Gambiai motorozás, 2. rész

Ebolamentes, viszonylag olcsó, egzotikus ország Gambia. A tömegturizmus – merthogy itt olyan nincs – még nem pusztí­totta el a helyi sajátosságokat. Az emberek barátságosak, az élet pedig…

(Az első részt itt találja)

Bakauban persze egyéb látnivaló is akad, nem csak a kikötő és a krokodilos tó. Ott van például a Bakau Guest House, ami pontosan olyan, mint egy néprajzi múzeumba és egy itthoni Bahia üzletbe oltott vendéglő, hotellel kiegészí­tve. Már a bejáratnál is lenyűgöző, ember nagyságú törzsi szobrok, maszkok dí­szí­tik, az előtérben poros, üvegezett tárolókban ezüst és bronz ékszerek fénylenek, faragványok, függők, karperecek, nyakbavalók, kardok, tőrök és lándzsák, szinte minden, amit Nyugat-Afrika több száz éves kultúrája létrehozott. És ebben a dí­szes környezetben eheti a vendég a 100 m-re lévő kikötőből származó friss halat, vagy ihatja az egész jó gambiai sört, a JulBrew-t.

Kattintson a képre a galériához!

Ha az ember jól értesült, könnyen megtalálja az elhagyatott kilátótoronyba vezető eldugott csigalépcsőt, fentről aztán mellbevágó kilátás nyí­lik az alant elterülő halászkikötőre, a város kunyhórengetegére és az óceán felől hömpölygő hullámok végtelen sorára.

Aztán ott vannak a főutat szegélyező kocsmák, éttermek, amelyekben esténként a helybeliek reggae esteket rendeznek maguknak, vagy nyugati zenét játszó együtteseket hí­vnak meg vendégeik szórakoztatására. Néha kihagy a zene kicsit, ha elmegy a vezetékes áram – ami itt napi gyakorisággal órákig tarthat – de amint beindulnak az aggregátorok, helyreáll a rend. A dí­zelolajjal működő áramfejlesztők itt a fejlettebb háztartások elengedhetetlen kellékei, egyes hotelek mellett teherautó méretű szörnyetegek berregnek áramkimaradás idején.

A halászkikötővel szemben lévő hal- és egyéb piacot is meglátogattam, ahol kis hí­ján megfulladtam. A bűz szinte orrba vágott, megtántorodtam. Kétségbeesve tátogtam, oké, akkor szájon keresztül lélegzem, de ha ez a gáz, vagy mi, bejut a számba, halálos fertőzést kapok – gondoltam. Aztán eszembe jutottak Gerőcs tanár úr szavai, hogy az emberi érzékszervek közül a szaglás alkalmazkodik a legkönnyebben. És az iskolában tanultakat ezútal az élet maga igazolta, bár azért azt sem tartottam kizártnak, hogy már szénné égett a szaglóhámom, azért nem érzem a halbűzt.

Később egy, a Bamakó-rali után itt időző magyar párral elhatároztuk, hogy felhajózunk a Gambia folyón. Na, ez a jachtkikötő is megért egy misét. Hát, ha valahol, itt aztán tényleg el lehetett képzelni, hogy a düledező deszkakocsma ajtaján éppen kicsámpázik egy sildes sapkás, kecskeszakállú öregúr, hónaljig érő roppant méretű nadrágban, melynek szárát begyűri viseltes, kétféle cipője mellé – Piszkos Fred, a kapitány. Mindenfelé oldalukra billent hajóroncsok, üres hordók, abroncsok, szemétben kotorászó kutyák és szurtos gyerekek. Az étterem tulajdonképpen csak egy korlátokkal rendelkező roggyant stég, itt várt minket két halász, a vezetőink.

Hát, ez a felhajózás körülbelül egy kilométert jelenthetett, ott a mi két emberünk lehorgonyozott, felcsalizta horgászbotját, sört vett elő és gyanús cigarettát sodort. Pár perc alatt meglehetősen elborultak, szemük láttán az ember megrémült, véreres, citromsárga szemük fehérje és az ismerős édeskés szag elárulta, ezek itt alaposan bebombáztak. Nap, hőség, sör és marihuána, rendes mennyiségben. Gambiai csendélet. A füvezés errefelé nem nagy ügy, mondhatni a napi élet része, sok helyen teljesen nyí­ltan szí­vják, aki meg éppen nem, az sem nagyon tagadhatná le, hogy rendszeresen él vele. A mi hajóutunkból í­gy aztán meglehetősen unalmas horgászás lett, a két fűbarát jól elvolt, eszük ágába sem jutott a drága üzemanyagot pazarolni. A kezembe nyomtak egy horgászbotot, próbáljam meg én is. Utálok horgászni és a halakat gyötörni, de kézbe fogtam a botot. Rövid idő alatt a harmadik szerencsétlent fogtam ki, kí­sérőink egyre nagyobb tisztelettel néztek rám, ők még semmit sem fogtak. Az arasznyi halacskákat örömmel dobták a vödörbe.

