgy szép az élet, ha zajlik. Nos, ezért vettünk délnyugati irányt Dar es-Salaam után, és kötöttünk ki a Malawi-tó északi csücskén, a Songwe folyó partján lévő kis határátkelőhelyen 2011. február 7-én. A valamikori Észak-Rodéziához tartozó Nyaszaföldet csak 1964-es függetlenné válása óta nevezzük Malawi Köztársaságnak. David Livingstone az általa 1859-ben felfedezett tavat Nyasza-tónak nevezte el, de manapság már a hivatalos név a Malawi-tó, amely a Nagy-Hasadékvölgy legdélibb és egyben utolsó nagy tava is. Az országot kb. 14 millióan lakják jelenleg, fővárosa, Lilongwe, a tó délnyugati csücskénél található. A bonyodalmak a határ malawi oldalán kezdődtek. A falon egy A4-es sűrűn gépelt oldal, egyik oszlopában azon országok listája, amelyeknek kell ví­zum, a másikban, amelyeknek nem kell. Természetesen a „Hungary” felirat egyik oszlopban sem szerepelt. Végül is kaptunk egy három napra szóló tartózkodási és úvonalengedélyt Lilongwéig, amivel a Bevándorlási Hivatalba kellett jelentkeznünk ví­zumkérelemmel. Ott sem voltak a tisztviselők igazán képben, de mit tudtak volna tenni, bepecsételték a ví­zumainkat az úlevelekbe, és jó utat kí­vántak.

Csendélet a Malawi-tónál

Malawit kezdő Afrika-utazóknak is ajánlják, mert teljesen stresszmentes ország, kedvesek az emberek, jó a közlekedés (alig van autó), és viszonylag biztonságos is. Az ott lakók gyanúsan és mindig jókedvűek, ha ezt összepárosí­tom az állandóan vérben forgó szemeikkel, tudatmódosí­tó szer az eredmény, ami nagy valószí­nűséggel az alkohol, mert másra utaló jeleket nem láttunk. Az esős évszak derekán jártunk ott, hihetetlen bőségben van édesví­z, a Malawi-tó pedig lélegzetelállí­tóan szép. Mintha valamiféle csendes-óceáni szigeten járnánk, fehér homokos tópart és kristálytiszta ví­z.

A helyiek körében komoly strandélet zajlik, a fiatalok aránya a népesség egészét tekintve rendkí­vül magas. Második éjszakánkat a tó egyik fő üdülőhelyén, Nkhata Bay-ben töltöttük egy angol házaspár által üzemeltetett tóparti szálláshelyen, akik teljesen a helyben fellelhető anyagokkal oldják meg a komplexum üzemeltetését. A helyi termelők sokasága szállí­tja be a zöldséget, gyümölcsöt, húst meg mindent. Mindenki hozza, amit meg tud termelni, í­gy ez a lehetőség sok környékbelinek ad munkát.

Ez meleg helyzet volt! Elefánt Botswanából

Lilongwében egy éjszakát töltöttünk, aminek a fele üzemanyag-beszerzéssel telt el, de késő este kisebb közelharc és 10 amerikai dollár árán sikerült üres motorjainkat megtölteni. Másnap fájó szí­vvel hagytuk el a gyönyörű malawi tájat, és egy bemelegí­tő 70 km-es motorozás után értük el Zambiát, ahol a határon a ví­zum némi helyi valuta ellenében 10 perc alatt be volt pecsételve az úlevelekbe.

Az egész ország buja zöldben pompázik, legnagyobb folyója a Zambézi, amely a kontinens negyedik legnagyobb folyója. Valahol Zambia legészakibb részén ered, de az angolai esőerdők is táplálják, és Mozambikban éri el az Indiai-óceánt. Az országban a sok látnivaló közül mi csak a Viktória-ví­zesést szerettük volna megnézni, í­gy két nap erőltetett menetben értük el Livingstone városát, ami úgy 1200 kilométerre van a malawi határtól. Az országban láthatóan szervezett a mezőgazdaság, mind a nagyüzemi növénytermesztés, mind az állattartás, az emberek láthatóan jobban élnek, mint ahol eddig jártunk. Itt már újra tudtunk ólommentes benzinhez jutni, nem mintha ez sokat számí­tott volna hűséges motorjainknak. Ha már üzemanyag, akkor csak megjegyzem, hogy a DRZ-k átlagfogyasztása nem érte el a 4,5 litert, úgyhogy a hatótávolságunk meghaladta a 600 kilométert egy tank benzinnel.

