Minden megállásnál jöttek a kötelező kérdések és válaszok: honnan jöttetek, hova mentek, mennyibe kerül a motor? A kazah és kirgiz részen ez még elviselhető volt, de íœzbegisztánban a kíváncsiskodók száma néhány perc alatt százas létszámra duzzadt. A türelmünk is kezdett fogyni, pedig még csak odafelé mentünk…
A többnapos kényszerpihenő után korán indulunk, vár ránk a kirgiz határátlépés. Boldogan integetünk az új-zélandi bringásoknak, a hőmérséklet is elviselhető.
 |
| Kattintson a képre a galériához |
Húsz kilométer, ennyi a reggeli etap, hiszen a javított alkatrész eddig tartott. Sajnos csodák itt sincsenek, vagy csak nekünk nincs bennük részünk. Vissza a szervizhez, amely zárva van, így nekiállunk a cserének. Egy óra múlva már ismét kergetjük a kerékpárosokat. Délben fékezünk a határon, ahol előrehívnak. A belépés lassú, bürokratikus, de inkább a kíváncsiság dolgozik bennük.
 |
| A jurtákban élő hegyi emberek barátságosak, megvendégelnek |
A kirgiz utak meglepően jók, végre fák, bokrok övezik a hegyeket átszelő, kacskaringós aszfaltcsíkot. Egyre feljebb motorozunk, ötezer méter feletti hegyormok kacsintanak ránk. Későn eszmélünk, így a pénzváltás körülményes, de a bezárt bank biztonsági őrei segítségünkre vannak. A helyi főnök mutat zárt parkolót a motoroknak, segítségéért cserébe kötelező sörivás a program.
 |
| A szamaras kordé szemben halad a forgalommal. Senki sem dudált rá, csak szépen kikerülték |
Reggeli nélkül indulunk, a folyamatos 1000 méter feletti magasság ellenére meghaladja a 40 fokot a hőmérséklet. Egyre csak felfelé kaptatunk, a levegő is hűlni kezd. Egy táblán a „kumisz” szó invitál a hegyoldalban megbújó jurtához. Saját készítésű vajjal és lepénykenyérrel kínálnak, belekóstolunk a kumiszba is. Európai ízlelőbimbóim nem képesek befogadni a sajátos ízt. Irigykedve hagyjuk magunk mögött ezt a végtelenül egyszerű, boldog családot.
 |
| íœzbegisztán hivatalos pénzneme az üzbég szom. Egy nejlonzacskóból tíz centi vastag pénzköteget kaptunk 100 amerikai dollárért |
Nyugodt tempóban átbukunk egy 3300 méteres hágón, fantasztikus tájakon motorozva érjük el az Issy-kul tavat, mely tájvédelmi körzet, így belépőt fizetünk. Sátorhelyet keresünk, lengyel kalandorokkal beszélgetünk, majd interjú adunk a holland tévéseknek, akik húszrészes úi filmet forgatnak. A naplemente sárgás fényénél táborozunk, a tó vizén megcsillanó fényjátékokfotózásra hívogatnak.
 |
| Negyven éve ég a kráter. Napnyugta után a legkülönlegesebb |
Hajnalban megindulunk dél felé, cél a kínai határ. Egy ötvenéves benzinkúon tankolunk, majd a poros úon kaptatunk felfelé. 3200 méteren bekövetkezik, amitől tartottunk: a másik javított rugóstag is megadja magát. Hárman nyomulunk tovább, meredeken ívelő kanyarokban mély, púderszerű por teszi még nehezebbé a haladást, a motorok is kissé erőtlenül kapkodnak oxigén után, de nem lassíthatunk, mert nyomunkban a kamionokból álló konvoj. A csúcson, 3819 méteren szakad a hó, tíz fok alatti a hőmérséklet. A motorozással nincs gond, de a beszéd nehezünkre esik, egy-két mondat után komoly légszomj jelentkezik. Keressük az utat, sajnos a hidat két éve elvitte az ár. Mire megtaláljuk az újat, mely sem a térképen, sem a gps-en nincs jelölve, már késő délután van. Biztonsági okokból a kínai határtól 40 km-re visszafordulunk, víz és élelem nélkül veszélyes a 3700 méter magas hegyen éjszakázni. Lefelé az eső is elkap minket, agyagszerű, csúszós elegyen korcsolyázunk, 2200 métert ereszkedve. Ismét a tónál vagyunk, elrendezzük Sanyi rugóstagját. Szállásunk egy magánház, ahol 30 éves, süppedős vaságyakon alszunk.
