Az alapelv egyszerû volt. A GPZ sorozat négyhengeres motorjait építették be egy hosszú, lapos formájú, dragbarkormányos custom motorba. Még most – több mint 15 évvel az elsõ Eliminator megjelenése után – is divatosnak hatnak. Sõt, a 400-as japán belpiaci változat majdnem úgy néz ki, mint egy kis Night Train, és olyan szépen vannak elosztva rajta a csillogó krómelemek, hogy alig akad motor, amelyen ezt ennél jobban eltalálták volna.
A külcsín egy szempont, de a belbecs ennél fontosabb. Sok víz folyt le a Dunán 1986 óta, amikor a ZL 400-as elõször megjelent, és legalább annyit fejlí´dtek azóta a japán motorok. Lehet az Eliminatort még korszerûnek nevezni? A Red Baronnál egy nagyon szép, négyéves példányra bukkantunk, amely olyan jó állapotban volt, hogy ha nem mutatott volna 7000 kilométert az órája, szinte újnak is hihettük volna. Az üléspozíció pont olyan, mint ahogy azt egy dragbike-tól elvártuk. Az alacsony, mélyen kagylósított ülés alján ül a vezetõ, kezei enyhén elõre dõlõ felsõtesttel fogják a magas riserre szerelt, egyenes kormányt. A lábtartókat esetleg el tudnánk képzelni elõrébb vagy hátrább. Aztán ahogy elfordítjuk a gyújtáskapcsolót, azonnal egy teljesen más világban érezzük magunkat. Elõször is a Kawasakiéban, mert kell némi idõ hozzá, amíg felmelegszik a vízhûtéses motor, és elkezdi simán venni a gázparancsokat. Viszont a késõbbiekben nagyon finom járásúnak mutatkozik, és ahogy elérte hõmérsékletét, vidáman pörög fel minden gázadásra. Egyenletesen húz az egész fordulatszámtartományon keresztül, selymes járását sehol sem zavarja semmi rezgés.
A városi forgalomban általában hamar felkapcsolunk a hatodik sebességfokozatig, és hagyjuk olyan 3000-es fordulaton duruzsolni a gépet. Ha dinamikusabban akarunk haladni, akkor viszont már jócskán kell kapcsolgatni, és ilyenkor, teherváltásnál érzõdik is az Eliminator ritka sajátossága: a kis 400-as nem lánc- hanem kardánhajtásos! Elõnye, hogy mindig szép tiszta, nem igényel ápolást, viszont rövid lengõvillája és puha rugózása mellett gátlástalanul liftezik a hátulja minden teherváltásnál. Apropó rugózás: a rugóstagok kényelemre vannak hangolva, méghozzá olyannyira, hogy a hullámos pesti utakon egy személlyel is felütnek, fõleg akkor, ha egy huppanón még el is vesszük a gázt. A kétszemélyes motorozás az Eliminatorral különben is csak kényszerhelyzetben ajánlatos, mivel a hátsó ülése nagyon rövid és kemény, nagyon fent van az ülés is és a lábtartó is, és még a legnagyobb elõfeszítésen is hamar blokkon vannak a rugóstagok.
Ahogy azt egy dragbike-tól elvárjuk, az Eliminator egyenesfutása kifogástalan, kanyarodáshoz azonban sok erõt igényel. Ezért amikor elhagyjuk vele a várost, kiderül, hogy inkább az egyenes mint a kanyargós utakat szereti. Autópályán a megengedett sebességhatárig kellemesen tudunk vele haladni, afölött kényelmetlenné válik, mert a menetszél meglehetí´sen feszíti az embert a lapos dragbar kormány mögött. Itt aztán az is feltûnik, hogy a hatodik sebességfokozat overdrive-ként van áttételezve, ha el akarjuk érni az „Eli” végsebességét, vissza kell kapcsolni ötödikbe. De ezt a gyakorlatot hamarosan mellõzni fogjuk, mert nemcsak karunk izomzata, de pénztárcánk is jócskán megsínyli a száguldozást. Ilyenkor ugyanis nagy iszákos lesz a kis Eliminatorból, és a nevéhez hûen már alig több mint 120 kilométer után elpusztítja a 12 literes tank tartalmát, és a tartalék sem visz ezután túl messzire.
Úgy százas tempót tartva viszont kimondottan kellemes a 400-assal barangolni: ilyenkor lágy járása, kényelmes ülése és pont erre a tempóra szabott üléspozíciója akár egy egész napon át is örömmel tölthet el bennünket. Ez az élmény pedig soha nem fog kimenni a divatból, ezért a kis Eliminator még biztosan jó néhány évig menõ marad.