Carolyn Ryan, a köztiszteletben álló gyermekgyógyász és férje, Ben életét váratlan esemény dúlja fel. Tinédzserkorú fiuk, Jacob különös körülmények között eltűnik, méghozzá nem sokkal azután, hogy a barátnőjét brutálisan meggyilkolták. Ben és Carolyn kétségbeesetten küzd azért, hogy megtudják, mi is történt valójában, és megvédjék a fiukat. Azonban módszereik és indíttatásuk más és más, és egyikük sem lehet biztos abban, hogy helyes döntést hoz, sem abban, hogy a fiuk megmentésére tett erőfeszítésükkel nem okoznak-e még az eddiginél is nagyobb kárt. Ez a „Gyanú árnyékában” (Before and after) című film sztorija.
Végül mindenki számára kiderül, hogy a fiú a gyilkos, és azt is láthatjuk, hogyan bűnhődik az egész család. A lánytestvér pedig – aki egyfajta narrátorként, mintha kívülről figyelné az eseményeket – azon lamentál, miben különbözik a tragédia előtti és utáni életük. Végül arra jut: „Nem jobb, nem rosszabb, csak más.”
Belegondoltak már valaha abba, hogy egyetlen rossz döntés, egy megfontolatlan mozdulat hogyan forgathatja fel több család életét, ha annak fatális következményei vannak? Önök érezték már valaha, hogy legszívesebben visszaforgatnák az időt, és szívesen eljutnának mondjuk a tegnap estéhez, amikor unottan nyomogatták a fotelben a távirányítót, és arra gondoltak, hogy nincs unalmasabb az egyhangú hétköznapoknál?
Mielőtt ezt a cikket írni kezdtem, egy ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogy a közelmúltban megint értelmetlenül halt meg egy motoros Budapesten. Kutatni kezdek. „Életét vesztette egy motoros kedden a fővárosban, miután nekiütközött egy teherautónak – közölte a rendőrség a honlapján.”
A híradásokból éppen a lényeget nem lehet megtudni, pedig fontos lenne: ki és miben hibázott, miért kellett ennek így történnie? A sötétben tapogatózom. Annyit lassan megértek, hogy a helyszín valószínűleg egy osztott pályás ú, középen villamosvágányokkal, a kereszteződésben fényjelző készülék nincs. Egy autós balra nagy ívben kanyarodhatott, és a motoros nagy sebességgel szemből érkezve egyenesen akart továbbmenni az úon, abba az irányba, ahonnan az autós érkezett. Önök, akik már sok esetről írt véleményemet olvashatták itt a Motorrevüben, nyilván tudják, mit gondolok. Füst Milánnak igaza volt: „Semmi sincsen egészen úgy.” Az ilyen ügyek csak első pillantásra tűnnek pofonegyszerűnek. Az ördög azonban a részletekben bújik meg, és amíg a részleteket nem ismerjük, nincs jogunk ítélkezni senki felett.
Ehhez képest valaki a neten azon háborog, hogy kevés a konkrét információ, amit a rendőrség közzétesz, és az alapján nem lehet felvázolni a balesethez vezető események menetét. Valóban így van, de azért nem árt, ha megfontoljuk, mi lehet ennek az oka: a rendőr, aki elsőként a helyszínre érkezik, sajátos szemüvegen keresztül nézi a világot. Nem ítélkezni érkezik, nem akar vitathatatlan véleményt mondani senki felett. Å „csak” nyomokat rögzít, tanúkat hallgat ki, és abból első ránézésre következtet. És ez nem kevés. Nem mondja és nem is mondhatja meg azonban, hogy valami biztosan így vagy úgy történt.
###
Minden szabálysértési és büntetőeljárás eredménye – végső soron – ezeken az embereken múlik. Mert: olyan nyomokat is észrevesznek, amelyeket rajtuk kívül senki. Mert mindent mérnek, dokumentálnak, fotóznak. Egy egyetemi oktatóm jut eszembe róluk, aki a relevancia fogalmát a következőképpen magyarázta: Ha Ön bemegy egy szobába, amiről csak annyit tud, hogy egy bűntény helyszíne volt, tudni fogja, hogy milyen nyomok után kutasson? Harmad-negyedéves egyetemistaként válaszom nyilván roppant papírízű volt, ugyanakkor nagyon okoskodó. Å azonban nem hagyta, hogy végigmondjam, a szavamba vágott: Dehogy tudja! Legfeljebb az intuícióit követi! A nyomozók azonban legalább lezárhatják a helyszínt, és oda később még visszatérhetnek, hogy mindent újra végiggondoljanak. Ehhez képest gondolják meg: amikor a baleseti helyszínelő kimegy a megadott címre, nem mondhatja, hogy most nem vagyok formában, de nem baj, rázárom az ajtót a szobára, és holnap folytatom. Mert ha csak holnap kezdi el a nyomrögzítést, akkor jó eséllyel mindent elmos egy éjszakai zápor, vagy széttúrják a törmeléket az arra járók. És közben ott tombol a fél város a hátuk mögött, mindenki éhesen, fáradtan, türelmetlenül tülekszik, hogy minél előbb hazajusson…
A legjobb helyszínelői munka alapján sem szabad azonban elhamarkodott véleményt alkotni egy balesethez vezető eseményekről. Saccolni lehet ugyan sebességeket, de pontos számításokat majd a műszaki szakértő végez. Meg lehet kockáztatni azt is, hogy ki milyen közlekedési szabályt szegett, és ez hogyan függ össze a balesettel, de azt, hogy az adatok elegendőek-e egy vádemeléshez, majd az ügyész dönti el. Hogy kinek mire kellett az adott közlekedési szituációban számítania, azt végső soron a bíró kell hogy megítélje, ez a helyszíni adatok alapján sokszor még korai lenne. A helyszínelő ehhez képest inkább csak vázlatot készít, ezért az ott rögzített nyomokból elhamarkodott dolog olyan következtetéseket levonni, amelyeket aztán ország-világ elé tárunk, hadd okuljon belőle mindenki.
Visszatérve a konkrét esethez: egy blogger írta le a következőket: „A rendőrségi helyszínelők szokásuktól eltérően nagyon gyorsan kiértek a helyszínre. Este 10 óráig eltartott, míg rögzítették a nyomokat, fényképeztek, meghallgatták, akit meg lehetett. Éppen arra került volna a sor, hogy a halottszállítóba bekerüljön az áldozat, ekkor azonban megérkezett a hozzátartozója, és meglátta a földön fekvő élettelen testet. A levegő megdermedt. Nem is az üvöltés és amiket mondott, hanem az, ahogy mondta. A helyszínen mindenkinek beleremegett a lelke. És akkor átfutott az agyamon, a rendőrök, tűzoltók, mentők ezt nap mint nap hallják, meg kell küzdeniük vele, kezelniük kell. Hiába nem az ő hozzátartozójuk hunyt el, hanem egy „idegen”, ez a helyzet egy olyan pszichikai nyomás, amit nagyon nehéz feldolgozni, elfelejteni végképp.” A baleseti helyszínelők szeme láttára mennek tönkre életek, fagynak le az arcokról hosszú időre mosolyok, vesznek el álmok. Ha Önök lennének a helyükben, Önöknek lenne bátorsága azonnal kimondani, hogy ezért ki a felelős?