A perzsa varázslat – ízsiai körú III. rész

Az egész napunk ráment a belépésre, elcsigázott a várakozás és a meleg. Nem értjük ezt a furcsa nyelvet, de az irániak segí­tőkészek, mosolygósak. Nyolc óra és 150 dollár kellett a Carnet de Passage helyettesí­téséhez. Nem is sejtettük, milyen kalandok várnak ránk a napfényes Perzsiában.

Az utolsó határőrnél is megállunk, nagydarab katona int, hogy menjünk oda. Leszállunk, úlevél a kézben, kellemes, irodaszerű bódé az övé. Széles mosolyával köszönt minket: ‒ Welcome in Iran! – majd felemeli a sorompót. Egy kocsi csomagtartójából pénzt váltunk és nekivágunk az ismeretlennek. Tükörsima aszfalt, gyér forgalom jellemzi az első pár száz kilométert, ahol ezer méter fölé kapaszkodunk. Rengeteg motoros van, nagy részük 125-ös Hondával vagy annak valamilyen kí­nai koppintásával, némelyiken hárman ülnek. Estére érjük el Mashad városát, a bevezető úon százával követnek a motorosok, versenyeznek, lemaradnak, van, aki utcákon át jön velünk egy keréken. A remek hotelnek teremgarázsa van, a tulajdonos csak fársziul beszél, de annyira akar segí­teni, hogy sikerül magunkat megértetni. Reggel félórányi motorozás a városközpont, mindenki segí­tőkész, elkí­sér, papí­rra í­r, végül egy sikátorban felvesszük az alkatrészt.

 

Ezrével látni hasonló motorokat. A helyiek félelmet nem ismerve cikáznak a zsúfolt városokban sisak nélkül, papucsban

Szerelést követően nekilódulunk Teheránnak. Útközben találkozunk Petiékkel, együtt folytatva ismét a túrát. Sharud nyüzsgő városában éjszakázunk. Hidegre ébredünk, alig 22 fok van, szinte fázunk, ahogy a kétezer méter feletti hágókat vesszük sorra. Délután megérkezünk Teheránba, mely a maga 12 milliós lakosságával iszonyatosan zsúfolt, a közlekedés kaotikus, ami a további ötmillió ingázónak is köszönhető. Aki előrébb van két centivel, azé az elsőbbség. Ezt nagyon komolyan veszik, bár a temérdek cikázó motoros, a százzal előző kamionok között túlélésre hajtunk. A belvárosi hotelek drágák, az egyenruhás londiner hiába segí­tőkész. Lepihenünk az ú szélén, amikor egy fiatal srác megszólí­t: segí­t szállást keresni, de ha elfogadjuk, szí­vesen vendégül lát a saját lakásában. Készí­tek pár fotót a kereszteződésben, pár perc múlva gépfegyveres rendőrök érkeznek, perzsa nyelven hadoválnak, de érezni lehet, hogy baj van. Egy helyi motoros fordí­t nekünk, kiderül, hogy politikai területen tilos fényképezni. Megmutatom a képeket, csak motorosok vannak rajtuk. Mindenki megnyugszik, újabb rendőrök érkeznek, pár dologra felhí­vják a figyelmünket, majd mindenki megy a dolgára. Új barátunk, Salar nagyon készséges, a lakás tiszta, a motoroknak van garázs. Ramadán lévén alig jutunk ételhez, de este nyolckor ‒ mint egy méhkas ‒ felbolydul az egész város. Százával viszik az óriás kondérokban főtt helyi étkeket, melyeket fenntartásokkal ugyan, de megkóstolunk. Az egyik az Ashe Reste, babos, fenyőtüskés, mentás í­zű, a másik a Halim, egy tejbegrí­zszerű, fahéjas cukorral szórt, nagyon finom kaja.

Félkész tészta készül húszféle í­zben, sajnos helyben nem fogyasztható, mert még sütni kell

Felmegyünk Teherán legmagasabb részére, ahol éjfél felé is rengetegen fociznak, gördeszkáznak, sétálnak, fotóznak. Fantasztikus ez a pezsgés, mindenki vidám, boldog. Elalvás közben azon morfondí­rozunk, hányan engednének be négy vadidegen embert a lakásukba, az életükbe. Csodáljuk ezt a fiú, hatalmas szí­ve van, szemmel láthatóan jó érzéssel tölti el a társaságunk.

