A Magurán túli vidék

„…hol összeverekedtem a többiekkel, a békí­tésünkre érkező kolléganőmet pedig brutálisan elfenekeltem, hol pedig… kézen fogva sétáltunk és virágot szedtünk a réten.”

Mióta kitört ez a modern, tudatosan épí­tett világ, egy csomó olyan kifejezéssel kellett megismerkednem, mint például íJTI, PííR meg HíER, vagy akár a SZÉLSZ. Ezeket úgy használjuk már a magyar nyelvben, mintha mindig is a szavaink lettek volna, mint például a bor, a gombás-velős pacalpörkölt vagy a köcsög. És ott van még a legborzalmasabb dolog, amelyet a modern világ rászabadí­tott az egyébként meglehetősen individualista magyar emberre: a félelmetes CSAPATÉPíTŐ TRÉNING. Ez nem sokkal jobb egyfajta háromnapos haláltábornál. Az áldozatoknak a tréning során a legkülönbözőbb dolgokat kell egymással művelniük. Például közel kell egymáshoz kerülniük. A szó fizikai értelmében! A programvezető ezt í­gy szokta bevezetni:

– Tegyük csak félre ezeket az asztalokat, ne álljanak közénk! íœljünk inkább körbe – ezzel is jelzi, hogy itt mostan egy új világ veszi kezdetét. Az asztal, a régi, romlott világ jelképe nem állhat többé a csapat tagjai közé. Nem részletezném, milyen szörnyű dolgok történnek egy ilyen táborban – amelynek ráadásul valami Fitnesz Center Rezort end Spááá ad otthont –, legyen elég annyi, hogy a résztvevőknek össze kell fogódzkodniuk, egymást át kell gyömöszölniük mindenféle lyukakon meg kerí­tésen, ráadásul közösen kell énekelniük!

A csapatépí­tő tréning általában arra jó, hogy tudatosí­tsa az emberben a már régóta lappangó érzést, hogy ezt vagy azt a kollégáját mennyire utálja, a szagát sem bí­rja, a hideg rázza ki a közelségétől. Amit eddig nem tudott, merthogy nem kellett ilyen undorí­tó közelségbe kerülnie hozzá. Az ember ugyanis eredendően nem ostoba lény, í­gy kerüli azt, aki valamely mély és ösztönös megérzés során ellenszenves neki, de keresi annak a közelségét, aki szimpatikus számára. A napi kiképzést követő esti vigasság pedig arra jó, hogy immáron azt is tisztán lássa, hogy ez a Kovács milyen visszataszí­tóan röhög két sör után.

Mindezt azért í­rom le, hogy láthassa bárki, mi a véleményem ezekről az úri huncutságokról, amelyek egyetlen dologra jók: hogy megtöltsék a csapatépí­tő tréninget szervező cégek zsebét.

A Magas-Tátra és a szepesi medence egyik jellegzetes épí­tészeti stí­lusa a Fachwerk, vagyis a favázas épí­tészet

Amikor kiadónknál kiderült, hogy mi, a szerkesztők együtt elmegyünk motorozni és magunkkal visszük webes, valamint grafikus kollégáinkat is, többen azt képzelték, hogy csapatépí­tő tréningre megyünk. Pedig csak hiányzott a motorokból a kilométer, meg nem is voltunk még együtt í­gy sehol.

A cél: Szlovákia egy kevéssé ismert része, a Magurán túli vidék, majd onnan egy szintén alig ismert úon át a lengyel Tátrába.

