Egy fórumozó és egy újságíró hosszú napjának igaz története. A Motorrevü csapata rajthoz állt egy tájékozódási túraversenyen.
Körülbelül harminc csapat állt rajthoz a bükki kempingben. Noha a mi rajtunk idején még fél tíz sem volt, mivel ötkor már úra keltünk, úgy voltunk, mint mások délben. Indulás előtt felírták a kilométeróra-állásunkat, az itiner mellé kaptunk néhány hasznos tanácsot. Az első, hogy felesleges sietni, az idő nem számít. Sokkal fontosabb, hogy a megtett kilométerek stimmeljenek, és válaszoljunk a kérdésekre. A túra három szakaszból áll, amiket külön értékelnek, így ha az egyiken nagy lesz az eltérés, ne akarjuk a másikon behozni.
Ketten vagyunk, társam a Motorrevü Online-ról jól ismert fórumozónk, Feri , aki a 660-as Teneréjével jött, én pedig a tartóstesztes Honda NC700S-sel érkeztem. Előre megbeszéltük, hogy nincsenek ambícióink, elég, ha célba érünk.
Az ú elején bemutatott produkciónkat a legjobb indulattal is csak szerencsétlenkedésnek lehet nevezni, ugyanis már a nyugati irány megtalálása is problémát okozott, aztán az „Irány a ciszterciek” utasításra majdnem megindultunk Egerbe. Ez úgy jött össze, hogy a Google-t hívtam segítségül, és a renddel összefüggésbe hozható települések közül ez volt a legközelebb – ott iskolát tartanak fenn. Az utolsó pillanatban végül összeállt a fejemben a helyes megoldás: Bélapátfalván van a ciszterci kolostor! A helyszínen még sokat nézelődtünk, beírtuk az itinerbe, hogy milyen fa alatt áll a kereszt, és indultunk tovább.
Az úvonalat egyébként trükkösen megfogalmazva adták meg, ami pontonként összeolvasva valahogy így hangzott: „Ezer bocs, de bármennyire is aranyos, ne menj arra, bátran haladj tovább, a fából készült ülőalkalmatosság felé.” (Értelmezve: Egerbocson át menj tovább Bátor irányába, de ne Hevesaranyos felé haladj, hanem Bükkszék felé). Sok esetben elég a térkép, de egyfajta általános műveltség is szükséges volt. Lehet az utóbbi hiányával vagy generációs különbséggel magyarázni, de több esetben a mobilinternet segítségére szorultunk. Nekem például fogalmam sem volt, hogy Micimackó magyar hangjának mi köze lehet egy településhez (megoldás: Mikó István – Mikófalva), és Feri sem rajzolt volna pluszpontért olyan tökéletes Rumcájszot, ha nem lett volna digitális minta a rajzfilmfiguráról.
Az első ellenőrző pontot jó tempóban értük el, majd a kilométeróránk állásának ismételt rögzítése után kitöltöttünk egy KRESZ-tesztet, ebédeltünk, és átvettük a második szakasz úvonalát. Ez már némileg bonyolultabb volt, a kérdések száma is megszaporodott. És ekkorra már elkezdtünk fáradni, és jöttek egymás után a hibák – ezen a szakaszon körülbelül húsz kilométernyi hibát motoroztunk össze, ami a másik két etap öt és három kilométeres eltéréséhez képest jelentős.
A második ellenőrzési ponthoz már esőben érkeztünk meg, és ekkorra már tényleg kimerültek voltunk. Az ott kapott zsíros kenyérből sikerült még energiát merítenünk, de egyre többször fordult elő, hogy egy-egy megoldandó feladatnál csak néztünk egymásra, várva, hogy a másik megváltja a világot. Feri tizenöt, én tizenhárom órája ültem a nyeregben, amikor egy tankolás után megegyeztünk, hogy a kérdésekkel már nem bajlódunk, csak tisztességesen végigmegyünk az utolsó ötven kilométeren.
Feri diktálta a tempót, bevallása szerint úgy volt vele, hogy már le akarta tenni a motort, célban vagy az árokban, mindegy, emiatt nagy sebességkülönbséggel előztünk a cél előtti kilométereken egy másik különítményt.
A célban még utoljára rögzítették a kilométerállásunkat, begyűjtötték az itinereket, és elkezdték kiértékelni a csapatok teljesítményét. Zsolt, a főszervező szólt, hogy ugyan az utolsók között értünk be a célba, a kilométeradatunk elég jónak tűnik, 270 kilométeren tíz százalékot tévedtünk. Az összesítés végére kiderült, hogy teljesítményünk a tizedik helyre volt elég. A bográcsos vacsora után még beszélgettünk egy keveset, majd nem sokkal kilenc előtt indultunk haza. Én éjfél körül léptem át a küszöböt, de a nap hőse Feri volt, aki Tatáról indult, így ő közel 24 órát töltött ébren, nagyrészt nyeregben.
