Változó Marokkó 2. rész

Marokkó, a legnyugatibb Kelet döbbenetes iramban fejlődik. Ma még őrzi múltját, de annak, aki igazi orientális hangulatra vágyik, már igyekeznie kell. Egy-két helytől eltekintve évről évre kevesebbet talál meg belőle.

Az előző részt úgy fejeztük be, hogy „Aznap este a Hotel Figuig kertjében, a pálmák alatt álló sátramban Wi-Fi-kapcsolaton keresztül James Bondot néztem.” Ez í­gy talán nem lenne különös, ha mindez nem Marokkó egyik legeldugottabb zugában, egy kősivatag közepén álló oázisfaluban történt volna. A film után még bóklásztam egy keveset a kertben, nézegettem azt a pár terepjárót, amelyek gazdái nomád szabadságon voltak. Az egyikük, egy magányos fazon megszólí­tott, hogy kérek-e egy pohár bort. Ebből azonnal lehetett tudni, hogy olasz vagy francia, közvetlensége miatt az előbbire tippeltem. Pont annyi eredménnyel, mint ahogy lottózom. Francia volt. De a bor jó volt, a pasas pedig érdekes. Évente egyszer megy szabadságra, akkor egy hónapig csavarog a sivatagban – mondta. Ő is észak felől érkezett, de nem aszfalton, hanem a határral párhuzamosan futó pistéken haladt. Párszor áttévedt az algériai oldalra is, volt, hogy katonák küldték vissza.

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Kérdeztem, nem kockázatos-e egyedül csavarogni. Mi van, ha műszaki hiba éri, vagy ha elsüllyed a homokban? Rámutatott a homokvasakra, és azt is elmesélte, hogy a határ mentén oszlopokra szerelt kamerarendszert telepí­tettek, amelyen keresztül szemmel tartják a területet. És ettől az én franciám azt remélte, hogy ha baj érné, akkor megmentené valamelyik hatóság. Én meg arra gondoltam, hogy ha őt nem is mentenék meg, de az autója és értékes felszerelése biztosan nem rozsdásodna évtizedekig a homokba temetve.

Aztán ittunk még egy pohárral, és még eggyel, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a franciák sokkal rendesebbek az olaszoknál, és hogy: édesegykomám, aztán vigyázz magadra, nehogy ott pusztulj valahol… hukk… Hát, remélem, Allah másfelé nézett azon az estén. Másnap hajnalban keltem, mert napkeltét akartam lesni. A teraszon és a százezernyi pálma fölött néma csend honolt, a müezzin már túl volt aznapi első imáján. A sötétlila hegyek elkezdtek világosodni, rózsaszí­nbe fordultak, a kontúrok egyre élesebbé váltak, és valahol a pálmakerteknél elordí­totta magát egy szamár. Reggel lett. És én, az egyszerű kis magyar Budapestről, ott állhattam immáron negyedszer életem során a Hotel Figuig teraszán, kővé dermedve a látványtól, és beleborzongva a gyönyörűségbe, hogy már meghitt ismerősként élhetem át újra, ahogy egy éjszaka után életre kel az oázis.

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Céltalanul bolyongtam, élveztem a békét és a csendet, a nap kellemesen simogató melegét, az európai fülnek késő ősszel már szokatlan madárdalt. Ilyen álomszerű, idilli, paradicsomi hangulatot csakis oázisokban találhat az ember, de ehhez az kell, hogy a sivatagon keresztül érkezzen. A kietlen kő- és homoktenger, a kopár, sziklaomladékos hegyek után érzi ezt az ember. Emlékszem, egyszer már negyedik napja voltunk úon a lí­biai Ghadames és Ghat közötti szakaszon, negyedik napja csak a fehér, a fekete, a vörös és a sárga különböző árnyalatait láttuk. Fehér homok, sárga homok, vörös homok, vörös kövek, fekete, izzó, élesre töredezett bazaltlávamező, életnek semmi jele, ha a mindenütt tucatjával támadó legyekről nem beszélünk. És egyszer csak egy szegényes kis oázison vitt át a csapás, amelyet követtünk. Kétoldalt satnya fácskák és némi Calotropis procera, vagyis a szodomai alma néhány példánya. Zöldek voltak! És annak a zöldnek a látványa már a gyönyörrel volt határos. Soha nem hittem volna, hogy szemen keresztül ilyen intenzí­v örömérzés érheti az embert. Ha repülőn vagy sötétí­tett ablakú, légkondicionált busszal érkezne az ember, csak fintorog a nagy szegénység láttán. De ha előtte megtapasztalta az igazi kopárságot, az igazán holt tájakat…

