A megszállt ország törékeny békéje

Ez az ország a világ fele szerint nem létezik. Koszovót ugyanis a világ országainak nagyjából a fele nem ismeri el önálló államnak. Az országban a rendet az ENSZ és a NATO parancsnoksága alatt működő KFOR biztosí­tja – ha kivonulnának, a vallási és etnikai ellentétek összeroppantanák a törékeny békét.

Némi kí­váncsisággal teli szorongással vár az ember a határátkelőnél. Az egyik oldalon a már jól ismert, mogorva szerb határőrök, a túloldalon viszont az angolul tökéletesen beszélő, bizalmat gerjesztő, ugyanakkor kiválóan felszerelt, professzionális NATO katonák várják a belépőt. Hogy megértsük, miért kell több mint ötezer külföldi – többségében német, amerikai, olasz és francia – katona egy 2008 óta független országba, legalább 1981-ig kell visszaugrani az időben, amikor Tito halála után a Pristinai Egyetemen zavargások törtek ki. Ekkor hangzott el először, hogy Koszovó legyen köztársaság. A szerb vezetés azonban először katonai elnyomással, majd békésebb politikai megoldásokkal próbálkozott, nem sok sikerrel. A beavatkozás egyre hevesebb ellenállást váltott ki a főleg albánok lakta, muszlim vallású régióban. Ekkoriban alakult meg az Albánia által finanszí­rozott Koszovói Felszabadí­tási Hadsereg, az Uí‡K, ami civil és rendőri célpontok elleni terrorakciókkal küzdött az elszakadásért.

A függetlenné válás és az új állam megalakulásának emlékműve a pristinai reptér előtt

Legfőbb eredményük, hogy tovább éleződtek a vallási és etnikai ellentétek, valamint felkerültek az Egyesült íllamok terrorszervezeteket nyilvántartó listájára. Tevékenységük a keleti szomszédjukra is kiterjedt, hajszál hí­ján sikerült összeomlasztaniuk a macedón kormányt, azonban ott görög és NATO-segí­tséggel, hatalmas károk árán ugyan, de visszaszorí­tották a terroristákat. Hazai pályán MiloÅ¡ević súlyos rendőri-katonai akciókkal válaszolt, mí­g végül 1999-ben Bill Clinton elrendelte a beavatkozást, és az ENSZ utasí­tására a szerb csapatok kivonultak Koszovóból. Ezt követően az albán fegyveresek masszí­v etnikai tisztogatásba kezdtek. Koszovót ekkoriban földi pokolnak nevezni cseppet sem volt túlzás, és hiába került az ENSZ felügyelete alá az ország, még évekig nem javult a helyzet. 2008-ban ugyan kikiáltották a függetlenséget, de ezt a világ országainak jelentős része nem ismeri el. Jellemzően azok, amelyek maguk is nemzetiségi problémákkal küzdenek, például Spanyolország, Oroszország, Ciprus, Kí­na, Románia és Szlovákia. Mindezeken túl Koszovó gyakorlatilag megszállt terület. Igazságot tenni szinte lehetetlen. Mivel a világ legjobb nemzetközi jogászainak több mint egy évtized alatt nem sikerült, ezért én meg sem próbálok í­téletet mondani. Nem is ezért céloztuk meg a zűrös múltú területet, hanem annak kulturális és természeti szépségeiért, a háború utáni bizakodó légkörért, és azért, hogy legyen pár napunk, amikor egészen más dolgok járnak a fejünkben, mint az év azt megelőző 365 napján.

Falfirkában folyamatosan vitatkoznak azon, hogy Koszovó akkor Szerbia vagy Albánia része – ne adj isten független állam

A koszovói határátlépés után tájékoztat minket az ENSZ-es katona, hogy érdemes beszereznünk a legközelebbi településen valami papí­rt 12 euróért a motorra, mert arra szükségünk lehet, ha egy helyi rendőr megállí­t. Mivel nem volt világos, hogy pontosan mit és hol kell kiváltani, illetve a balkáni bürokrácia gondolatától is a hideg futkosott a hátunkon, inkább úgy döntöttünk, nem adunk okot a rendőröknek, hogy bármit kérjenek tőlünk. Később természetesen kiderült, hogy egy extra biztosí­tásról lett volna szó, ami lényegében annyit tartalmaz, hogy mivel háborús övezetbe léptünk be, semmilyen biztosí­tás nem érvényes. Novi Pazartól délre léptük át a határt, az ország egyből a legszebb arcát mutatta nekünk: a hatalmas gáttal felduzzasztott Gazivode-tó mellett tekergő ú forgalma elenyésző, az aszfalt jó minőségű, nézelődésre és kanyarvadászatra egyaránt alkalmas. Az alattunk elterülő tó bizonytalanul kék szí­nben pompázik, helyenként akár száz méternél is mélyebb. Minimum önálló turistalátványosságként kellene számon tartani. Sajnos az utána következő, a tekintetet mágnesként vonzó érdekességek már cseppet sem felemelők. Gépfegyveres katonák, harckocsik, szétlőtt busz és házak, amelyekről egyszerűen lehetetlen eldönteni, hogy épülnek, vagy éppen ellenkezőleg, már bontják őket. A hadsereg fokozott jelenlétét errefelé a jelentősebb szerb kisebbség védelme indokolja, ennek ellenére éjszakánként gondos kezek letépdesik a villanyoszlopokra kiaggatott szerb zászlókat.