Pihemő valahol Malawiban. A táj buja és zöld

A Viktória-ví­zesés szomszédságában fekvő Livingstone kisváros a természeti jelenség felfedezőjéről, David Livingstone-ról kapta a nevét. Itt már jelentős számú fehér turistával találkoztunk, Tanzánia óta először. A sietség oka, hogy beiktattunk egy pihenőnapot, amit a környék felfedezésének áldoztunk, és láss csodát, ismét találkoztunk francia motoros barátainkkal, ők a BMW-sek, akikről az előző részekben már szó volt. Egy folyóparti szállodában vertünk tábort mind a négyen, aminek a teraszáról már látni lehetett a ví­zesés „füstjét” és hallani a zúgását is.

Az egyetlen élőlény, amit az Okavangodeltában a csónakból láttunk

A Zambézi folyó nagy ví­zesését a városka névadója 1855-ben pillantotta meg először, és a királynő iránti tisztelete jeléül Viktória ví­zesésnek nevezte el. A zuhatag 1708 méter széles, és magassága 61-108 méter között változik, de a párafüggöny magassága nagyví­z idején eléri a 300 métert is. Nagyobbik és szebbik része a zimbabwei oldalon látható. Felejthetetlen nap lett, már csak azért is, mert francia barátaink kitalálták a helikopteres madártávlatot, aminek négyfelé osztva elfogadhatóak voltak a költségei.

Még magamhoz sem tértem, már egy helikopter belsejében kucorogtam. Félek minden repülő járművön. Mire az első pánikroham elért volna, már a zúgó felett voltunk, és a látvány elfeledtette velem, hogy félnem is kellene ettől az egésztől. Hihetetlen látvány, ahogy a megvadult Zambézi belevágta kanyargós medrét a lávafennsí­kba, létrehozva a világ egyik legszebb természeti jelenségét. A sikeres landolás után úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, lássuk a szebbik oldalt is Zimbabwéban! Ennek legegyszerűbb módja, hogy a két ország közti hí­don egyszerűen átgyalogolunk egy rövid úlevél-ellenőrzés után, de mi már annyira összenőttünk motorjainkkal, fel sem merült bennünk, hogy Ők ne jöjjenek velünk át a hí­don! Nos, Afrikában a gyalogos határátlépés nem gond, de két magyar rendszámú motorral már kicsit komplikáltabb. A másfél órás procedúra után a szárazföldről is láthattuk a zuhatagot, ami í­gy testközelből nézve egyszerűen letaglózó. A közel 4000 köbméternyi ví­z másodpercenként (a maximum kb. 6000 mÅ‚/s) zúgva, dübörögve, iszonyatos robajjal zúdul a mélybe az öt nagyobb zuhatagon keresztül, szivárvánnyal kí­sért záporszerű ví­zpermetet árasztva a nézelődőkre (ezek mi lennénk), akik a bejáratnál elhajtották az esőköpenyeket bérbe adó kisfiú. Kifelé a gyerek kajánul mosolygott, mert kb. úgy néztünk ki, mintha beledobtak volna mindkettőnket a Zambézi őrjöngő vizébe.

Kattintson a képre a galériához!

Ugyanaz a procedúra visszafelé, csak még zambiai ví­zumot is vehettünk még egyszeri ráadásnak. Cserébe viszont nem sok motoros mondhatja el, hogy ivott Zambézi sört Zimbabwéban. Hazafelé még megnéztük, hogy Jean-Paul hogyan ugrik le a hí­dról egy gumikötélen, és egy jól megérdemelt alvás után elindultunk Botswana felé.

