Túra: terepen Görögországba és vissza 2. rész

A mór teknősök, a harckocsis násznép és a határátlépés után elérjük Szártit. Ha azt hinnéd, ezzel vége, alaposan tévedsz. Jön a második felvonás, új utakon hazafelé. Ja, természetesen terepen az is.

Hatodik nap – Hajnali puskaropogás, esküvő tankkal Kora reggel puskalövések ébresztettek. A közeli halastavon kacsavadászatot tartott néhány vadász. Nem bántuk a korai ébresztést. A keleti horizonton épp megjelent a nap és bearanyozta a tájat. Ilyenkor a legüdébb a rét s az erdő, és ez az egész csodás illatot áraszt. Reggelinél találgatjuk, vajon átérünk-e a mai napon Görögországba? Egyszer csak a közeli bozótosból felénk szalad két „vonatozó” mór teknős. A következő néhány nap során több ízben is belebotlottunk ezeknek a jópofa, főként növényevő szárazföldi teknősöknek a magányos példányaiba. Kora délelőtt a macedón határ közelében egy kristálytiszta hatalmas víztározóban tisztasági és izomlazító fürdőt vettünk.

Terepen Görögországba és vissza 1. rész

Reméljük, a Motorrevüben korábban megjelent élménybeszámolónkra emlékeznek még …

Később pont a legmelegebb órákban egy mocsáron próbáltunk átkelni, de a járhatatlan sűrű növényzet miatt végül visszafordultunk. Bulgáriára általában jellemző, hogy lényegesen kevesebb járható csapás, földút található, mint Romániában. Az a néhány használható ösvény is leginkább a semmiből indul, majd hirtelen véget is ér. Látszólag nem köt össze településeket, vagy bárminemű ember alkotta dolgot egymással. Itt akár naphosszat is motorozhatsz anélkül, hogy találkoznál bárkivel. Hirtelen lentről hihetetlen őrült hangerővel megszólalt valami népzene. Továbbereszkedtünk. Kikapcsolt suhanó motorokkal, egy falusi lakodalom kellős közepén találtuk magunkat. Mintha egy Kusturica-film forgatásán lettünk volna.

A sok parkoló fekete Merci mellé néhányan második világháborús harckocsival érkeztek az eseményre. A tank csövén gyerekek csimpaszkodtak, az asszonyok hosszú sorban, lassú léptekkel táncoltak… feledhetetlen. Telefon segítségével megállapítottuk, hogy legegyszerűbben a kb. 15 km-re lévő forgalmas Kulatai határátkelőhelyen tudunk belépni Görögországba. Ezt a rövid távot szégyenszemre kénytelenek voltunk autópályán megtenni. Attól féltünk, hogy a görög oldalon csak jóval beljebb találunk majd lehajtót. Végül az endurókkal ezt is megoldottuk. Néhány perc lendületes terepezés után egy sorompó zárta el az utat. Fegyveres katonák vettek körül, elég mogorván tudakolták, honnan, merre tartunk. Vázoltuk, hogy Szártira igyekszünk „légvonalban” terepen. Kicsit tanakodtak, majd jó utat kívántak és felnyitották a sorompót. Széles, murvás, „kecskebogyós” utakon repesztettünk órákon át.

Az egész túra során itt mentünk a legdinamikusabban, igyekeztünk az összes kanyart csúsztatva venni. Közben Imi nyakát megcsípte egy darázs. És a következő napok mindegyikén is. Csakis egyedül őt. Egy ideig számolta, mint mi a gumidefekteket, de aztán már csak legyintett. Katafygio agrias mellett egy kis faluban ettünk egy jó zöldséges steaket. Viszonylag korán, 18 óra körül, 68 km-re légvonalban Szártitól egy hatalmas tó partján táboroztunk le egy faiskolában. Levegőszűrő-csere, láncállítás. Már sötét volt, mikor Imi és Barnabás a sátrak mögött felfedeztek egy mély árkot. Természetes, hogy még egy jó órán keresztül felkapcsolt fényszóróik fényében föl-le száguldoztak, mintha nem motoroztak volna egy métert sem mostanában.

Hetedik nap – Célba érés Minden reggel van valami speciális helyi ébresztő. Most egy bégető birkanyáj volt. Széles, kiszáradt, köves patakmederben indultunk a tenger felé. Egy háromórás, izzasztó 10 km után annyira szúrós bozótossá vált a vidék, hogy inkább kitörtünk a mederből egy elhagyatott műútra. Kicsit kanyarogtunk rajta, és megpillantottuk a nagy kékséget. A partra vezető utolsó 500 m-t mindenáron terepen szerettük volna megtenni. Elindultunk lefelé egy leírhatatlanul sziklás, meredek lejtésű olajfaligetbe. Félúton vissza akartunk fordulni, de nem bírtunk még elindulni sem. Hát én egyszer- kétszer leszálltam a nyeregből, mire partot értünk. Itt már rengeteg robogós száguldozott sisak nélkül mindenfelé. Úti célunk Szárti, az egykori halászfalu, napjainkban idegenforgalmáról nevezetes.

