Kawasaki ZL 400 Eliminator – Gyengéd pusztí­tó

Az Eliminator család a nyolcvanas évek közepén született meg. Létezett belõle 250-es, 400-as, 500-as, 600-as, 750-es, 900-as, ezres, és 1100-as – épp ahogy a különbözõ piaci igények megkí­vánták.


Az alapelv egyszerû volt. A GPZ sorozat négyhengeres motorjait épí­tették be egy hosszú, lapos formájú, dragbarkormányos custom motorba. Még most – több mint 15 évvel az elsõ Eliminator megjelenése után – is divatosnak hatnak. Sõt, a 400-as japán belpiaci változat majdnem úgy néz ki, mint egy kis Night Train, és olyan szépen vannak elosztva rajta a csillogó krómelemek, hogy alig akad motor, amelyen ezt ennél jobban eltalálták volna.

A külcsí­n egy szempont, de a belbecs ennél fontosabb. Sok ví­z folyt le a Dunán 1986 óta, amikor a ZL 400-as elõször megjelent, és legalább annyit fejlí´dtek azóta a japán motorok. Lehet az Eliminatort még korszerûnek nevezni? A Red Baronnál egy nagyon szép, négyéves példányra bukkantunk, amely olyan jó állapotban volt, hogy ha nem mutatott volna 7000 kilométert az órája, szinte újnak is hihettük volna. Az üléspozí­ció pont olyan, mint ahogy azt egy dragbike-tól elvártuk. Az alacsony, mélyen kagylósí­tott ülés alján ül a vezetõ, kezei enyhén elõre dõlõ felsõtesttel fogják a magas riserre szerelt, egyenes kormányt. A lábtartókat esetleg el tudnánk képzelni elõrébb vagy hátrább. Aztán ahogy elfordí­tjuk a gyújtáskapcsolót, azonnal egy teljesen más világban érezzük magunkat. Elõször is a Kawasakiéban, mert kell némi idõ hozzá, amí­g felmelegszik a ví­zhûtéses motor, és elkezdi simán venni a gázparancsokat. Viszont a késõbbiekben nagyon finom járásúnak mutatkozik, és ahogy elérte hõmérsékletét, vidáman pörög fel minden gázadásra. Egyenletesen húz az egész fordulatszámtartományon keresztül, selymes járását sehol sem zavarja semmi rezgés.

A városi forgalomban általában hamar felkapcsolunk a hatodik sebességfokozatig, és hagyjuk olyan 3000-es fordulaton duruzsolni a gépet. Ha dinamikusabban akarunk haladni, akkor viszont már jócskán kell kapcsolgatni, és ilyenkor, teherváltásnál érzõdik is az Eliminator ritka sajátossága: a kis 400-as nem lánc- hanem kardánhajtásos! Elõnye, hogy mindig szép tiszta, nem igényel ápolást, viszont rövid lengõvillája és puha rugózása mellett gátlástalanul liftezik a hátulja minden teherváltásnál. Apropó rugózás: a rugóstagok kényelemre vannak hangolva, méghozzá olyannyira, hogy a hullámos pesti utakon egy személlyel is felütnek, fõleg akkor, ha egy huppanón még el is vesszük a gázt. A kétszemélyes motorozás az Eliminatorral különben is csak kényszerhelyzetben ajánlatos, mivel a hátsó ülése nagyon rövid és kemény, nagyon fent van az ülés is és a lábtartó is, és még a legnagyobb elõfeszí­tésen is hamar blokkon vannak a rugóstagok.

Ahogy azt egy dragbike-tól elvárjuk, az Eliminator egyenesfutása kifogástalan, kanyarodáshoz azonban sok erõt igényel. Ezért amikor elhagyjuk vele a várost, kiderül, hogy inkább az egyenes mint a kanyargós utakat szereti. Autópályán a megengedett sebességhatárig kellemesen tudunk vele haladni, afölött kényelmetlenné válik, mert a menetszél meglehetí´sen feszí­ti az embert a lapos dragbar kormány mögött. Itt aztán az is feltûnik, hogy a hatodik sebességfokozat overdrive-ként van áttételezve, ha el akarjuk érni az „Eli” végsebességét, vissza kell kapcsolni ötödikbe. De ezt a gyakorlatot hamarosan mellõzni fogjuk, mert nemcsak karunk izomzata, de pénztárcánk is jócskán megsí­nyli a száguldozást. Ilyenkor ugyanis nagy iszákos lesz a kis Eliminatorból, és a nevéhez hûen már alig több mint 120 kilométer után elpusztí­tja a 12 literes tank tartalmát, és a tartalék sem visz ezután túl messzire.

Úgy százas tempót tartva viszont kimondottan kellemes a 400-assal barangolni: ilyenkor lágy járása, kényelmes ülése és pont erre a tempóra szabott üléspozí­ciója akár egy egész napon át is örömmel tölthet el bennünket. Ez az élmény pedig soha nem fog kimenni a divatból, ezért a kis Eliminator még biztosan jó néhány évig menõ marad.