ítlagos jelenség a szerb határ közelében

A koszovói vidék lehangoló. A szaúdi támogatással épült mecseteken és minareteken kí­vül nincsenek szép és befejezett épületek – a túlzottan nagy méretű új épí­tésű házak befejezetlenül és üresen állnak, némelyik aljában autószerelő vagy gumisműhely működik, de a szegénység egyértelmű, néhány értelmezhetetlen, szocialista szobron kí­vül nincs is igazán miért megállni. Még a külföldi kézben lévő, jól kiépí­tett benzinkutakon sem lehet kártyával fizetni, blokkot vagy nyugtát is hiába vár az ember – ez nem az a vidék. Kosovska Mitrovica és Podujevo egyaránt nagyobb városnak tűnik a térképen, mint a valóságban, ha látni is akarunk valamit, érdemes délnek venni az irányt. A főváros, Pristina felé szélesednek az utak, majd a végén közel tí­z kilométernyi, kiváló autóú vezet be a félmilliós központba. A leglepattantabb tüzépeket idéző telepek mellett feltűnnek a nyugati cégek plakátjai, és érezzük, olyan helyre érkezünk, ahol a katonákon kí­vül mással is szót fogunk érteni. Néhány kör után a központtól pár perc sétányira találunk tisztességes szállást. A hotel recepcióját bekeretezett Bill Clinton-fotók dí­szí­tik. Az USA 42. elnökéről nekünk egyetlen eset jutott eszünkbe, és egészen biztos vagyok abban, hogy most ön is ugyanerre gondol. A koszovóiak körében viszont igen népszerű, hiszen ők a felszabadí­tót látják benne. A város főutcáját róla nevezték el, valamint állí­tólag egy hat emelet magas plakát is van róla a városban, amit sehogyan sem sikerült megtalálnunk.

Muszlim szakáll, moped, és zenehallgatás kézben tartott mobilról

Az amerikai és az ENSZ-jelenléthez is pozití­van állnak az emberek, a legtöbb helyen a koszovói és az albán zászló mellett ott van a csillagos-sávos lobogó is. De nemcsak a városokban, hanem a semmi közepén is a legváratlanabb helyeken találkoztunk a nemzeti öntudat ilyen jellegű megnyilvánulásával. Már egy nappal korábban, a területileg Szerbiához, de kulturálisan és etnikailag az albán többségű koszovói régióhoz tartozó Tutinban belekóstoltunk a muzulmán éjszakai életbe, í­gy kí­váncsian vártuk, hogyan mulatnak szombat este a fővárosban. Az itthon megszokotthoz egy hajszálnyival a pristinai éjszakai élet állt közelebb, de éppen emiatt a vidéki változat sokkal szórakoztatóbb volt. Ott sötétedés után az öregeket leszámí­tva a teljes lakosság a legszebb ruhájában kivonult az utcára, és ott fel-alá sétáltak – a fiúk és a lányok szigorúan külön csoportokban. Az, hogy a lányok három-öt fős csoportokban kézen fogva jártak, teljesen természetesnek tűnt amellett, hogy a férfiak minimális eltéréssel, de ugyanezt tették, néha megszakí­tva a folyamatot azzal, hogy gyorsan beültek valahová meginni pár kávét.

A fjordokat idéző Gazivode-tó öbleit hidak í­velik át. A szárazság miatt a szokottnál méterekkel alacsonyabb a ví­zszint

Pristinában ettől némileg különbözik az éjszakai élet, sokkal jobban hasonlí­t az itthon megszokottra, de a szórakozóhelyeken muzulmán tradí­ció szerint csak zene van, alkohol és tánc csak marginálisan fordulhat elő. így eshet meg, hogy egy menő kávézó utcán elterülő kerthelyiségében negyven vendég között nem látni nőt – igaz, részeget sem. Allah tiltja, í­gy este tí­zkor is kávéznak.

A közlekedési megoldásokban erős albán hatás érződik

Másnap továbbindulás előtt úgy gondoltuk, érdemes körülnézni a városban nappali fényben is. Minden egészen más arcát mutatta, feltűnt, hogy vannak érdekes és ikonikus épületek is – ez azért fontos, mert utunk során a történelmi emlékeket leszámí­tva ilyennel máshol nem igazán találkoztunk.