A városi szállí­tóeszközök egyike, üreset sehol nem láttunk, agyig pakolva nyomultak a forgalomban

A piacon reggelizünk, szuvení­rt keresünk a családnak, képeslapokat í­runk. Délutánra Salar is hazatér a munkából, nagyon szomorú, hogy nem maradhatunk. ítadjuk a dedikált pólót, majd motoros városnézésre indulunk. Az amerikai követséget nézzük meg, melyet 32 évvel ezelőtt foglaltak el iráni fiatalok. A kerí­tésen „Le az USA-val” felirat, de mégis olyan békés az egész. Elmotorozunk az Azadi Towerhez, mely 1971-ben épült és 45 méter magasan emelkedik a tér fölé. Iráni barátunk megkönnyezi a búcsú, de sajnos indulnunk kell.

 

Balra: Teherán bejárata az Azadi-tower, azaz Szabadság- torony. 8000 márványtömbből készült, számí­tógéppel tervezték az egyes darabokat. Idén októberben volt 40 éves Jobbra: Az egykori amerikai követség ma múzeumként funkcionál. A helyiek örültek, amikor segí­tőkész embereknek tituláltuk őket

Észak felé fordulunk, cél a Kaszpi-tenger, Chalus település. Az ú paradicsomi, fantasztikusan kanyargós, lampionokkal kivilágí­tott éttermek, strandok szí­nesí­tik a hegyi felfutót. Éjfélkor találunk hotelt, a fáradtság miatt nem foglalkozunk a rendőrökkel. A szállás rossz, í­gy továbbállunk, a rendőrök villogóval követnek, nem állunk meg. A következő városban két rendőrautó zárja el az utat, már vártak minket. Készségesen, mosolyogva tudatják, hogy velük kell mennünk. Három autó kí­sér villogóval egy szögesdrótos kerí­téssel védett rendőrőrsre.  Olyan, mintha álmodnánk, nem félünk, kissé agresszí­ven lépünk fel, ami eléri a hatását. Földig hajolva kér bocsánatot a vezető, visszaadja az úleveleket, majd egy villogó autó elkí­sér minket a helyi hotelhez, ahol elbúcsúznak a rend őrei.

Vidéken egyszerűbben élnek az emberek, nincs villany, ví­z, mégis valahogy a boldogság az, amit leolvashattunk az arcukról

Most járunk a legközelebb a Kaszpi-tengerhez, de az idő nem engedi a fürdést. A parton egészen az azeri határig motorozunk, a táj lélegzetelállí­tó. Ma egy hónapja vagyunk úon, tele élményekkel, és még nincs vége.

A szállí­tás ezen formája csak nekünk furcsa. ízsiában valóban kihasználják a szállí­tóeszközöket, olykor a lehetséges súly és méret dupláját felpakolva

Tabrizban shoppingolunk, ahol kiderül, miért állí­tottak meg sok helyen a rend őrei. Iránban lehet bármilyen motorod, de használni csak 250 cm³-ig lehet. Ennél nagyobbal kizárólag hétvégén és csak lakott területen kí­vül lehet motorozni. Délután találkozunk egy csapattal, csupa nagy dög Yamaha R1, Suzuki GSX1400, Honda CB1300, 1000 köbcenti alatti nem volt közöttük. A rendszámuk fényképes, más nem mehet a motorral. Beszélgetünk, megcsodáljuk az ötéves Hayabusát, melyben 7500 km van, majd megmutatjuk a saját százezer feletti óráinkat, melyet tágra nyí­lt szemekkel bámulnak. A látványos távozás után mi is felkerekedünk, este hatkor érkezünk a török határra. A kilépés „csak” négy óra és 50 euró a dí­ja. A 110 forintos iráni benzin után sí­rva tankoljuk a 2,5 dolláros török üzemanyagot.

Sajátos í­zlésvilágot feltételez a takaró, rengeteg változat közlekedik Iránban

Hazafelé tartunk, már nem akarunk megnézni semmit, csak otthon lenni végre, de Isztambulban még elidőzünk kicsit. Sötétedés előtt hajtunk át a lenyűgöző boszporuszi hí­don, a sétálóutcába rendőri felvezetéssel érkezünk, kapunk rendőrös felvarrót, sétálunk, eszünk és innen most már valóban elindulunk haza.

 

Harminchat nap alatt 15 000 kilométert tettünk meg, feldolgozhatatlan mennyiségű élménnyel gazdagodtunk, de a 3800 méteres hágó, az iráni emberek barátsága, a kirgiz reggeli a jurtában, a homoktenger Kazahsztánban, a mosolygós gyerekarcok a táborban, az 50 fok a sivatagban, az orosz vendégszeretet csak pár dolog abból, amit biztosan nem felejtünk el soha!