Ewan McGregorék figyelmébe: két magányos motoros szó szerint körbemotorozta Afrikát előkészítő stáb és kísérőautók serege nélkül. Sorozatunk első részében a lefelé vezető keleti, majd 2013 tavaszán a hazafelé tartó nyugati utat kísérhetik figyelemmel olvasóink.
Ezerkilencszázhetvennégy augusztus 18., kb. 15 óra 35 perc. Az Egyptair légitársaság Kairó–Dar es Salaam menetrend szerinti járata imbolyogva ereszkedik le a tanzán főváros (később Dodoma) nemzetközi repülőterének betoncsíkjára. Tíz éves vagyok. Rátapadok az ablakra és izgalmamban páracsíkot lehelek az üvegre. Egy addig ismeretlen világ képei tárulnak a szemem elé. Gyerekként azonban egyvalami miatt izgulok nagyon: sohasem láttam még fekete embert. Az országban eltöltött több mint két év alatt aztán lettek fekete barátaim, állami iskolába jártam, megismertem a szokásaikat, ételeiket, és megtanultam a szuahéli nyelvet, no meg rájöttem, hogy a bőrszínükön kívül az égvilágon semmiben sem különböznek tőlünk. Mementóként az ott eltöltött időről leginkább az maradt meg bennem, hogy délutánonként állok a tangai állami iskola udvarán egy hatalmas mangófa alatt, és várom a szüleimet, hogy hazavigyenek.
2011. február 4., kb. 15 óra 35 perc. Ugyanott ülök, az alatt a hatalmas mangófa alatt, ami még mindig ereje teljében ontja a gyümölcsöt a gyerekeknek, és elöntenek az emlékek. Egy apró különbség van csupán, hogy közben eltelt 37 év. Pihentetem a szemem hűséges DRZ-men, amit csak úgy letámasztottam a nagy fa tövébe, és hagyok időt neki is, hogy fürödjön ebben a jó érzésben. Minden motorosnak és nem motorosnak kívánok sok ilyen pillanatot, mikor egy csapásra kárpótlást nyer az a sok munka, pénz, fáradság és áldozat, ami egy ilyen expedíció mögött áll. Az ilyen percekért érdemes élni, mert ezek örökre velünk maradnak, és nem veheti el őket senki.
Kattintson a képre a galériához!
Merengésemből egy füstölgő kamion dudálása rezzent fel, felülök a motoromra, és megyek, megkeresem Bandit, aki a szálláson már izgatottan vár, kíváncsi, hová tűntem. Tudja, mi játszódik le bennem, ezért aznap este nem sok szó esik közöttünk.
December 27-én indultunk el Marton András barátommal Ferihegyről, hogy elrepüljünk Kairóba, és átvonatozzunk Alexandriába a motorjainkért, hogy mielőbb elérjük Port Saidot, a túra kiindulási pontját. 2011-re a Port Said–Cape Town távolság megtétele volt a cél a kontinens keleti partvidéke mentén. Utólagosan egy jó tanács mindenkinek: Egyiptomba eszébe se jusson senkinek bármiféle gépjárművet hajóval vagy bármivel elvitetni! Már többször átléptem az egyiptomi határt motorkerékpárral, az sem egyszerű művelet, de ez a tortúra leírhatatlan! Több mint két hetünkbe, egy kiskosárnyi pénzünkbe és legalább két évbe került az életünkből, mire abból a bürokratikus úvesztőből kihámoztuk a két DRZ-t. Szó szerint úgy menekültünk el Alexandriából, mint az űzött vadak, viszont cserébe úgy megismertük a várost, hogy akár taxisofőrnek is beállhattunk volna. A másnap hajnal már Port Saidban ért bennünket…
Iszlám ország lévén a fő felhozatal a marhahús és a baromfi
Port Said furcsa jelenség még az iszlám Egyiptomban is, mert gyakorlatilag mindenhez pillanatok alatt hozzá lehet jutni, amiért más városokban küzdeni kell. A viccet félretéve, egy jellegtelen ipar- és kikötőváros, ahol semmi látnivaló sincsen a Szuezi-csatornán kívül. A felkelő nap sugarai már a Kairó felé vezető úon értek bennünket. Keresztülvágtuk magunkat a Nílus deltavidékén, ami az ország éléskamrája, amióta Egyiptom létezik. Érdekes, hogy nagyüzemi gazdálkodás nyomai nem láthatók, apró minigazdaságok és öntözőcsatornák szövevénye az egész. Nekem már volt szerencsém a kairói káoszban motort vezetni, de Bandit úgy rendesen hátba vágta a délutáni csúcsforgalom. Alapszabály ilyenkor, hogy a célkoordinátákat mindenki pontosan tudja, mert 80%, hogy elveszítjük egymást. A szmogtól fuldokolva, a sisakba öklendezve, könnyező szemmel próbáltunk utat törni a tömegben, és sötétedésre sikerült is odaérnünk szálláshelyünkre, a Windsor Hotelba. A hotel valamikor az angol tiszti klubnak adott otthont, hamisítatlan kolonialista hangulat, ötven éve változatlan külső, szolid árak és egy iszapszemű bárpincér, aki lelket lehel az egész épületbe.