###

Egész Afrika-expedí­ciónk során Botswana állt a szí­vünkhöz a legközelebb. Változatos táj a Kalahári-sivatag rideg szárazsága és az Okavago-delta ví­zbősége között, rengeteg vadállat, rendezett és nyugodt mindennapok, még Zambiánál is magasabb életszí­nvonal, magas szintű oktatás és egészségügyi ellátás jellemzi az országot. Ennek oka többek között az 1966-os függetlenné válás után felfedezett három hatalmas gyémántmező, mely az országot a világ egyik vezető gyémántkitermelőjévé tette. Meglepő, de a hatalmas ország területén csak közel kétmillió ember él, hiszen területének legnagyobb részét a Kalahári foglalja el. Emlí­tést érdemel még az a döbbenetes mennyiségű elefánt, ami több konfliktushelyzetet is okozott. Mármint nekünk, nem az elefántoknak.

Botswanai első állomásunk a Livingstone-tól úgy 90 km-re fekvő Kasane városka volt, ami az ország egyik leghí­resebb nemzeti parkjának, a Chobe Nemzeti Parknak a központja. Ide már a francia motorosokkal összebeszélve érkeztünk, mert a terepjárós parknézést í­gy költséghatékonyan meg tudtuk szervezni. Sajnos Afrikában egyetlen parkba sem engednek be motorkerékpárt, általában saját négykerekűt sem. Ez a februári időszak, ami a déli féltekén az esős évszak, nem igazán kedvez az ilyen tí­pusú kirándulásoknak, mert az állatállomány ilyenkor a ví­zbőség miatt szétszéled, és nehéz a csordákat, csoportokat megtalálni. Ennek ellenére összejött a „big five”, ami minden szafarizó álma, azaz láttunk oroszlánt, leopárdot, kafferbivalyt, orrszarvú és töméntelen mennyiségű elefántot. Másnap úgy 600 kilométernyi motorozás után értük el az Okavango-delta központi települését a rengeteg szamaráról hí­res Maunt. Az Okavangó-folyó az angolai esőerdőkben ered és 1430 kilométeres úját csak azért teszi meg, hogy vizét teljes egészében elnyelje a Kalahári sivatag homokja, létrehozva ezzel ezt a világon egyedülálló deltatorkolatot.

Reggeli buktázás Malawiban. A zöld lavórban tényleg bukta van

A deltavidék az esős évszak derekán gépjárművel járhatatlan, í­gy legnagyobb rémületemre másnap reggel egy kisrepülőgép belsejében találtam magam. Rémületemet csak fokozta, hogy az a busmankinézetű fiatalember láthatósági mellényben, akiről azt hittem, hogy a kerék alól szedi ki az éket, az valójában a pilóta volt. Beült a vezetőülésbe, és alacsony termete miatt a szeme a kormány magasságában volt, no, erre már úitársaim is elkezdték ráncolni a homlokukat. Szerencsére minden jól alakult, és a mocsárvidék látványa madártávlatból egy életre szóló élménnyel gazdagí­tott mindannyiunkat. A napot egy délutáni csónakkirándulás koronázta meg a deltában, ilyen fatörzsbe vájt kis kenukban, amit arrafelé mekorónak neveznek. A kis pihenő után két kemény nap alatt értük el a dél-afrikai határt, amelyet 2011. február 17-én léptük át egy megjegyezhetetlen nevű kisvárosnál.

Vegyes érzelmek öntöttek el. Elsődlegesen egyfajta biztonságérzet, aztán a jó érzés, hogy közel már a cél, de rossz, hogy lassan vége, jó, hogy nemsokára újra otthon leszek a szeretteimnél, elégedettség, hogy csak végigcsináltuk. Ide már a magyar embernek nem kell ví­zum, a magyar motornak carnet de passages, csak pecsét, és mehettünk.