Két nap alatt elérjük a határt, ismét homokviharban kelünk át íœzbegisztánba. Pénzt váltunk egy nejlonzacskós embernél, 100 dollárért 240 000 szomot adnak, a legnagyobb címlet az ezres. A kíváncsi üzbégek szinte ellepnek minket, mikor megállunk, legalább 50-100 fős tömeg csoportosul körénk, mintha rocksztárok lennénk. Időközben üzemanyaggondjaink akadnak, 80-as benzint nem tankolunk, jobb meg ritkán van. Már csak benzingőz hajtja a gépeket, de szerencsénk van, találunk 95-öst, remek hotelt, nemzetközi éttermet.
 |
| Gyakori látvány: a 47 fokos jelzés sokszor szerepelt a hőmérőn |
A további ú a sivatagról szól, félóránként megállunk inni. A motorok jobban bírják, mint mi, küzdelmünk az elemekkel (leginkább csak a hőséggel) kilátástalannak tűnik. Valahogy mégis túléljük, Taskentben a szálloda medencéjében hűsölünk. Samarkandig az előző napihoz hasonlóak a körülmények, ötven fok feletti hőmérsékletben faljuk a kilométereket. A „local food” tévedésnek bizonyul, a belváros gyönyörű és mozgalmas. Palacsinta reggelire! Meghallgattak az égiek, ételhez jutottunk végre, nyoma sincs a birkahúsnak, amit hetek óta eszünk.
 |
| 3819 méter felett is vezet ú, de oda már csak a lovak képesek felvinni az embert |
Bukhara a selyemú következő állomása, errefelé esélytelen lenne táborozni. A sivatag nem kegyelmez a felkészületlen utazónak. A bukharai hotel recepcióját használjuk parkolónak. Rövid pihenő után újra felvesszük a harcot a kietlen tájjal és a hőséggel. Délre érjük el a türkmén határt, ahol két órát kell várakoznunk. A belépés drágának bizonyul, 13 dollár adminisztrációs díj, 74 dollár údíj, 15 db papír, amit mindenhol kérnek, de bent vagyunk! Az aszfalt tükörsima, szinte folyik a melegtől és finom homok is lebeg felette. Sanyi elnéz egy kanyart, kis híján balesetet szenved, de szerencséje van. A szembejövő sofőrt 60 dollárból kifizetjük, ez után óvatosabban folytatjuk utunkat. Tankolásnál a mennyországban érezzük magunkat: egy dollárért öt liter benzint kapunk! A sör viszont hét dollárba kerül. A sivatagban nyomulunk tovább, a jeges víz húsz perc múlva ötvenfokos, kézmosásra is alkalmatlan. A csapat kettéválik, Peti és Laci Ashgabatba indul, mi Sanyival lefelé az iráni határhoz.
Folytatjuk: A perzsa varázslat – ízsiai körú III. rész
Folytatjuk: A perzsa varázslat – ízsiai körú III. rész
| ASHGABAT ÉS DARVAZA (PETI SZEMÉVEL) |
 Éjszaka, délről közelítünk Ashgabat felé, már messziről látszanak a város fényei. Még az oroszok alapították 1881-ben, majd 1924-ben lett Türkmenisztán fővárosa. Egy hosszú sugárúon érünk a lakott területre, rögtön szembetűnik a vidék és a főváros közötti kontraszt. Az utcák tiszták, gyönyörűen kivilágítottak, az embernek olyan érzése van, mintha Las Vegasban járna. Vannak utak, ahol a sávelválasztó felfestéseket ledek világítják meg. A hotelek ehhez mérten drágák. Másnap célba vettük Darvazát, ahol egy sikertelen gázkitermelés miatt 40 éve ég egy gázkráter. Ebéd előtt vágtunk neki a 260 km-es távnak – 45-50 fokos melegben. Bár a kráter turistalátványosság, a főúról mégsem jelzi tábla, így könnyű elvéteni az irányt, ami nem túl szerencsés a Karakum sivatagban. Végül egy kávézónál leraktuk a motorokat és dzsippel mentünk a kráterhez még napnyugta előtt. Az autók mind 80–100 kilométer/ órás tempóval mennek, nehogy elakadjanak a homokban, így ez sem veszélytelen úvonal. A körülbelül ötven méter széles kráter felett lélegzetelállító a naplemente előtti délibáb. Csak hátszélben lehet a széléhez odamenni és belenézni, mivel a rossz szélirány arcunkra égetheti a mosolyt. Ahogy a gáz kifúj és elég, olyan hangja van, mintha 5 Ft-os bevásárlószatyrokat fújna körülöttünk a szél. Alkonyatkor érkezik a legtöbb turista, hogy láthassa és megörökíthesse a szépséget. Van, aki kihasználva a meleg levegő termodinamikáját, sárkányt ereget a gyerekével, így válik teljessé a családi kikapcsolódás. Az ú pocsék, a forróság elviselhetetlen, fáradtak vagyunk és a táj nem kápráztat el csodáival. Mindenütt homok, még az úon is, időnként katonai posztok regisztrálnak minden utazót név szerint. Reggel 9-kor kilépünk Türkmenisztánból, negyedóra alatt iráni pecsét van az úlevelünkben. A vámos Carnet du Passage-t kér a motorokhoz. Nincs. Hétórányi várakozás következik, de sikerül papírokat szerezni, motoronként 150 dollárért. Bent vagyunk! Irány Irán! |