Kairó sötétebbik oldala – sínpár választja ketté a városrészt
Másnap már pihenőnap, hogy meg tudjuk nézni a piramisokat, Szakkarát és az Egyiptom Múzeumot. Gyakorlatilag az egész nap küzdelem a jegyekért, sorban állás meg ilyenek. Elképesztő mennyiségű turista árasztja el az országot, főleg a fővárost, már lassan az évezredes műemlékek látványa sem nyújt felüdülést.
Mindezek ellenére fantasztikusak és csodálatra méltóak az ősi egyiptomi kultúra emlékei, bár szerintem a jelenleg ott élőknek ehhez az égadta világon semmi közük. Úgy döntöttünk, hogy a tömeget kerülendő, a Nyugati-sivatagon keresztül vezető úon megyünk, amely vidék tulajdonképpen a Líbiai-sivatag keleti része, csak Egyiptom nézőpontjából nyugati. Hatalmas olajmezők, nyersolajtól tocsogó ú, a Baharya-oázisig gyakorlatilag semmi látnivaló a sok homokon kívül. A kis oázisban a 2009-ben már kipróbált kis szállodában alszunk, de előtte a szokásos fürdőzés a feltörő termálvízben. A reggel már csípős, pár fok van csak, de az idő hamar felmelegszik. ítvágunk a Fekete-sivatagon, a Fehér-sivatag Nemzeti Parkon, és estére már a Farafra-oázisban főzőcskézünk. Különös természeti szépségekben volt részünk aznap. A Fekete-sivatag azért fekete, mert vékony, összetöredezett fekete vulkanikus kőzet borítja a sivatag homokját.
A tőle nem messze lévő Fehér-sivatag azért fehér, mert az üledékes alapkőzetet az erózió (szél+homok) különös formációkra koptatta. Ott van még a Kristály-sivatag is, de azt nem ejtettük úba, bár a szélét lehet látni. Itt hatalmas kvarckristályok alakultak ki a homoktengerben. Egyébként kietlen, barátságtalan vidék ez, életnek nyoma csak az oázisok környékén van. Itt már más a hangulat, ez a vidék kiesik a fő turistaáradatból, nyugalom honol mindenütt, nem piszkálják az embert úon-úfélen. Persze az országra jellemző rendőri és katonai ellenőrző pontok azért ott vannak, de nem zaklatnak bennünket. Kaját gyakorlatilag sohasem viszünk magunkkal – kivéve a szokásos vésztartalékot –, mindent megoldunk helyi anyagból. Csak felesleges súly. Az ivóvízre viszont annál jobban figyelünk, mindig kétnapi mennyiség van a motorokon. Ez úgy kb. hat liter fejenként.