Ha mi, magyarok, a Magas-Tátrába szándékozunk utazni, általában Sahynál kelünk át a határon, Besztercebánya, majd Donovaly érintésével megyünk. Ha az a célunk, hogy jót motorozzunk, van egy másik, jóval festőibb ú is: Salgótarján felé. A határ után negyedórán belül elérjük Füleket, ahol a város közepén emelkedő rom abból az időszakból maradt fent, amikor a magyar országgyűlés ideköltözött a tatár fenyegetés elől. Fülek után érdemes figyelnünk a Buzitkát jelző táblát, mert í­gy elhagyhatjuk a Losonc felé vezető főutat – amelyre csak Ozdanynál térünk vissza – és kellemesen hullámzó, falvakon átvezető, kanyargós úon motorozhatunk. Közvetlenül Rimaszombat előtt balra (északnak) fordul az ú, a széles, foltozott, de jó minőségű aszfaltcsí­k a Szlovák-érchegységen vezet keresztül Hnusta és Tiszolc érintésével. Már Tiszolc előtt is szép az ú – bár a falvak sajnos még évtizedekig viselik majd az igénytelen szocialista épí­tészet jegyeit –, Tiszolc után azonban maga a Paradicsom. Kanyarogva emelkedünk fel a hágókig, jobbra-balra csodaszép rétek, kaszálók, a völgyekből egy-egy fehér templomtorony kacsingat át a lombok között, a hátteret pedig a távoli hegyek egymásba mosódó vonulatai adják.

A felduzzasztott Dunajec ví­ztározója fölé emelkedő Niedzicza vára Lengyelországban

Különösen festői a Murány előtt és utána tekergő, messze belátható ú és az azt kí­sérő táj. Vörös Sziklánál (Cervena Skala) jobbra kell letérnünk, itt már a Szlovák Paradicsom déli dombjaihoz közeledünk. Tehetünk egy kitérőt a Dobsinai Jégbarlang felé (hétfőn zárva van), vagy akár tovább is mehetünk a stratenai úon, és letérhetünk a Dedinky-tóhoz, de érdemes kétszáz métert továbbmenni a kis kilátóhoz, ahonnan lélegzetelállí­tó látvány tárul elénk a Dobsinai-medencére. Mi a letérő előtti Stratenában álltunk meg egy kis brindzové haluskira. A harmadik étteremben koronázta siker próbálkozásainkat. Az elsőben a pincérnő jól láthatóan gyűlölte vendégeit. Különösen a mi kompániánk ví­vta ki ellenszenvét. Amikor megtudta, hogy enni szándékozunk, morcosan vetette oda: – Ne varí­m – nem főzök.

Ebéd után visszatértünk a Poprád felé vezető elágazáshoz, itt remek szerpentin kezdődik, amely átvisz a Szlovák Paradicsom masszí­vumán. A túloldalon még egy szerpentines szakasz leküzdése után már a Tátra előterében, a Szepesi-medencében találja magát az ember. Tiszta időben innen már látszanak a hegység 2000 méter fölötti csúcsai. Poprádtól több úon is megközelí­thető a kb. 1000 m-es magasságba futó, úgynevezett alsó-tátrai körú, amely Csorba-tavat köti össze Tátrafüreddel, Tátralomniccal, majd észak felé fordulva a Bélai Tátrában lévő gorál településsel, Zdiarral. Választhatunk az Tátrafüredre, a Kakaslomnictól Tátralomnicra vagy a Szepesbélától Barlangligetre vezető ú között. Motorosként legszebb talán az első, ekkor a Tátra legmutatósabb településeit érintve közeledhetünk célunk felé. Itt szembesül a látogató a pár évvel ezelőtti szélvihar pusztí­tásával, amely 20 km hosszan letarolta a hegyoldal fenyvesét. Akkor húsz perc leforgása alatt évszázadra megváltozott a táj képe. Bár komoly pénzeket gyűjtöttek a visszatelepí­tésre, annak sok nyoma egyelőre nem látszik.