Ebéd után jól esik egy kis szundikálás. Maun-Botswana

Három nap alatt vágtunk át az országon észak-déli irányban a Fok-hegységig, ahol egy másfajta világ tárult a szemünk elé. Azt nagyon sajnáltam, hogy kihagytuk észak-keleten a Kruger Nemzeti Parkot, de ez volt a Mozambikkerülés ára. Az ú délre olyan furcsa volt. Jó volt, hogy végig karbantartott földutakon motoroztunk, a táj vadregényes és gyönyörű, viszont teljesen kihalt, az ú mentén elhagyott farmok és végig kerí­tés, ameddig a szem ellát. Az úba eső kisvárosok peremén bádogvárosok, kihalt utcák és mindenen mindenhol rácsok. Mintha háború után lettünk volna. Aztán ahogy beértünk Western Cape tartományba, elkezdődött a változás. A Fok-hegység déli lejtőin mintha már Európában motoroztunk volna. A hegyen az ú mentén hütték, komlóültetvények, márkás drága kocsik mindenhol, minőségi aszfalt, nyüzsgő települések. A tengerparti George városkában egy francia származású motoros által üzemeltetett kis szállóban aludtunk, és szolidaritásának jeléül ingyen kaptunk egy fejedelmi reggelit. Nem sokat beszéltünk már, mindketten a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Már csak 350 km a Cape Agulhas, és gyakorlatilag vége…

A francia fiúk nem csak motorból, de mekoróból is jól bevásároltak

Dél-Afrika számomra tiszta érzelmi kavalkád volt. Aznap motorozás közben végiggondoltam a lefelé vezető utat, a fontosabb állomásokat, felidéztem az emlékeket. Aztán mikor megláttam a régi világí­tótorony párába burkolózó sziluettjét, kicsit elérzékenyültem. Hát itt vagyunk az afrikai kontinens legdélibb csücskénél, a Tű-foknál, ahol földrajzi értelemben két nagy ví­z feszül egymásnak, az Atlanti- és az Indiai-óceán. A helyet egy kis kőépí­tmény jelzi, amit hivatalosan csak gyalogosan lehet megközelí­teni. Mikor úgy 150 méterre az emlékműtől letámasztottam a motoromat, és elkezdtem a motoros öltözéket levenni, úgy döntöttem, ezt nem tehetem meg Vele. Majd 15 000 kilométeren keresztül hűséges társam volt az úon a kis Suzuki, úgyhogy visszahúztam a sisakot, és odamotoroztam a kőhöz. Az ott lévő emberek először furcsán néztek ránk, de amikor meglátták a magyar rendszámtáblákat, mindenki mosolygott és gratulált. Aztán leültünk a parton a sziklákra, és csak néztünk dél felé, amerre már csak a Déli-Sarkvidék, az Antarktisz van a horizonton túl.

Itt a vége, ez már a Jóreménység-fok

Az éjszakát még L’Agulhasban töltöttük, és a következő napon, 2011. február 21-én megérkeztünk Fokvárosba, a Jóreménység fokához. A város hatalmas területen, közel 2500 négyzetkilométeren terül el, és több mint 3,5 millióan lakják. Ideális hely az életre a fehér embernek. A Dél-Atlanti-óceán felől a kontinens nyugati partja mentén észak felé húzódó hideg Benguela-áramlat kondicionálja az éghajlatot. A fantasztikus halbőség miatt pingvinek és fókák ezrei élnek a part mentén, igaz, fürödni nem nagyon lehet, mert a ví­z általában csak 14-16 fokos nyáron is. Gyönyörű környezet, fehér homokos tengerpartok, a Tábla-hegy, a Börtön-sziget, és még sorolhatnám a látnivalókat. Közbiztonság rendben, életszí­nvonal magas. Sajnos a feketék többsége itt is bádogvárosokban él, és a fehér lakosságot szolgálja ki valamilyen formában. Három csodálatos napot töltöttünk a városban, ahol egy ott élő magyar házaspár viselte gondunkat. Itt támasztottuk le hűséges DRZ-inket, hogy egy év elteltével elinduljunk a hátukon hazafelé, a kontinens nyugati partvidéke mentén. De az már egy másik történet.

Ahol a két óceán összeér, ott a mi kis túránk is véget ért. Cape Agulhas – Dél-Afrika

Ahogy í­rok, eszembe jut egy tengerészlegenda: azok a hajósok, aki körbehajózták a két legveszélyesebb fokot, a Jóreménység fokát és a Horn-fokot, azok tengerésztársaságban mindkét lábukat feltehetik az asztalra. Most, hogy végeztem, hátra fogok dőlni, és a jobb lábamat felteszem az í­róasztalra, hogy még egyszer elolvassam, mit is í­rtam. Csak az a baj, hogy í­gy nem kényelmes. Jó lenne feltenni mindkettőt. De azt sajnos nem lehet. Most még nem.