Túra: Izland – MZ-s kalandorunk, Berecz András indult a távoli sziget felfedezésére

Az idén végre elérkezett az idő, hogy egy régi vágyam beteljesítsem, hogy felfedezzem Izlandot. Tudtam, messze van, és az időjárás sem kifejezetten motorozásra csábító, de amit a természet itt megmutat magából… sehol ennyi vulkán, lávamező, gleccser és vízesés. És mivel a komp megáll Torshavnban, még egy háromnapos extra a Feröer-szigeteken… ez a kis ország már a tavalyi túrámon nagyon megszeretett.

Az út előtt elolvastam néhány útleírást, felírtam egy papírra a főbb látnivalókat, és szereztem két útikönyvet, amikből majd a helyszínen fogok ki­választani érdekességet. Télen Bambi mester rendbe tet­te az MZ-met, így egy éppen bejáratott géppel vágtam neki. Az úti csomagot a tavalyi tapasztalatok alapján ál­lítottam össze. Mondjuk az már csak Dániában jutott eszembe, hogy kimaradtak a gyógyszerek, így gyorsan elhatároztam, hogy nem fogok megbetegedni. Az önfelfújó matrac önleeresztő lett. A szelep mellett elkezdett ereszteni, ahol nem lehetett megragasztani, de bizton­ságképpen vittem magammal egy alumíniumbevonatos derékaljat, ami rendkívül jó hőszigetelő tulajdonsággal rendelkezik. És nem ereszt. A ruhatáram elég változatosan kellett összeállítani, in­duláskor +38 fok volt itthon, Izlandon pedig vannak éj­jelek, amikor fagypont körüli a hőmérséklet. Mindeze­ket figyelembe véve úgy érzem, hogy megfelelően felkészültem.

  1. nap – Nem migráns, motoros

38 fokban indultam útnak a trópusi Salgótarjánból. A szlovákiai Martinig kitartott a tűző napsütés, az asz­falt néhol teljesen megolvadt az úton. Utána viszont kezdett beborulni, Zsolna előtt az eső is eleredt. Egész Szlovákiában lassan lehetett haladni, nagy volt a forga­lom, és lépten-nyomon útépítésekbe futottam. Gyors átlépés Csehországba, majd Karviná után hamarosan elértem a cseh−lengyel határra, Bohuminba. A határ előtt áll egy erődítmény, amit kamionból már renge­tegszer láttam. Itt volt az alkalom közelebbről is meg­nézni, de csalódottan olvastam a táblán, hogy csak hétvégente van nyitva. A határ után Krapkowicében a szokásos zurek, sült krumpli, rántott hús. Vacsora után elindultam Wroclaw felé az autópályán. Az égen egy­re sötétebb felhők gyülekeztek, ezért úgy döntöttem, hogy megállok a legközelebbi parkolóban. Megkér­deztem a parkolóőrt, hogy letehetném-e a sátrat, ré­széről semmi akadálya, csak az egész parkoló tele van egérlyukkal. Megoldás: a térkövezett placc, ahova nem mentek az egerek. Ott táboroztam le. Éjjel félálomban hallottam, hogy valaki azt mondja, magyar mo­toros turista sátorozik itt. Reggel mesélte az őr, hogy vámosok vol­tak itt az éjjel, és azt hitték, hogy migránsok táboroztak le.

  1. nap – Csókolózás Brezsnyevvel

Sátorbontás, tovább az autópá­lyán. Berlinben megnéztem a Dó­mot, majd körbejártam a környé­két, ahol több érdekes múzeum is volt. Például az, amelyik az egyip­tomi birodalom tárgyait mutat­ta be, vagy a Német Történeti Mú­zeum. Amit mindenképpen meg akar­tam nézni, az a DDR Múzeum, úgyhogy átsétáltam a Spree fo­lyón az épületéhez. A kasszánál gratuláltak, hogy stílusosan egy MZ-vel érkeztem Magyarország­ról. A legnagyobb attrakció talán a Trabant volt, amibe bele lehetett ülni. A német fiatalok nagyon él­vezték. Engem nem vonzott an­nyira. Ültem benne eleget. Bemu­tatták terepasztalon a Berlini Falat, és hogy hogyan próbálták meg­akadályozni azt, hogy az emberek átjussanak rajta.

A múzeumban egy falból fióko­kat lehetett kihúzni, vagy ajtókat kinyitni, és ott voltak a régi NDK-s használati tárgyak, amelyekből néhány nekem is ismerős volt gyermekkoromból.A legfelkavaróbb képen viszont Brezsnyev csókolózott pártfunk­cionáriusokkal. Számomra nem lett volna az a pénz vagy hatalom, amiért lesmároltam volna azt a bozontos szemöldökű vénembert. Úgy látszik, nem csak a kisembe­rek sorsa nehéz. Volt egy berendezett börtöncella is, ahová az ideológiailag eltéve­lyedett alakokat zárták. A kijárat­nál lehetett venni régi NDK-s la­kásdíszeket, sőt üveges uborkát is, régi címkével. Én beértem egy au­tóra való szép DDR felségjelzéssel.

