Mikor megtudtam, hogy Mel Gibson Passió című filmjét nem Jeruzsálemben, hanem a dél-olaszországi Materában forgatták, eldöntöttem, hogy egyszer el fogok oda jutni, természetesen motorral, egy BMW R 1150 R-rel.
Egy májusi szombatot tűztem ki indulásnak. A szép időben jó volt nekivágni a hosszú únak, szerencsére a túra további részében is kedvező volt az időjárás, csupán egyszer esett. A magyar szakasz leküzdése után Szlovéniában annyira jó volt az aszfalt, hogy szerintem a lengéscsillapítók meg sem mozdultak. Sajnos nemsokára változott a helyzet, mert átérvén az olasz határon, az úminőség jelentősen romlott. Hogy ne legyen olyan egyenes a „csizmán” való lefelé haladás, beiktattam néhány kitérőt is, például meglátogattam Tavulliát, Valentino Rossi szülővárosát, ahol a helyiek számos módon igyekeznek kimutatni rajongásukat kedvencük iránt: zászlókkal, 46-os számokkal, szurkolói biztatásokkal: „Forza Vale, non mollare!” (Hajrá Vale, ne add fel!) és életnagyságú Vale-képekkel.
Érdekes volt a környékbeli utakon azzal a tudattal motorozni, hogy annak idején a kis Rossi a barátaival itt tartotta rettegésben a szomszédokat és száguldozott bármin, aminek két kereke volt. Ahogy haladtam délre, viszonylag korán azt is észre kellett vennem, hogy a teljesen más vezetési élményen túl még milyen hatása van az új motornak. Eddig minden alkalommal, mikor Olaszországban jártam, a benzinkutaknál, pihenőknél a motorosok szívesen szóba elegyedtek velem, mivel a női motorosok náluk is kisebbségben vannak. ím most, hogy egy nagy és ráadásul feltűnő, vörös motort vezettem, úgy tűnt, az olaszoknak inába szállt a bátorságuk.
Ha odabiccentettem vagy köszöntem, mormoltak valamit az orruk alatt, de általában ezután leszegték a fejüket, és elsomfordáltak (volt, aki annyira zavarba jött, hogy le is fulladt elindulásnál). Szerencsére a motor nyújtotta élmény és a tenger látványa az A14-es autópályán dél felé haladva kárpótolt azért, hogy szinte senki sem állt szóba velem (pedig jól beszélek olaszul). Az ú során a táj változása mellett az is észrevehető volt, hogy ezen a vidéken a gazdasági helyzet is teljesen más, mint északon, amit például az is jelzett, hogy egyre kevesebb motoros volt az utakon, aztán szinte teljesen elfogytak.
Ezzel szemben viszont az egyik főú mellett a napernyők szaporodtak meg, amelyek árnyékában kb. 300 méterenként szinte minden nemzetiségből „dolgozó lányok” ültek. Ez így ment több száz kilométeren keresztül. Nem férfi szemmel nézve ez nekem nagyon szomorú látvány volt, főleg, hogy biztosan elhaladtam néhány honfi társam mellett is. Végül nagy nehezen – a GPS-emmel támadt nézeteltérés ellenére – megérkeztem Basilicata régióba, azon belül is Matera tartományba. Az eredetileg segítőtársként magammal vitt szerkezet egyszer csak önhatalmúlag úgy döntött, hogy nem mutat más utat, csak az autópályákat, a városokat pedig csupán egy pontként jelenítette meg, ami egy olyan település esetében, mint Matera, igencsak zavaró, mivel a szurdokvölgybe szinte belógó város annyira keszekusza, hogy Tokióban is könnyebben kiigazodtam, mint itt.
Ráadásul lefoglalt szálláshelyemen még csak a „szállás kiadó” tábla megrendelésénél tartottak (az utca és házszám kiírásának ötlete talán még fel sem vetődött bennük), úgyhogy nagyon megörültem, amikor többszöri kétségbeesett körözésemet és magyar rendszámomat látva a tulaj leintett, és megmutatta az úi célt. A tulajdonosok, Nic és a felesége, nagyon kedvesek voltak, több napra elegendő ötletet adtak arra vonatkozólag, hogy mit nézzek meg és merre menjek. Másnap nekivágtam, hogy felfedezzem ezt a különös várost, amelynek festői, ősi részét egy nem túl szép, modern ipari negyed veszi körül.
###
Itt sem könnyű a motoros dolga, mert a hely tele van lejtőkkel, emelkedőkkel és számos egyirányú utcával. ím mindez semmi az óvároshoz képest, amit Sassinak hívnak, mert ott a folyamatosan változó szintkülönbség mellé szűk utcák és csúszós kőburkolat társul. Mielőtt felfedeztem volna a régi részt, szerettem volna egy olyan helyet találni, ahonnan ráláthatok az egész területre, mert a város maga a Murgia-fennsíkon, egy szurdok egyik oldalán fekszik, én viszont a másik oldalra, a barlangtemplomokhoz szerettem volna eljutni. Az ott lévő parkot (Parco Regionale delle Chiese Rupestri) 1990-ben hozták létre a barlangtemplomok megóvása céljából.