A Decani kolostor Koszovó legrendezettebb pontja. A háttérben nem vulkán látható, az erdőtűz miatt van füst

Hagyományos értelemben vett látnivalóból lényegesen többet nyújt a Pristinától délre található Prizren, ahol szokatlanul jó állapotban maradtak meg az Oszmán Birodalom épületei. A két legmeghatározóbb Mehmet és Szinán pasa mecsetjei, de minden komolyabb cél nélkül is elég kellemeset lehet mászkálni a koszovói mértékkel kifejezetten rendezettnek és turistásnak számí­tó városban. Az amerikaiak népszerűségével magyaráztuk, hogy a délutáni kávézásra kiszemelt helyen Bob Dylan- és Nirvana-slágerek szóltak. Nem véletlenül lett Prizren az egyik kedvenc koszovói városunk, de méltatlanul kevés időt szenteltünk rá, ugyanis onnan csak egy ugrás a Å ar hegység a kétezer méter fölé nyúló csúcsaival.

Montenegróba átérve a szép táj döbbenetesen szépre vált

Pristinából nyugat felé indulva egy-másfél óra motorozást mindenképpen megér Pec, albánosan Peja városa. Még itthon nézegettem róla fotókat, és mindegyiken a háttér volt a hangsúlyos, a montenegrói határnál húzódó komor hegyekkel. A valóságban annyiban lehangolóbb, hogy az égbe nyúló szirteken kí­vül nincs érdemi látványosság, és nyáron a szálló por és a magas páratartalom miatt csak körvonalakat látni a város fölött. Ettől eltekintve viszont Pec kellemes emlék maradt az általános jó hangulatnak és az ott elköltött ebédnek köszönhetően. A patak partján egy jellegtelen büfében elfogyasztott sült kolbász, csevap és pljeszkavica a legjobb volt, amit az ú során ettünk.

Prizren és az épen maradt török kori emlékek

Pectől körülbelül tí­z kilométerre délre, az albán Alpoknak is nevezett Prokletije hegység lábainál bújik meg a Visoki Dečani ortodox kolostor. A 14. században épült apátságot a háború alatt az albánok ágyúval lőtték, szerencsére csak részleges sikerrel. A templom bejárat felőli oldala fel volt állványozva, de a háborús károkat már teljes mértékben helyreállí­tották. Ennek ellenére az épületegyüttest ENSZ-katonák védik, belépés előtt minden látogatót ellenőriznek. A kapun belépve viszont mintha a középkorba térnénk vissza, hosszú fekete ruhát és tekintélyes szakállat viselő ortodox szerzetesek sétálnak a fal mellett, mindent áthat a mirha illata. Még közepes bibliai ismeretekkel is szórakoztató a freskókon szereplő szentek és jelenetek beazonosí­tása, valamint a katolikus templomokban ismeretlen fi gurák értelmezése. Személyes kedvencünk az a szobor volt, amit találóbb szavak hí­ján úgy tudnék csak körülí­rni, hogy egy disznóorrú oroszlán vicsorogva a földre teper egy embert.

Tökéletes utak a határátkelő előtt

A Magyarország nyolcadát kitevő köztársaság néhány nap alatt kényelmesen bejárható, ugyanakkor nem tudom nyugodt szí­vvel ajánlani mindenkinek. Motorozás és klasszikus turistáskodás szempontjából Montenegró lényegesen jobb választás, a Koszovót átlengő kilátástalanság csak rövid ideig egzotikus. Az emberen eluralkodó rossz érzésen még a helyiek optimizmusa sem képes enyhí­teni. Szerintük most kezdődik a jövő. Az országot járva az az érzés, hogy itt nincs semmi, ami a világot érdekelné, illetve, ami van, azt már a nyugati cégek leosztották egymás között. Egészen nyilvánvaló, hogy a beáramló külföldi pénzt odaérkező külföldi cégek kapják meg, amelyek ugyan kiépí­tik a közműveket és az infrastruktúrát, de a helyi munkások éhbérét leszámí­tva az utolsó euróig hazaviszik a német és osztrák anyacéghez.

Itthon ismeretlen tábla

Koszovó gazdasága emiatt nagyon fejletlen, az egykori Jugoszlávia legelmaradottabb része. Érdekes mutató, hogy Albánia és Montenegró is jobb helyzetben van nála, vagyis Európa legreménytelenebb részéről van szó.

Decani kolostor legbizarabb szobra

Hiába van az ország hegyeiben rengeteg ón és ólom – mindkettő világpiaci ára meredeken í­vel felfelé –, megfelelő tudás és tőke nélkül helyi vállalkozás nem fogja kitermelni, í­gy a bányászati jogok is viszonylag hamar az első világot uraló cégek kezében fognak kikötni. Egyes nézetek szerint a szerződéseken már a háború előtt megszáradt a tinta, és az amerikai közbeavatkozás hátterében is inkább ez áll, mint a világbéke feltétlen szeretete. így a jelentős korrupciótól szenvedő országban továbbra is a cigaretta- és üzemanyag-csempészet lesz a legjövedelmezőbb vállalkozás. Amire ugyanúgy nem lehet jövőt épí­teni, mint a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalt fizetésére. Mindezek ellenére Koszovót látni kell.