Mór teknős bűvöletében

Az üzletekben és az utcákon is mindenütt magyar szót hallani. A településen a nyári szezonban két turistahajó szállítja az utasokat a környék öbleibe, az egyik kalózhajó magyar családi vállalkozásban üzemel. A város a Halkidikí-félsziget középső nyúlványán, az Égei-tengerbe mélyen benyúló Szithonía-félsziget délkeleti partvidékén, a megközelítőleg 2,5 km hosszúságban elnyúló Szárti- öböl partján fekszik. Középső és déli partszakaszát homokstrandok jellemzik. Délután, viharos szélben vígan strandoltunk itt az óriás hullámok között, este közvetlenül a nagy víz mellett vertünk tábort. Éjszaka a szélvihar fokozódott. Annyira tépte, lobogtatta és nyomta a sátrat, hogy képtelenség volt aludni. Napkeltekor Imit úgy kellett kimenekíteni a sátrából, mert vagy fél köbméter homok torlaszolta el a bejáratot.

Időszakos patakmeder Görögországban

Nyolcadik nap (Úton hazafelé) Korán intettünk búcsút a viharos tengernek, és a szokatlan lilás napfényben tündöklő szemközti Athosz hegynek. Rettentő álmosak voltunk, de a viharos szél indulásra sarkallt minket. Tíz óra magasságában ledőltünk egy öreg olajfaligetben enni és egy kicsit ejtőzni. Miközben a motoromon legeltettem a szememet, feltűnt, hogy a hátsó gumim lelapult. Gyorsan nekiláttam a ragasztásnak. Mire elkészültem, Imi és Barnabás háttal egy fának dőlve, kezükben a szendviccsel elaludtak. 10 perc múlva ismét nyeregben volt a csapat. Éppen egy sűrű bozótosba csúsztunk lefelé, amikor a lejáró olyan meredekké vált, hogy félő volt, nem tudunk visszafordulni, ha a völgy valami meglepetést tartogatna. Egy apró vízszintes részen Imi oldalsztenderre rakta a KTM-et, és gyalogos felderítésre indult. Ekkor nagy „röccsenéssel” magától elpattant a KTM oldalsztenderének a rögzítő csavarja, és a motor gazdáját követve lezuhant a mélybe. Talán mondanom se kell, a völgy a járhatatlan kategóriába tartozott.

A lezúgott motort képtelenség lett volna felcibálni, így hát kissé finomabban, de mi is lejuttattuk a kis Dokikat (DR). Lent nyálkás-mohás kövek, és bedőlt fák mindenütt. Hihetetlen, találtunk egy kitörési pontot, 10 perc múlva már egy jó minőségű erdei úton robogtunk. Késő délután ismét átléptük a bulgár határt. Irány a Rhodophe-hegység! Csodálatos szépségű vidék, olykor még álmomban is felidézem. Különösen egy kis falu, Kovachevitsa bűvölt el teljesen minket. A 17. században alapították, a történelem során itt soha nem volt oszmán kormányzás, így tökéletesen megőrződtek a bolgár hagyományok. A házak építészete eredeti és egyedi, csak rakott kőből és fából készültek. Legtöbbjük a 19. század második felében épült, de vannak újak is, korhű stílusban építve. A falu 1977-ben „nemzeti jelentőségű építészeti és történelmi rezervátum” lett. Sok bolgár film helyszínéül szolgált e település. Nem akartunk tüzet rakni a házak közelében, így este jóval feljebb, egy fekvő fenyvesekkel borított fennsíkon táboroztunk le. Egy tűz körül vidáman éneklő és táncoló, lovakat hajtó 100 fős, vándorcigány közösség közelében.

Kilencedik nap – Vigyázat, aszfalt! Teljes menetfelszerelésben (létező összes ruhanemű) bújtam be a hálózsákba lefekvéskor. Már akkor is hűvös volt, reggel kb. 2 fok lehetett. Csúszós, deres ösvényen indultunk el. Egy széles völgyben elértünk a Batak-tóhoz. Sokan horgásztak itt. A tó túloldalán keskeny, erősen kanyargós aszfaltút vezetett a következő településig, amire ráhajtottunk, hogy reggelit vásároljunk. Terepen haladva ösztönösen mindig nagyon figyel az endurós a különböző alattomos csapdákra, aszfaltot érve lankadhat ez a figyelem. Barnabás egy erős felfelé ívelő, szűk jobbos kanyarban túlfektette a dokit (DR). Először a lábtartó szikrázott, majd a kormányvégcsavar. A pilóta könyöke, lába is jócskán leköszörülődött. Szerencséjére a reggeli hideg miatt a protektoros endurós kabátja még rajta volt. Alul egy spéci sokzsebes motoros farmert viselt, ezért az aszfalt csak a ruházatát tépázta meg rendesen.