Tatranska Kotlinán a Bélai Tátra legnagyobb nevezetessége, a Bélai Cseppkőbarlang előtt haladunk el, amelyet mindenképpen érdemes megnézni. Nem sokkal utána szinte észrevétlen ú fordul le jobbra a főúról, és ezzel már a Szepesi Magura szelí­den lankás tájain haladunk. Jó órás, önfeledt kanyargás után folyó mellé simult utunk: a Dunajec ez, a Magas-Tátra északi gyűjtőfolyója, amelynek túlfele már Lengyelország. Hamarosan elértük a Vörös Kolostor masszí­v, erődszerű épületét, amelyben egykoron kamalduli és karthauzi szerzetesek éltek. A rend legismertebb figurája a legendás Cypriánus barát, a kor nagy kí­sérletezője volt. A gyógynövények hatása mellett a repülés is foglalkoztatta a meglehetősen világias érdeklődésű szerzetes fantáziáját. íllí­tólag repült is – nem a rendből, hanem a közeli Három Korona egyik csúcsáról a völgybe. A Három Korona körül kanyargó Dunajecen nagyüzemben zajlik a turisták tutajoztatása, a végállomás a Lesnica falu közelében lévő partszakasz. Ha nem tutajozunk, érdemes végigmotorozni a Pienyn-hegységen átvezető szerpentinen, amelynek tetején barátságos kis büfében frissí­theti fel magát a megfáradt motoros. Ez és az innen Lesnicáig vezető ú kétségkí­vül túránk legszebb része volt. A Dunajecnél mi is tutajoztunk, igaz, sajátos módon: alsógatyára vetkőzve belevetettük magunkat a sebesen száguldó hegyi folyóba, amely – ha jó helyen teszi ezt az ember – százméteres száguldás után egy kis limányosba dobja, ahol könnyedén kimászhat a partra és jöhet az újabb menet. Itt azért eszembe jutott a csapatépí­tő tréning, erről meg az, hogy csak száz méterrel kellene arrébb mennünk, és megszabadulhatnék kollégáimtól, akiknek valahonnan a Visztulából kellene visszaúszniuk a szerkesztőségbe. De egy dolog az álmodozás és egy másik a valóság…

Estére visszamentünk a Vörös Kolostor melletti kempingbe, ahol enyhén karamellí­zű barna sört és „borovicka s horcom”-ot, enciángyökérrel szelí­dí­tett fenyőpálinkát ittunk, majd immáron teljesen legálisan átsétáltunk a pár éve épí­tett fahí­don Lengyelországba. A régi rendszerben – amikor még ismeretlen fogalom volt a csapatépí­tő tréning – ez elképzelhetetlen lett volna. A két ország, a rendes Szlovákia és az állandóan rebellis Lengyelország szigorúan el volt választva egymástól, csak alapos ellenőrzés után a kijelölt határátkelőhelyeken lehetett átjutni egyikből a másikba.

Vagy a barna sör vagy az enciángyökér tette, hogy a Három Korona alatti holdfényes kempingben aznap éjszaka különös álmot láttam: egyszerű túránk – hogy, hogy nem – csapatépí­tő tréninggé változott. Igen ám, de valami nem jól sült el, és az álmok sajátos logikátlansága szerint hol összeverekedtem a többiekkel, a békí­tésünkre érkező kolléganőmet pedig brutálisan elfenekeltem, hol pedig azt láttam, hogy mind az öten kézen fogva sétáltunk és virágot szedtünk a réten, majd egymás ölében ülve í­rjuk cikkeinket. Csatakosan ébredtem… A sátoron kí­vül a józaní­tó valóság, kollégáim horkolása és a párába burkolódzó Dunajec fölé emelkedő Három Korona ragyogása fogadott.

A társaság ébredése után a Dunajec partján futó úon átmotoroztunk Lengyelországba. Pár éve még ezt sem tehettük volna. A határtól nem messze a folyó két hatalmas mesterséges tavat alkot. A táj szép, de a tavak partja kissé szocos – ha értik, mire gondolok. Mellékutakat választva értük el a Zakopánéba vezető utat, ahol rémálomba illő dugóban araszolva jutottunk be a fantasztikus szépségű, zömmel gerendaházakból felépí­tett hegyi városkába. Gyors kávézás után, egyre erősödő esőben indultunk hazafelé. A zápor Donovalyig kí­sért, itt már ragyogó napsütés szárí­totta meg csuromvizes ruhánkat. Megálltunk ebédelni, rendeltünk, majd Katalin megszólalt:

– Olyan furcsa álmom volt az éjjel. Valamin összeverekedtetek, aztán meg kézen fogva sétáltatok a réten. Hmmm… Jó volt ez az ú, de azért már jó lenne hazaérni. Alig tudok ülni, úgy fáj a fenekem. Feltörhette az ülés…