A szándékról és az agresszióról I.rész

Kedves Olvasók, Önök hozzászokhattak ahhoz, hogy az eddigi cikkekben sohasem merészkedtem túl tanult szakmám keretein. Hogy most mégis ezt teszem, annak oka az a feltételezés, amely szerint a közlekedési büntetőjog mögött húzódó megfontolások könnyebben megérthetőek, ha végiggondolunk néhány pszichológiai összefüggést, amelyek a közlekedést is meghatározzák.

Az apropó nem légből kapott, közlekedési tapasztalatainkat nem csak véletlen események alakí­tják. Azok az esetek, amelyekről eddig szó volt, gondatlanságra voltak visszavezethetőek. Azért következtek be, mert valaki figyelmetlen/fáradt/tapasztalatlan/stb. volt, ezért egy közlekedési szituációt rosszul kezelt. Most valami másról lesz szó.


Nemrégiben még kollégáim körében is élénk vitát robbantott ki egy nagy megdöbbentést keltő motoros baleset jogi minősí­tése, az a kérdés, hogy az adott manőver az okozó részéről szándékos, vagy gondatlan volt. A baleset azért következett be, mert az okozó a motorjával egy kanyargós, irányonként egy-egy forgalmi sávos hegyi úon, a megengedettnél nagyobb sebességgel, a záróvonalat többször átlépve előzött másokat, mí­gnem az egyik ilyen manővernél már nem volt ideje visszatérni saját sávjába, ezért összeütközött egy vétlen, a saját sávjában haladó másik motorkerékpárossal. A vétlen motoros meghalt. A közvélekedés szerint ez is éppúgy egy „véletlen” baleset, mint sok másik, azt ugyanis senki sem feltételezi az okozóról, hogy kí­vánta volna azt, ami végül bekövetkezett. Nos tudniuk kell, hogy a büntetőjog merőben más elvek szerint minősí­ti az emberi magatartásokat, mint ahogy azt a hétköznapokban tesszük. A büntetőjog szempontjából ugyanis az is szándékos magatartás, ha valaki nem kí­vánja ugyan azt, ami végül megtörténik, de belenyugszik a lehetséges következményekbe, amiket ő indí­t el, mégpedig úgy, hogy e következmények tényleges előfordulására neki reálisan számí­tania kell. A záróvonal átlépése egy kanyargós, ezért be nem látható úszakaszon éppen ilyen eset. Tudom, hogy jöhetnek szemből (persze az is lehet, hogy éppen szerencsém lesz, és senki sem érkezik) mégsem érdekel mi történhet, megyek, ahogy nekem tetszik. A pszichológia mindezt gátlástalanságnak nevezi. A büntetőjog szándékosságnak. Önök persze most joggal jegyezhetik meg: Akárhogy is hí­vjuk, ekkora őrültséget szerencsére kevesen engednek meg maguknak az utakon, nincs értelme tehát túl sokat vesződni az ilyen történetek tanulságaival, mert azt a nagy többség í­gy is, úgy is belátja.