###
A Nílus partjára Luxor alatt érünk ki, de megyünk tovább délre, Asszuánba, ahonnan komp visz majd át bennünket Szudánba, amely csak hetente egyszer jár, és hétköznapi ember számára ez az egyetlen kapcsolat a két ország között. A rossz szomszédság oka a Nílus vízkészletének elosztása és a rendezetlen hovatartozású területek a tengerparti részen. Szokás szerint az angolok annak idején ezt is jól kitalálták…
A tenger megélhetést jelent. Reggeli halászat Alexandriánál
Asszuánban három napunk van a hétfői komp indulásáig, ez gyakorlatilag Mr. Salem irodájában telik el, mire a jegyeket nagy nehezen kézhez kapjuk. Egy érdekes, Rejtő Jenő-szerű kompánia verődött itt össze. Két olasz világjáró, a kicsi kopasz Luca és a magas Stefano, egy-egy Land Rover Defenderrel. Åk Darfuron keresztül a kongói esőerdőkön szeretnék átrágni magukat. Hiszünk nekik, mert nem először csinálják, és ez látszik is rajtuk. Nozo, a japán buddhista szerzetespalánta, aki egy Suzuki DR200-zal kerüli meg a földgolyót már kilenc hónapja. Rettenetesen jó fazon. Aztán ott van a két francia motoros, Paul egy BMW R 1150 GS-sel és Jean Loui egy BMW R1200 GS-sel. Velük hosszabb időt fogunk együtt tölteni, csak akkor még nem tudtuk. Hányszor nézték a két DRZ-t csorgó nyállal, talán még a drága Bömösöket is elcserélték volna egy kis könnyebbség kedvéért. Aztán egy német fiatal pár egy kb. 35 éves, lakóautónak berendezett Hanomaggal, akik mindig mosolyogtak, bármi történt. Végül, de nem utolsósorban a két magyar motoros, akik mindig a maradék pálinkájukat dugdosták. Ennek a kompnak volt még egy furcsasága: a járműveket külön bárkára rakták, ami két nap késéssel érkezett a személyszállító komphoz képest a szudáni Vádi Halfába.
A felhőtlen gyermekkor errefelé mást jelent, mint a nyugati világban
Bár megfogadtuk, hogy soha többé nem tesszük, de két napra ismét el kellett válni szeretett motorjainktól. Egyiptomra visszagondolva még egy jó tanács. Csak úgy rakjon bárki mousse-t belső gumi helyett, ha nagyon tudja szerelni. Gumiügyben csak addig volt problémánk, amíg belsőre nem cseréltük őket. Viszonylag jól választottunk, az aszfaltos részekre Pirelli MT21 Rallycross hátra, Pirelli Scorpion Rally előre, terepre az első gumi marad, és hátra egy enduró-versenygumi, Pirelli XC Mid Hard (Heavy duty) került. Szenzációs kombinációk, mindkét hátsó abroncs elment 7000 km felett, Bandi Rallycrossa 9000 km-t!
Na de térjünk vissza a kompra. A hajó kb. 17 óra alatt teszi meg a Nasszer-tavon a 350 kilométert Asszuán és Vádi Halfa között. Mindketten sokat láttunk már, de ezt a komputat még egyszer nem tennénk meg, ami ott volt, az egyszerűen leírhatatlan, még csak érzékeltetni sem lehet azokat a pokoli körülményeket.
Asszuáni berakodás a kompra. A behajózás káosza tipikusan afrikai jelenség
Az étkezésről annyit, hogy az étkezőbe menet bepillantottam a konyhaablakon, és megláttam a mosogatófiú, aki 5 liter vízben egy lépésben (mosás + öblítés egyben) mosta az edényeket, és boldogan mosolygott rám, miközben egy barnás szuszpenzióban dörzsölte az edényeket. Kint a dekken aludtunk, majd megfagytunk, de túléltük. Ezerötszáz utasra négy pottyantós WC, ötszáz főnek elég ülőhely és két halott ember jutott, mire Vádi Halfába értünk.