Nem mondom, hogy könnyű volt megtalálni a park bejáratát (mivel itt sem jutottak még el a kitáblázottság túlzottan magas fokára), de mivel szépen sütött a nap, a bokszermotor pedig kellemesen duruzsolt, így nem bántam, hogy egy kicsit kóboroltam a dombos tájon. Amikor végre meglett a bejárat, nemsokára a város is felbukkant a távolban. Akadt egy alkalmas hely, ahol leállíthattam a motort, és vad fotózásba kezdtem. A völgyön túl a város látképe tárult elém, amely fehér kőházaival tényleg úgy nézett ki, mint Jeruzsálem. Amíg fotóztam és pihentem egy kicsit, egy autós – mint utóbb kiderült, a park dolgozója – többször is elhaladt mellettem, míg végül a negyedik alkalommal megállt, és a sofőr megkérdezte, minden rendben van-e.
Csak később jöttem rá, hogy azért nem értette, hogy miért álltam meg ott ahol, mert alig két kilométerrel odébb volt a kiépített parkoló, ahonnan ösvények vezettek a legjobb kilátást nyújtó pontokhoz, illetve az ősi barlangokhoz. Újabb bizonyíték arra, hogy a déliek nagyon kedvesek, főleg, ha egy odavetődő külföldiről van szó. A parkolóból, légvonalban alig 200 méternyire a településtől, még döbbenetesebb volt a látvány. A szűk völgy elég mély, úgyhogy itt nagy eséllyel a tériszonyosok is megszédülhetnek. Kárpótlásként viszont csodás látvány nyílik a völgyre és a városra, valamint ott vannak az elképesztő formájú ősi barlangok, melyekben csodás freskók láthatóak – ezek közül több a IX. századból maradt fenn.
Miután kigyönyörködtem magam, felkerekedtem az óváros felfedezésére. Matera története az i. e. 6. évezredre nyúlik vissza, ekkor telepedtek le az első lakosok a természetes barlangokban. Ahogy növekedett az emberek száma, és egyre több lakhelyre volt szükség, elkezdtek újabb barlanglakásokat vájni a sziklafalba egymás tetejére, melyeket lépcsők és sikátorok kötöttek össze, szinte egyetlen nagy labirintust alkotva. Meg vagyok győződve róla, hogyha vendéglátóim nem magyarázták volna el olyan részletesen, hogyan tudom megközelíteni a barlangokat, akkor jó darabig kerestem volna az utat, ugyanis váratlanul egy kis leágazásnál kellett lekanyarodni jobbra, ahol egy meredeken lejtő köves rész kezdődött, majd jött egy visszafordító. Az odajutást nem könnyítette meg, hogy a szűk utat még a bámészkodó turistákkal is meg kellett osztani. Pár forduló után rossz irányba kanyarodtam, így kijöttem Sassiból. Semmi gond, gondoltam, visszahajtok a leágazáshoz, ám ekkor két férfi kezdett el vadul integetni. Megálltam, és ismét egy kedves kérdésáradat zúdult rám: kell-e idegenvezetés, ajánljanak-e éttermet, van-e szállásom.
Majd hirtelen: – Te Nicnél szálltál meg, nem? De – felelem. – Honnan tudják? Nic szólt, hogy ha látnánk, segítsünk, ha szükség van rá.
Szóval ilyen barátságosak a helyiek az ősidők óta tartó szegénység ellenére, vagy talán pont emiatt becsülik meg egymást és a turistákat. A 20. század elejétől ugyanis Matera városának 17 000 lakosa közül majd 13 000-en laknak Sassiban, ahol egyetlen kú biztosította az egész közösség vízellátását. Természetesen sokat segített, amikor ezeket a barlanglakásokat az UNESCO 1993-ban a világörökség részévé nyilvánította, ezáltal ismertebb és keresettebb lett a turisták körében. Mára már alig laknak az ősi házakban, és az ott élők lakó körülményei is szerencsére sokat javultak. Végre sikerült visszatalálnom és leparkolnom egy templom előtt, hogy bejárhassam a sikátorszerű utcácskákat. Volt szerencsém Jeruzsálemben is járni, és a séta közben olyan érzésem támadt, mintha visszatértem volna a Szentföldre.
Olyan hangulat fogott el, mintha egy fekete-fehér filmbe csöppentem volna, csak a vakító kék ég, egy-egy virág és a turisták ruháinak harsány színe emlékeztetett arra, hogy ez bizony a valóság. Sassi szurdokvölgy felé eső oldalán a Via Madonna delle Virtú nevű, nagy kövekkel kirakott ú halad végig, ahonnan jól rá lehetett látni arra parkra, ahol korábban megálltam fotózni. Ahogy sétáltam a fekete motorosruhámban, irigykedve néztem a többi turistát, akik rövidnadrágban és ujjatlan pólóban mászkáltak a fehér falak közt, melyek visszaverték a fényt és a hőt, igazi szaunát teremtve. De ennek ellenére sem kérdéses, hogy megérte a hosszú ú, a forróság, a többszöri eltévedés, mivel Matera nagyon különleges hely, egy kis darab Szentföld itt, Európában.