Van azonban a büntetőjog által az előbbi megfontolásból szándékosnak tekintett magatartások között egy tömegesen előforduló. íltalában valamilyen előzetes közlekedési konfliktus miatti „revans” vezet az elkövetésükhöz. Például: A motorját vezető Géza túl alacsonynak í­téli az előtte haladó sebességét, ezért hangjelzés úján rosszallását fejezi ki. Az amúgy addig kifejezetten higgadt autós a folyamatos tülkölésre élénk kézmozdulatokkal reagál. Géza egyszercsak úgy dönt, hogy elég volt a másik tötyögéséből, jobbról (!) előzni kezd, majd úgy vág be az addig előtte „lazsáló” másik elé, hogy azzal fékezésre, elkormányzásra kényszerí­ti azt, aminek következtében a másik pld. betonfalnak ütközik. Lehet, hogy mindössze egy karosszéria törik össze, és senkinek mégcsak a haja szála sem görbül. Az is lehet azonban, hogy Géza leckéztetésének ára néhány törött csont, pedig ő igazán nem kí­vánta, hogy mindez í­gy legyen. Csakhogy az általa elindí­tott folyamat végkifejlete nem rajta múlik. A lényeg az, hogy Géza előre látja magatartásának veszélyeit, számol azokkal, mégsem hajlandó csillapí­tani hirtelen támadt dühét. Erre a szituációra sajnos manapság már nem mondhatjuk, hogy ritka lenne. Amiért érdemes ezekkel az ügyekkel foglalkozni, az két dolog: Géza egyrészt a bí­róságon sokkal szigorúbb büntetésre számí­that, mintha pld. figyelmetlenségből nem biztosí­tott volna elsőbbséget egy úkereszteződésben. (Ez adott esetben még akkor is í­gy van, ha a falnak ütközés történetesen nem következik be, mindössze a hirtelen fékezés és a biztonsági öv megfeszülése okoz néhány zúzódást.) Másrészt Géza biztos lehet benne, hogy vagy a helyszí­nen, vagy amint őt kézre kerí­tik, – még a bí­rósági döntés előtt – elveszik tőle a jogosí­tványát. Csak összehasonlí­tásképpen: A jogosí­tvány azonnali elvételétől nem kellene tartania például akkor, ha kijelölt gyalogos átkelőhelyen elüt valakit, és az illető mondjuk eltöri a kezét. (Az más kérdés, hogy a járművezetéstől eltiltástól már igen.)

Az esetek többségében a betonfalnak ütközést kiváltó veszélyhelyzet maga: tökéletesen értelmetlen. Géza ugyanis több millió forintos kár, vagy három lábtörés árán sem nyerhet többet néhány másodpercnyi előnynél. És mindezt miért? A fékezhetetlen agresszió miatt, aminek kialakulása és pszichológiai megí­télése nem kevésbé érdekes, mint a jogkövetkezmények.

Elliot Aronson, amerikai szociálpszichológus szórakoztatóan és közérthetően tud mesélni az ilyen és ehhez hasonló események pszichológiai hátteréről. Aronson szerint az agressziót úgy kellene meghatározni, mint olyan viselkedést, amelynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Az, hogy szándékosan veszélybe sodrok másokat, éppúgy az agresszió megnyilvánulási formája, mint amikor kifejezetten kárt akarok okozni. Aronson idéz egy neves sportszakí­rót a könyvében, aki egyszer azt mondta: „nem az a fontos, hogy nyerünk, vagy veszí­tünk, hanem az, hogy játszunk”. És hogy jön ez az agresszióhoz? Nem véletlen, hogy a mondat egyszerre jellemzi az amerikai (és bizonyos mértékben az egyész nyugat-európai) életformát, és javasol gyógymódot arra a nyereségközpontúságra, amely – most már nálunk is – az élet lassan minden területét áthatja. Talán nem meglepő, hogy a szociálpszichológiai kutatások többsége szerint ha az emberek agresszí­v cselekedeteket követnek el, az ilyen cselekedetek növelik annak valószí­nűségét, hogy a jövőben is el fognak követni ilyesmit. Vajon miért? Ha valaki bánt egy másik embert akkor ez a tette életre hí­vja azokat a pszichológiai folyamatokat, amelyeknek az a célja, hogy igazolják az agresszí­v cselekedetet. Ennek pedig az az oka, hogy az a tudat, miszerint bántottam X-et nem összeegyeztethető azzal a tudattal, hogy „én márpedig tisztességes, józan gondokodású ember vagyok”. Ezt a disszonanciát hatásosan lehet csökkenteni azzal, ha valamiképpen meggyőzöm magam arról, hogy az, amit X ellen elkövettem, nem is volt olyan tisztességtelen, értelmetlen vagy rossz. (Folytatjuk)