Balesetmegelőzés: Motorozás utassal III. rész

„Véletlen: Egy esemény bekövetkeztének esetlegességét, váratlanságát, nem szándékolt jellegét, kiszámí­thatatlanságát kifejező fogalom. A véletlennek nincs megfigyelhető vagy kikövetkeztethető oka vagy törvényszerűsége: értelmezése ezért nagyban függ attól, hogy mit értünk ok-okozati összefüggésen. A véletlent az ókorban általában a sorssal vagy a végzettel azonosí­tották.” (Magyar Nagylexikon 18. kötet, Budapest, 2004.)

Ahogy azt jelen cikksorozat egy korábbi darabjában már kifejtettem, a közlekedési balesetek körében – ritka kivételektől eltekintve – főszabály szerint nem létezik véletlen, vagyis olyan körülmény, amire egyetlen élő embernek sincs ráhatása, ami csak úgy az „égiek” döntése nyomán szakad az emberekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy mi magunk ne válhatnánk áldozatává olyan eseményeknek, amelyek a mi szempontunkból befolyásolhatatlanok.

Egy kí­vülálló szemével vizsgálva azonban az ilyen események sem véletlenek, mert többnyire mások hibás döntéseinek, tetteinek következményei, amely döntéseket, illetve tetteket ezeknek a másoknak módjában állt volna eltérí­teni tényleges irányuktól. Mindez akkor jutott eszembe, amikor beleolvastam abba az internetes petí­cióba és a körülötte kialakuló vitába, amely a motoros utasszállí­tás külön engedélyhez kötése miatt alakult ki idén nyáron, egy konkrét motoros baleset kapcsán. Ahogy az már csak lenni szokott, az indulatok helyenként elmosták a józan érveket, és nehéz lenne a sok-sok hozzászólásból kihámozni azokat a szempontokat, amelyek valóban racionalitást vittek a vitába. A többség azonban egyetértett azzal, hogy a petí­ció értelmetlen, mert ahogy az egyik hozzászóló megfogalmazta: „felelősségteljes gondolkodást rendeletekkel nem lehet kialakí­tani”. Maximálisan osztom ezt a véleményt. De akkor mi a célravezető?

Én személy szerint hiszek az egyéni felelősségtudat erősí­tésében mint a prevenció egyik eszközében. íœltek már be egy autóba utasként úgy, hogy tudták: a vezető ivott? ítkozták már önmagukat egy ilyen ostoba döntés miatt? Ha igen, akkor könnyebben megértik, hogy a motorvezető-utas kapcsolat mennyire „törékeny”, mennyivel nagyobb az egymásra utaltság, mint egy józan, kipihent és némi rutinnal is rendelkező autóvezető és utasa kapcsolatában. Az utason is sok múlik, ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. Lássuk tehát, maga az utas mit tehet a biztonságos motorozásért!

Indulás előtt érdemes tisztázni néhány karjelzést és gesztust, amivel a vezető és utasa kommunikálni tud, mert menet közben nincs mód beszélgetni egymással.

  • Érintéssel lehet jelezni (pl. a motoros hátán vagy combján), ha az
    utasnak valamilyen problémája van. Például rovar szállt a kabátjába,
    vagy begörcsölt a lába.
  • Ha az utas valamit mutatni szeretne a vezetőnek, akkor jobb, ha nem ér a
    vezetőhöz, hanem csak kinyújtja a kezét úgy, hogy a másik azt lássa.

Azt, hogy a vezető és utasa mikor száll fel a motorra, természetesen a vezető határozza meg. Egy kezdő utas inkább tűnjön „analfabétának”, mintsem túlzott magabiztossága miatt megingassa a motort felszállás közben, ezért: nem szabad felülni a motorra, amí­g erre az utas a vezetőtől engedélyt nem kapott. Neki ugyanis az utas felszállása előtt ki kell támasztania magát és a motort.

Józan í­télőképesség mellett már-már feleslegesnek tűnik erről szót ejteni, de az utakat figyelve mégsem az: hölgyeknek szigorúan tilos szoknyában, lenge öltözetben motorra ülni. Egyrészt beakadhat valamibe. Másrészt: gondoljuk meg: az emberi bőr és az alatta lévő szövetek nem arra vannak kitalálva, hogy egy esés kapcsán közvetlen kontaktusba kerüljenek az aszfalttal, a sárral vagy egy-egy szúrósabb növényzettel. Olyan ruházatra van szükség, amely a test minden egyes négyzetmilliméterét fedi. A ruházatnak feszesnek kell lennie, hogy a szél bele ne kaphasson. Tegyük hozzá, sokszor még esésre sincs szükég ahhoz, hogy egy ruházatról bebizonyosodjon a motorozásra való alkalmatlansága. Kollégáimmal láttunk már olyan balesetet, ahol egy viszonylag kismértékű, figyelmetlenül végrehajtott sávelhagyás egy személygépkocsi vezetője részéről azzal járt, hogy a mellette, egyébként szabályosan közlekedő motor utasának egyszerű edzőcipőbe bújtatott lábfeje súlyosan, jóvátehetetlenül roncsolódott, és kis lábujját el is veszí­tette.

