Veszély balról

„Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Gondolkodtam, mit is adhatnék neked. Amit csak én adhatok, amiről te is tudod, hogy igazán én vagyok. 
Minden gazdagságom hangok és szavak, néhány általuk kimondott gondolat. Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed,
 mondd el mindenkinek!” (Piramis: Ajándék)

Kedves Olvasó! Újra eltelt egy év, szorgalmasan dolgoztam megint, és csak remélni tudom, hogy Önök szorgalmasan olvasták, amit í­rtam. Más eszközöm úgysincs, hogy megfogalmazzam, megértessem a néha véresen komoly valóság miatti aggodalmaimat. Megrögzötten keresem az egyensúlyt a kissé szigorú szakmám és a tapasztalatok érthető formába öntése és megosztása között… Csak remélni tudom, hogy ezt az egyensúlyt e lap hasábjain sikerül megtalálnom. Mindenesetre most, hogy közelednek az ünnepek, hadd nyújtsam át Önöknek az év utolsó történetét, és kí­vánjak mindannyiuknak szép karácsonyt és békés, biztonságos, türelmes új évet!
Ez az utolsó elbeszélés is – mint annyi másik – az oda nem figyelésről szól. Arról, hogy amikor nem figyelünk egymásra, annak milyen fájdalmas következményei lehetnek.

Irányonként egy-egy forgalmi sávos úon vagyunk, egy motoros halad rajta, szokása szerint nagyon siet. Valaki más ugyanekkor egy személygépkocsival éppen kihajtani készül erre a kétszer egy forgalmi sávos úra egy irodaépület parkolóházából, az ő haladási irányából nézve jobbról érkezik majd a motoros. A személygépkocsi vezetője az útestre történő ráhaladás után balra szeretne kanyarodni, hogy a közelben elhelyezett közlekedési lámpa miatt meglehetősen lassan haladó kocsisorba becsatlakozzon. Megáll a kihajtó elején – és mielőtt ráhajtana az útestre –, alaposan körülnéz. Azt látja, hogy az egybefüggő kocsisorban éppen csak a garázskihajtó szélességének megfelelő „szünet” van, és azt látja, hogy a tőle távolabb eső sávban jobbról elsőként megálló személygépkocsi vezetője kézjelzéssel adja tudtára: maga elé engedi. (A motorost ebben a pillanatban minden valószí­nűség szerint még nem látja, mert az még nem kezdte meg a meg-megálló, majd araszolva újra elinduló járműoszlop kikerülését-előzését.) A balról érkezőkkel úgy tűnik, nem lehet gond, abból az irányból – a hozzá közelebb eső sávban – senki nem érkezik. Jobbra tekintve pedig csak azt látja, hogy a különböző méretű járművek vezetői egymás mögött sorakozva türelmesen várják az előrejutás lehetőségét. Megállnak, elindulnak, megint megállnak és újra elindulnak. Nem í­gy a motoros, aki a sorból kivágva és gyorsí­tva igyekszik letudni a hátralévő kilométereket… Emberünk azonban ezt már nem láthatja, mert a balra kanyarodást megkezdve figyelme a másik irányba összpontosul. A motoros fékez, elkormányoz, de már semmi sem segí­t: felborul, ő az útestre zuhan, és az oldalára borult motor nekicsapódik a személygépkocsinak. Na már most: Önök a biztos választ várják: ki a hibás, kinek a szabályszegése miatt jött létre a veszélyhelyzet? Mirelőtt erre a kérdésre válaszolnék, hadd folytassam tovább a történetet: a motoros feltápászkodik, az autós kipattan járművéből, és az első ijedtségéből felocsúdva, mindketten újabb hibát követnek el: az autós félreáll, és segí­t a motorosnak felállí­tani, majd arrébb tolni az ütközés helyéről a motort. Teszik mindezt annak ellenére, hogy természetesen ők is tudják, a legjobb az lenne, ha a történteket mielőbb tiszázni lehetne, és kiderülne, ki felel mindezért. így azonban eltüntetik a nyomokat, pontosabban azokat az ún. „véghelyzeteket”, amelyekből kiindulva később egy műszaki szakértő számí­tásokat végezhetne a baleseti mechanizmusra vonatkozóan.

Egyiküknek sem jut eszébe egy frappáns megoldás: lefotózni – akár egy mobiltelefonnal is – a baleset utáni helyzetet, és csak aztán változtatni rajta. A motoros csak kb. fél óra elteltével kezdi érezni, hogy valami nem stimmel a karjával, mégiscsak orvosra lenne szüksége. Az autós orvost hí­v hozzá, a két férfi megadja egymásnak a nevét és a telefonszámát, megérkeznek a mentők, és a motorost kórházba szállí­tják. Ekkor az autós újabb hibát vét: anélkül, hogy a rendőrséget megvárná (pedig a KRESZ előí­rja: sérüléssel járó baleset után a rendőrséget mindig értesí­teni kell, és az ő megérkezésükig nem lehet elhagyni a helyszí­nt), elindul, és mire a helyszí­nelő rendőrök megérkeznek, más senki nincs ott. A két fél meg sem kí­sérelte, hogy tanúkat gyűjtsön, eszükbe sem jutott, hogy a környéket térfigyelő kamerák után kutatva megszemléljék. Tegyük fel, hogy valamelyikük (mondjuk a történet gömbölyűsége érdekében, a motoros) biztos a dolgában: tudja, hogy kellően körültekintő volt, és a baleset nem az ő hibája miatt következett be. Igen ám, de mindezek után – amikor kiengedik a kórházból – majd rá kell jönnie, hogy ezt a tényt nem fogja tudni bizonyí­tani, mert  a tanúk már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán láttak valamit – egyébként sem tudjuk, hogy kik is voltak ők –, a kamerafelvételeket letörölték, mert kellett a hely az újabbaknak, az autós megkezdte a személygépkocsi kijaví­tását, és a környéken egyetlen nyoma sem marad a balesetnek. Mégis mit várhat ilyenkor az ember a rendőrségtől? Hogyan tisztázható ezek után az ügy? Ami pedig a lényeget illeti: a felelősség természetesen attól függ, hogy a motoros pontosan hol – ha úgy tetszik, hány autónyi távolságra – járt a kapukihajtótól, amikor áttért a menetiránya szerinti baloldalra, és milyen sebességgel haladt. Ha viszonylag nagy távolságra volt, és nem ment túl gyorsan, akkor mindkét félnek nagyobb esélye lehetett volna  a másik észlelésére. (És ebben az esetben még az sem okozhatna gondot, ha az autós a kihajtás során „elakad”, nem tudja járművét azonnal az ú hossztengelyével párhuzamos helyzetbe hozni, magyarul keresztben állva elzárja a motoros elől az utat.) Ha azonban csak egy-két kocsi választja el egymástól a két járművet, amikor a motoros kivág a többi jármű közül, és/vagy a kétkerekű túl gyorsan halad, akkor könnyen lehet, hogy a személygépkocsi vezetője már a megkezdett balra kanyarodással van elfoglalva, mire a veszélyhelyzet létrejön, és eszébe sem jut, hogy már elhárí­thatatlanul robog felé a végzete…