Kovachevitsa, a bolgár falu

A múló ijedtségen kívül egy apró égési sebet szerzett a térdére. − Veszélyes ez az aszfalt! – mondta. Délután megérkeztünk Hisarya falai alá. Ez a város ma is lakott, egy ókori római erődítmény falain belül fekszik. Lenyűgöző maradványai, hatalmas falai még mindig eredeti magasságukhoz közel állnak. Motorjaink nyergében, lépésben araszolva felderítettük a romokat. Számos patakátkelés után, egy, a turistaforgalom számára kijelölt legálisan használható, meredek autóúton átkeltünk a Central Balkan nemzeti parkon. A park nagy részét évszázados bükk-, lucfenyő-, gyertyán- és tölgyerdők borítják. A magasabban fekvő részeken csodaszép selymes füvű hegyi rétek, függőleges sziklafalak, mély kanyonok, vízesések és számos 2000 méter tengerszint feletti csúcs is hívogatja az idelátogatót. Bár még fenn volt a nap, de a nagy magasság és a süvítő szél miatt a hegyvonulat túloldalán kerestünk táborhelyet. Leállított motorral suhantunk lefelé kb. 25 kmt. Végül egy almáskert végében, szénakazlak között éjszakáztunk.

Centrál Balkán

Tizedik nap – Csizmajavítás, útkeresés Jó puha fekhelyünk volt az illatos szénában. A szertartásszerű légszűrőcsere közben, a kazlak takarásából néztük, ahogy tőlünk néhány méterre két hatalmas szarvas eszegeti az almát a fákról. Imi motoros csizmájának talpa teljesen levált, szó szerint leesett. Muszáj volt valahonnan keríteni egy marék facsavart… Telón keresett egy „Специалисти” nevű gazdaboltot. Miközben Imi a bolt előtt lelkesen csavarozta a „talpát”, mi defektet javítottunk motorjainkon. Az aszfalton megint összeszedtünk néhány szöget. Nem jártunk már messze a román határtól. Ismét mezőgazdasági földek következtek, hasonlóan, mint mikor beléptünk ebbe a számunkra különös országba. Talán a nagyvárosok feledhetőek lesznek, de a természeti szépségek és az ősi hegyi falvakban látottak örök élményekkel gazdagítottak minket. Nikápolynál kompoztunk át a Dunán. Meredek, szélfutta löszfalak leküzdése után az Olt folyó völgyében enduróztunk tovább.

Délután a Havas-alföld asztallap simaságú sík vidékén, a forró levegő vibráló délibábja ismét megidézte a tengert. Az Olt partja mentén, a hatalmas víztározókat és erőműveket övező óriási gátrendszer tetején 30-40 km-t gurultunk. Egy folyamatban lévő csatorna építése miatt kb. 20 m szélességben átvágták a gátat, így a továbbhaladásunk majdnem meghiúsult. A hömpölygő víz fölé használaton kívüli beton villanyoszlopokat fektettek egymás után (nem egymás mellé!), ezen a munkások egyensúlyozva át tudtak valahogy evickélni. − Megpróbáljuk? − tettem fel viccből a kérdést. Barnabás válaszra sem méltatott, nagy gázzal gond nélkül átsuhant a 20 cm széles, a vízszint felett kb. 1m-re le fektetett 20 m-es karósoron. Vigyorogva visszakiáltott: − Na, mi van? Nem jöttök? Imivel egymásra néztünk, nem nagyon akaródzott az indulás. Ilyen esetben jó egy kis lendület, érdemes távolabbra nézni, ja és azért egy kis szerencse sem árthat… Fúúú épphogy megúsztuk szárazon. Megcsináltuk!!! Este Draganesti település mellett, egy puszta közepén álló magányos akácfa alatt letáboroztunk. Imi végre le tudta támasztani a sztender nélküli KTM-et.

Hisarya Bulgária

Tizenegyedik nap – A Déli-Kárpátok Reggel indulás után ismét visszatértünk az Olthoz, és az egyik sekély mocsaras víztározóban úsztunk, tisztálkodtunk, és zoknit mostunk. Dragasani magasságában megcéloztuk a Déli- Kárpátok második legnagyobb vonulatát, a tőlünk északnyugati irányban fekvő Páring-hegységet. Több mint 100 km-t mentünk települések érintése nélkül. Meredek, jelöletlen, zúzott köves, sziklás erdei úton haladtunk órák hosszat felfelé. Teljesen olyan volt, mint egy őserdő. A 2000 m feletti csúcsok gyakran percekig tejfehér ködbe voltak burkolózva. Néha egy erős légáramlat elsodorta ezt a takaró fátylat és elénk tárult a sok-sok napfényben szikrázó kopasz hegyvonulat.