Tipikus látkép a Níluson: felukka Asszuánnál
A Szudáni Köztársaság (most már két ország: Szudán és Dél-Szudán) a maga 2,5 millió km2-es területével a kontinens egyik legnagyobb országa, az afrikai kontinens 8%-át foglalja el. 41 millió főnyi lakosságának 70%-a iszlám vallású, ők az ország északi felét lakják, gyakorlatilag a jelenlegi dél-szudáni határtól északra. A déli részen döntően a régi hagyományos vallások követői élnek, és még kb. 5%-nyi keresztény. Kötöttségek nélkül csak az ország középső része látogatható szabadon, a jelenleg is polgárháború sújtotta Darfur (3 tartomány nyugaton) és Szudán déli része csak külön engedéllyel, valamint katonai kísérettel utazható. Hangsúlyozom, ez az ország kettészakadása előtti helyzetre volt igaz. Ahhoz képest, hogy Vádi Halfát Szudán kapujának is nevezhetnénk, egy jelentéktelen kis település földes utcákkal és düledező házakkal. A motorjainkra várva az alatt a két nap alatt beszereztük a szükséges papírokat, mint pl. úvonalengedély, fényképes fotózási és filmezési engedély, járművezetési engedély, meg még pár olyan papír, amiről azt sem tudtuk, mire való. A Hotel Kilopatrában Nozo barátunkkal kerültünk egy szobába, ami négy vaságyas, betonpadlós ablaktalan szoba volt, elég igénytelen formában. Az itt eltöltött idő alatt közösen megittuk a maradék pálinkánkat, és elmerültünk a buddhista filozófi a mélységeiben. A szállodának egyébként a Kleopátra nevet kellett volna viselnie, de több ezer év távlatában így lett az osztogattakból fosztogattak.
Út menti kávézó valahol Wadi Halfa és Kartúm között
2011. január 20-án aztán elindultunk a Nílus vonalát követve az ország fővárosába, Kartúmba. Az emberek fizimiskája sokat változott, mióta átjöttünk Egyiptomból, az arab mellett sok núbiai él errefelé, ami az ország harmadik legnagyobb etnikuma. A Nílus mentén meglepően keskeny az a sáv, amin minimális mezőgazdasági tevékenység folyik, általánosan jellemző a döbbenetes szegénység, ami az egész országon végigkísért bennünket. A főváros felé első állomásunk Karima városa, ahol a Dzsebel Barkal és a valamikori Napata kusita főváros romjai találhatók. Ez a hegy jelezte valamikor az Egyiptomi Birodalom déli határmezsgyéjét. Ez egy idegen test a tájban, az ausztráliai Uluru-hegyhez tudnám hasonlítani, mintha semmi keresnivalója nem lenne ott. Talán éppen ezért spirituális jelentősége volt akkoriban, ímon-Ré istenség szülőhelyeként tisztelték, a közelben egy komoly templom romjai is láthatók. Érdekesek a kusita temetkezési piramisok is az időszámításunk előtti kb. 3. századból. Karimától nem messze fekszik Meroé, ami szintén a Kusita Királyság valamikori fővárosa és királyi temetkezési helye volt a kis piramisokkal. Mindkét helyszín UNESCO-védettség alatt áll.
Piramisok nem csak Egyiptomban léteznek. A kusita piramisok Napatánál, Szudánban találhatók
Kartúm túránk egyik nevezetes pontja, hiszen itt folyik össze a bő és sötét vizű Kék-Nílus a kisebb, zavaros vizű Fehér-Nílussal. Hivatalosan innen nevezzük Nílusnak a kontinens leghosszabb folyamát. A két folyó közti félszigetre, ahová egy vidámparkot építettek, egy kis trükkel meg 10 euróval sikerült bejutnunk, ugyanis a létesítmény éppen akkor zárva volt. Gyönyörű és felemelő a látvány, el kell ismernünk. Kartúm egyébként egy zavaros, szemetes nagyváros, ahol semmi látnivaló nincsen, pozitív viszont, hogy a közlekedés nem olyan kaotikus, és egész jó volt benne motorozni. Nem is töltöttünk ott csak egy éjszakát, és elindultunk délkeletnek Gedarefen keresztül, Etiópia felé.
A Kék-Nílus forrásától, az etiópiai Tana-tótól folytatjuk úleírásunkat.