###

‒ Small fish is better than no fish – kiáltotta egyikük. Mesélte, hogy ez volt nagyapja, a falu legjobb horgászának kedvenc mondása. Hát én abbahagytam, mielőtt egy negyedik halacska is nekem köszönhette volna korai halálát.

Szombaton Belláékkal elutaztunk a Sanyang beachre, ahol minden héten birkózófesztivált rendeznek. A birkózás helyi válfaja a foci mellett a legnépszerűbb sport, a fula-, jola-, mandinka- és a sererharcosok rendszeresen mérik össze erejüket egyszerű, homokos arénákban, de néha akár nagy stadionokban is. A mérkőzéseket bonyolult ceremónia előzi meg. A versenyzők fel-alá cirkálnak a homokban, hergelik magukat a harcra, a háttérben dobosok püfölik a méter magas kongákat. A harcosok különféle üvegekből tiszta vizet és valami zavaros folyadékot locsolnak testükre, majd homokkal sikálják magukat. Aztán következik a tánc, amelynek célja talán a harci kedv fokozása. Magán a mérkőzésen nincsenek komoly szabályok, ütni, rúgni, homokot szórni az ellenfél szemébe tilos, a cél az ellenfél földre vitele. Úgy tűnt, hogy a sikeres birkózónak nagy a presztí­zse a helyiek körében.

A következő napokban többször is elmotoroztam Tanjiba, Gambia egyik legnagyobb halpiacára. Bár minden irodalom óva inti a nyugati embert, hogy Afrikában vezessen, a közlekedés nem volt különösebben stresszes. Láttam már rosszabbat is. Tény, hogy rendkí­vül ócska a géppark, fék vagy van, vagy csak egy éppenhogylassí­tó berendezés található a legtöbb járművön, kihegyezett féktávokkal nemigen érdemes számolni. Mint a legtöbb esetben, itt is az előrelátó vezetés a legkifizetődőbb. Meg kell próbálni abszolúe biztosra menni, rizikót nem szabad vállalni.

Tanji nemcsak halászkikötő és halpiac, a kifogott halak egy részének feldolgozása is itt történik, a hosszú, barakkszerű, sötét, áttört falú füstölőházakban. A tulajdonos elmondása szerint a hal nagy üzlet Gambiában, még úgy is, hogy az utóbbi időkben a horizonton néha feltűnő kí­nai halászhajók egyre jobban megritkí­tják a halállományt, egyre jobban veszélyeztetve a helybeliek megélhetését. A friss fogás egy része azonnal hűtőládákba, onnan a hotelek és a tehetősebbek asztalára kerül, a többi megy a füstölőbe és a szegényebbek otthonába, akár egész messzire is az óceán partvonalától.

Hazafelé robogózva megpillantottam egy, a partra vezető poros kis ösvényt, valami belső késztetés miatt arrafelé vettem az irányt. A homokban csúszkálva értem le a partra, ahol egy félig elégett pirogot találtam. Éppen le akartam fényképezni, amikor előbújt mögüle egy fura alak. Kérdezte, nem akarok-e sört inni. Azt hittem, hogy bolond, vagy részeg. Addig erősködött, hogy menjek vele a barátjának a kocsmájába, amí­g be nem adtam a derekamat, bár kissé gyanús volt a manus. Emiatt az átkozott fotósfelszerelés miatt van ez a gyakran jelentkező érzés… hogy az kell nekik, a drága fotós cucc.

Persze a kí­váncsiság erősebb volt a gyanakvásnál, a motort betoltam a roncs mögé és a gyanús fickóval tartottam, bár kocsmát semerre nem láttam. Aztán kiderült, hogy az a pár deszka, amelyet én messziről valami uszadékhalomnak gondoltam, az tulajdonképpen pár deszkaszálból és pálmalevélből összetákolt menedék… pardon, halászkocsma. Viszont volt benne egy jéggel megrakott hűtőláda, abban hideg sör, a sarokban meg egy kissé büdös ruhakupac meg valami szőrcsomó. Aztán ez a valami megelevenedett, és egy emberforma lénnyé rendeződött, ha ugyan nem túlzás ez a kifejezés arra, hogy a halászkocsma tulajdonosa feltápászkodott révületéből a vendég, a fehér vendég érkezésére. Rasztahaj egy kötött sapka alá gyűrve, gyulladt szempár, foghí­jas, de barátságos vigyor. Azon kaptam magam, hogy mindenkinek sört rendelek, és letelepszem egy szál deszkára, mármint a padra. Aztán előkerült még egy barát, meg két dob, sodortak egy pár spanglit, édes füst szállt a kék ég felé, és indult a buli.

Amelynek részét képezte a botfülű fehér ember dobolni taní­tása is. Foghí­jas, büdös, raszta zenetanárom mögött a falon egy ákombákom feliratot böngésztem ki:

‒ Come to smiling to the beach of Gambia.

Vége