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Pár órás bolyongás után Figuig-Alsó sikátoraiban találtam magam. Az utcákat szándékosan épí­tették ilyen keskenyre, néhol még be is fedték, mintha alagú lenne, hogy árnyat és hűvöset adjanak a forró tavaszi-nyári hónapokban. Bokáig elfátyolozott nénike tipegett szembe velem, és amikor kifordultam a szerény, de ápolt főtérre, mintha maga a kétarcú Marokkó nézett volna rám. A kávéházak teraszain férfiak üldögéltek, az idősebbek beszélgettek, a fiatalabbak tableteken nézegettek valamit. Ha megfordultam, még éppen láttam a sikátor í­vében eltűnő lefátyolozott nénikét, mintha a múlt, a tradí­ciók, régi szokások és viseletek tűntek volna el vele.

Másnap a kelő nappal hagytam magam mögött Figuig kétszer háromsávos, kandeláberes bevezető szakaszát. Az előző napi kis szomorúság múlóban volt, és amikorra a nap a látóhatár fölé emelkedett, izgatott lelkesedés lett úrrá rajtam. Úton voltam ismét, alattam motor, előttem régi ismerősként váró tájak, órákig tartó, háborí­tatlan magány, majd kora délutánra egy újabb csoda, a Bleue de Meski valószerűtlen, már-már giccses szépsége. Itt legalább nem változott semmi. Unatkozó szőnyegárusok, akik ismerősként üdvözöltek, majd mögém kémlelve óvatosan azt kérdezték: és a Madame? Hát, igen, én elég nagy balek tudok lenni, ha megtetszik valami. Képtelen vagyok olyan árról indí­tani az alkudozást, hogy jól járjak. Az én első látogatásomkor tett első ajánlataimra – és az hol volt még a nyélbe ütött üzlettől – már elégedett mosoly ült a ravasz kereskedők arcára. De Edit négy évvel ezelőtti látogatását nem felejtették el. Én akkor az ő első ajánlatára elkezdtem hátrálni a helyiségből, hogy kiérjünk, mielőtt kitör a ribillió. De nem tört ki, és a végén az elégedett Edit egy rakás magába roskadt berber kereskedőre és füstbe ment reményeikre csukta rá az ajtót.

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Másnap reggel elindultam a nagybetűs sivatagba, a másfél órányira lévő Merzougába, ahol a hatalmas homokdűnés Erg Chebi kezdődik. Szállást találni igazán nem nagy ügy, ezútal a Sable du Rose – Sivatagi rózsa – auberge-ben kötöttem ki. Érkezésemkor kisöpörték a homokot a szobámból, és kinyitották a spalettákat. Akkora dűne magasodott az ablak előtt, hogy úgy tűnt, abból folyt be a homok. Könnyű ruhát, sarut húztam, fényképezőgépet ragadtam, és nekivágtam a dűnerengetegnek. Egyszer csak a távolban rohamosan közeledő apró pontok tűntek fel. Kí­váncsian vártam, mi lesz belőlük. Hirtelen az előttem húzódó dűnegerincen egy csapat biciklis berber kölyök robbant át. Mint kiderült, azt játszották, hogy elbringáztak-elgyalogoltak a távolban magasodó óriásdűnékre, feltolták a meredek emelkedőn a bicikliket, és nekiindultak lefelé – berber downhill –, a lejtőn lendületet nyerve felszörföztek a következő gerincre, azon ismét le, és í­gy tovább. Farmer, hátracsapott baseballsapkák, mountain bike-ok. Igazából nem először láttam őket, de ezútal ennek is szimbolikus jelentősége lett számomra, ez is a változó Marokkót jelképezte.