Fontos, hogy menet közben az utas is figyelje a forgalmat, mert adott esetben testhelyzetével (pl. előredőléssel) segí­tséget nyújthat a vezetőnek a biztonságos vezetéshez. (Talán emlékeznek még az előző cikkre, amelyben a relatí­ve kisebb tömegű vezető és az őt egy elindulás során magával rántó, nagyobb tömegű utas viszonyát is megemlí­tettem.)

Kanyarodás során az utasnak éppúgy (olyan irányban és mértékben) kell megdőlnie, mint a vezetőnek. Egy tapasztalt vezető egyszerűen érzi, hogy mi a dőlés optimális mértéke, tapasztalatlan utasa azonban éppen ellenkezőleg: megpróbálja kiegyensúlyozni a motor dőlését (ez ösztönös, lehet, hogy most a karosszékben ülve már-már komikusan hangzik, de élesben másként élnéd át) és ezzel adott esetben borulást idézhet elő. 

Az utas igazán jó testhelyzete részben tapasztalat kérdése, de azért néhány elméleti szempontot érdemes figyelembe venni: egyrészt jó, ha az utas a vezetőhöz húzódva, derekába kapaszkodva, stabilan ül. A vezető derekába kapaszkodás nem azt jelenti, hogy satuban tartjuk az illetőt, csak lazán, szorí­tás nélkül szabad kapaszkodni, miközben az utas a combjával is „kapaszkodik” a motorba, í­gy – kellő mértékű, a forgalomra fókuszált figyelem mellett – elkerülhető az, hogy az utas lefejelje a motor vezetőjét, esetleg billegni kezdjen.   

Ha a motor megállt és a vezető kitámasztotta magát, valamint jelezte, hogy felkészült, csak abban az esetben kezdje meg az utas a leszállást. Milyen triviálisan hangzik, pedig egy tapasztalatlan (felelőtlen?) utas bebizonyí­thatja, hogy nem az: aki a motor lassulását észlelve „csak úgy” leugrik a járgányról, az komoly veszélybe sodorhatja a vezetőt. A lassulás ugyanis nem egyenlő a megállással, a megállásig pedig a vezető nem készül fel egy olyan tényezőre, mint az utas ugrásával együttjáró súlypont-áthelyeződés és stabilitásvesztés… 

2011 a Mentőmotoros Szolgálat eddigi legnehezebb éve volt –  Varsányi Zoltán www.mentomotoralapitvany.hu

729 riasztásunk volt, ami 80 esettel meghaladja a tavalyi évet. Motorjaink több mint 50.000 kilométert tettek meg. Az ellátott betegeink 44%-a súlyos életveszélyes állapotban volt az ellátás megkezdésekor. Az újraélesztéseink 30%-ban sikeresek voltak! Nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy a kórházon kí­vüli újraélesztések körülbelül 10%-a sikeres, í­gy ezzel az eredménnyel a világ legjobbjainak mondhatjuk magunkat. Az év során több mint 40 gyereket láttunk el, közülük többnek sajnos válságos volt az állapota.

Eseteink csaknem 10%-ban “segélymotor”-ként vonultunk, ami azt jelenti, hogy egy helyszí­nen lévő mentőegység segí­tséget kért, mert tárgyi, vagy személyi feltételek hiánya miatt nem tudta megfelelően ellátni a betegét. További részletek a honlapunkon találhatók. A belvárosban dolgozó mentőrobogónk is komoly eredményeket tudott felmutatni. Minden korábbi évnél többet riasztották munkatársainkat. 3 hónap alatt 365 kivonulást hajtottunk végre, ami elképesztően magas szám. A riasztások alatt több mint 2500 km-t tettünk meg – baleset nélkül. A riasztások közt az egyszerű rosszulléttől a súlyos gázolásig mindennel találkoztunk.

Sajnos itt is találkoztunk gyermek sérültekkel, robogósainknak hét alkalommal kellett sürgősségi ellátásban részesí­teni gyerekeket. A mentőrobogó munkájáról további információk itttalálhatók.  A megnövekedett riasztási szám mellett egyre többet hí­vnak bennünket különféle bemutatókra, kiállí­tásokra. 2011-ben több mint 100 ilyen jellegű kérés érkezett hozzánk, ebből 68 alkalommal részt is tudtunk venni a rendezvényen.