Pihenésképpen az éppen aktuális (úgy tűnik, számunkra elkerülhetetlen) gumidefekt javításával foglalatoskodtunk, mikor megjelent néhány érdeklődő kóbor szamár. Nagyon éhesek voltak, Imitől elkunyerálták a dugi vésztartalék földimogyoróját. A hegyvonulat túloldalán leállított motorokkal gurultunk le egy forgalmas aszfaltúton, a Transalpinán. Lenn a völgyben egy magyar kürtőskalácsárus felajánlotta, hogy szívesen megvendégel minket, ha tartunk a gyerekeinek egy rögtönzött endurós bemutatót. Imi egy útszéli betontömbön, Barnabás a szalagkorláton mutatta meg a triálos „duplakuplung” használatának lényegét, ide-oda ugrándozva. Repetát is kaptunk. Este Petrozsénytől nem messze (kb. 15 km-re a második esti alvóhelyünktől) letáboroztunk egy kőbánya fölötti fenyvesben.

A közlekedés evolúciója

Tizenkettedik nap – Nyakig bajban Imi éppen defektet javított a hátsó gumiján, mikor kibújtam a sátramból. Gyors leltár után rájöttünk, kezdtünk kifogyni a gumiragasztáshoz szükséges „Tip- Top” foltból és ragasztóból. Szinte teljesen feléltük az egész készletet. Ismét szétdörzsölődött a tömlője, ezért a vésztartalékot, az első kerékbe való 21″-os belsőt gyömöszölte be hátulra. Kétnapi járóföldre voltunk otthontól. Egymásra mosolyogtunk, minek is aggódnánk, hiszen nem sietünk! Tudtuk, valahogy úgyis megoldjuk, ha mégis… Szerelés után nekivágtunk a meredek hegyoldalnak. Nekem még volt néhány milliméter a hátsó gumibütykök magasságából. Viszonylag könnyedén feljutottam a csúcsra.

Fönn megálltam. Egyedül voltam, ezért fülelőztem. Egészen lentről hallottam valami motorhangot. Visszagurultam. Látom, hogy az ifjúság a feljáró aljában gumit éget a harmatos fűben. Ők már a túra közepén ellőtték a puskaport. Dinamikus stílusukkal jóval korábban leradírozták a teljes kapaszkodófelületet. Később azonban mégis fordult a dolog. Ők vártak rám a csúcsokon. Hihetetlen hogy a slickké vált gumijaikkal bárhova lazán felmásztak! Közben a terep megszelídült. Apró nyírfás dombocska mindenfelé, kerítéssel körbevett kaszálók és gyümölcsösök.

A szekérutak mentén léckerítés, az útról letérni itt nem lehet. Tehenet, lovat is terelnek, a nedvesebb részeken mély, teknőszerű, iszapos dagonya alakult ki. Kerülni nem lehet, lassan mentem, vesztemre az egyik jól megfogott. A benzintank aljáig elmerültem. Hiába húztam a gázt, egyre mélyebbre süllyedtem. A kipufogó vége a pépes sárban bugyborékolt… Nekivetkőztünk, húztuk, rángattuk, de mindhiába. Meg sem mozdult. Jól elfáradtunk. Mit tegyünk? Úgy gondoltuk, ha a KTM lengővillájához rögzítjük az összes csomagkötöző gurtnit, jó eséllyel ki tudjuk vontatni az elmerült járgányt. A jobb tapadás érdekében Barnabás felült Imi mögé, és teljes gázzal kicibálták a dagonyázó DR-t. Nyakig sarasan, de megmenekültem. Ezek után már nem csak zoknit mostunk a közeli patakban. Délután gyalogszerrel megnéztük a Csoklovinai- barlangot, majd megcéloztuk Vajdahunyad várát. Ismerős vidéken jártunk. Előző nyáron erre jöttünk a Fekete-tengerről hazafelé. Este 10-kor Solymosra értünk és a tatárjárás után épült várrom udvarán éjszakáztunk.

Apa és fia

Tizenharmadik nap – Újra otthon Délelőtt még strandoltunk, a tengert idéző áttetsző vizű Gyoroki sóderbánya tónál. Ismét búcsút intettünk a hegyeknek és völgyeknek. Végül a síkságon át nyugati irányba a Maros mentén 3116 km megtétele után megérkeztünk Szegedre. Nagy kaland volt! Mi legyen a következő?

Fotó: Csizmazia Barnabás, Seres Imre