Merzougától már hazafelé fordultam, elindultam észak irányába. Estére az első részben emlí­tett Tamdaght volt a cél, ahol ismét csak a változás jeleivel találkoztam. A hajdanán szinte lakatlan Le Cigone-ban szállást sem kaptam. Ait Benhaddou főutcáján egymást érik a Hotel és Auberge táblák, a szálláshelyek parkolóiban utazási irodák egyenterepjárói és turistabuszok. A kasba látszólag ugyanolyan, mint volt, de jóval több az árus, és már belépőjegyet szednek. Az innen Marrakech felé vezető vad hegyi ösvényt leaszfaltozták, az ú kényelmes sétamotorozássá vált.

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Marrakechben – mint az első részben emlí­tettem – a Franco Belge garniszállónak csak a romjait találtam, a legendás Jemna el Fnaa terén ugyan ott voltak a kí­gyós emberek, a táncosok, az előadók, akiket azért még a helybéliek tömege vett körül, de ha az ember fotózni próbált, azonnal pénzt kértek érte. Erőszakos koldusból viszont jóval kevesebbet láttam, a rendőrség nagyon odafigyel erre a turistariasztó jelenségre. Az V. Mohammed úon csodaszép parkok sorakoznak, az egyikük egy telefontársaság által szponzorált cyberparkká változott. A teljes területet ingyenes Wi-Fi-vel fedték le, a padokon okostelefonokon, tableteken szörfölgető fiatalok, akinek egyik sem volt, az a telefonfülke-szerű érintőképernyős terminálokon netezhetett. Bár egy hete naponta szembesültem a változással, ez azért meglepett. A régi Marrakech emlékét a gyarmati időkből felújí­tás nélkül itt maradt hotelem csikorgó, rángatódzó, el-elakadó liftje és a másnap reggel kilenckor még alvó személyzet azért valamelyest képes volt felidézni.

Innen Fez felé vettem az irányt. Úgy hallottam, hogy megépült az országot kelet-nyugat irányban átszelő autópálya, amely Casablancát köti össze a lezárt algériai határnál lévő Oujdával. Talán azt jelenti, hogy előbb-utóbb megnyí­lik a határ?

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Az autópályán, ha lehet, még kevesebb járművel találkoztam, mint az eldugott utakon, a modern, működő, de kihalt benzinkúshopok kí­sérteties hangulatot sugároztak, a benzinkúhoz érkező tevés nomádok látványa pedig már szürreális élményt jelentett. Újabban ide járnak ví­zért a sivatagban élő berberek. Nem sivatagi kutakhoz, nem teveitatókhoz, hanem a multi benzinkutakhoz. A mosdóba. Fez, de leginkább annak medinája azonban, úgy tűnt, változatlan. Az iszlám egyik bástyájának számí­tó óvárosban az élet szemre ugyanúgy zajlik, mint régen, de a medina köré épült modern városrészek akár Európában is lehetnének.

Utam utolsó szakasza előtt álltam. Feztől az autópálya még néptelenebb volt, és rengeteg helyen láttam fákkal frissen telepí­tett domboldalakat. Mesélték, hogy a királynak az egyik szí­vügye Marokkó zöldí­tése, modernizálása.

 

Túrák Változó Marokkó 2. rész

 

Eredetileg a marokkói Nadorban akartam kompra szállni, de úgy tűnt, lehetetlen az esti járatra jegyet szerezni, az üzéreknek pedig nem akartam erősen megfogyatkozó pénzemből fizetni. Türelmem fogytán volt, menekülőre fogtam a dolgot, elhatároztam, hogy a még Afrikában lévő spanyol kikötőből, Melillából próbálok meg átjutni Európába. Belevetettem magam a kilátástalannak tűnő határátlépési küzdelembe, egyórás tolakodás, lökdösődés, vitatkozás, hadonászás, vesztegetés után végre spanyol földre léptem.

A zűrzavar és káosz szó szerint száz méter alatt eltűnt, csend, rend, béke és szervezettség vett körül. Újabb órán belül egy Európába szóló kompjegy fáradt, de elégedett tulajdonosaként dőltem hátra. Mindig is í­gy volt. Az érkezés tele boldog, izgatott várakozással az előttem álló élmények miatt. A távozás lármás, zűrös és idegesí­tő. Már amikor beléptem az országba, tudtam, hogy í­gy lesz. Elfogadtam, mint ahogy a saját reakcióimat is. Marokkó ilyen. És ha már nem ilyen lesz, akkor talán nem is vágyom ide többet. ítengedem Marokkót a repülőn, buszokkal érkező turistáknak.