Visszasétáltam a motorhoz, ahol páran körülálltak, amíg beindítot­tam, ezután megnéztem a Bran­denburgi Kaput. Amikor elindul­tam, néhány fiatal itt is megállt a járdán, pedig lehet, hogy ők már csak hallomásból ismerték az MZ-t. Én csodálkoztam a legjobban, hogy Berlinben, ahol nemrég még a mindennapok része volt az MZ, most így körbecsodálnak. A fia­taloknak történelmet, az időseb­beknek nosztalgiát jelenthetett a motor. Sem Berlinben, sem más­hol Németországban nem lát­tam egyetlen régi NDK-s jármű­vet sem. Az időjárás továbbra is meleg, napsütéses volt, úgyhogy úgy döntöttem, ma még felmegyek Hamburgig, másnap pedig majd ott strandolok egyet. Estére egy nyugodt erdőszélen kerestem sá­torhelyet. Úgy is mondhatnám, a madár se járt arra.

  1. nap – Puskacső és játszadozó nyugdíjasok

Reggel kocsiajtó csapódására éb­redtem. Bosszúsan elhúztam a sá­tor cipzárát, és egy puskával talál­tam szembe magam. Meg a hozzá tartozó vadásszal. Bíztam benne, hogy nem fog lelőni. Szíriában ha­sonló helyzetben azért jobban ag­gódtam volna. Megkérdeztem, gond-e, hogy itt sátorozok. A va­dász sűrűn szabadkozott, hogy felkeltett, semmi gond, marad­jak, amíg csak akarok, csak kíván­csi volt, hogy ki lehet itt. Még egy kicsit lustálkodtam, majd elindul­tam be Hamburgba, ahol ismer­tem egy remek strandot. Korán érkeztem, így elsétáltam a köze­li gyönyörű parkba, 11-kor vissza a strandhoz. A bejáratnál nyugdíja­sok játszadoztak távirányítású ha­jómodellekkel egy szökőkútban. Ki akartam használni a jó időt, fel­töltődni meleggel és napsütés­sel, mert úgy gondoltam, a követ­kező két hétben nem nagyon lesz benne részem. Délután 4 körül el­indultam Dánia felé. Először úgy terveztem, hogy éjfélig felmegyek a kikötőig, de aztán úgy döntöt­tem, inkább megállok valahol Dá­niában. Találtam is egy kempinget Veljénél, ahol a recepción ki volt írva, hogy ha valaki későn érkezik, keressen egy helyet magának.

 

  1. nap – Eső, és amikor rossz társaságba keveredtem

Mire kikászálódtam volna a hálóz­sákból, elkezdett szakadni az eső. Még egy fél óra pihenést engedé­lyeztem magamnak. Tovább nem húzhattam, mert 15.30-kor indul a hajó. Ha azt lekésem, egy hét múl­va megy a következő. Az ég fekete volt, az eső szakadt, nyoma sem volt, hogy belátha­tó időn belül megváltozzon. Úgy tűnt, a mai 250 km-t már végig esőben fogom megtenni. Aalborg után azért elállt, de addig úgy sza­kadt, hogy esőruhán, motorosru­hán, pólón keresztül is éreztem minden esőcsepp ütését.

Hirtshalsba érve meglepve ta­pasztaltam, hogy tavaly óta új el­kerülő út épült, már nem kellett bemenni a városba. Okulva a ta­valyi esetből, egyből az irodaépü­let felé vettem az irányt, ahol kö­zölték, hogy majd csak egy óra múlva tudják kiadni a jegyet. Ki­használva az időt elmentem be­vásárolni. Hirtshals sétálóutcáján vettem zsömlét, felvágottat, saj­tot, hogy ne a hajón kelljen hor­ribilis összegért étkeznem. A ha­jójegyben ugyan benne van egy ebéd, de ez nekem másfél nap­ra kevés lett volna. Vásárlás után visszamentem az irodába, ahol a hölgy közölte, hogy visszafelé majd Izlandon kell jegyet vennem. A kikötő bejáratánál volt előttem három szlovák motoros, közülük ketten angol rendszámú motorral. Itt ismertem meg Lukast, Petert és Miroslavot, akikkel az út hátra­lévő részét együtt tettük meg. Lu­kas is nagy veteránmotor-rajongó, később mutatott képeket a Jawa Pionirjáról, és a gyönyörűen felújí­tott CZ enduro motorjáról. A túrá­zást sem ma kezdte, az 50 cm3-es Jawa Pionirjával utánfutót húz­va már megjárta Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Ukrajnát, Oroszországot, Grúziát, Azerbaj­dzsánt és a kazah sivatagot. Felmentem a fedélzetre és elkezd­tem megírni az útinaplót. Közben rám találtak a szlovák motorosok, és megbeszéltük, hogy jönnének velem Feröeren, mert én mégis­csak jobban ismerem az országot, mint ők.

  1. nap – Bálnát is láthattam volna

A mai nap hajózással telt. Beszél­gettem a szlovák motorosokkal, vettem egy Izland-térképet, elő­vettem az útikönyvemet, és el­kezdtem megtervezni az izlandi utamat. Épp a kabinban öltöztem át, amikor a hangosbemondó­ba bemondták, hogy bálnákat le­het látni. Gyorsan magamra kap­tam a nadrágot, és rohantam a fedélzetre, de mire felértem, a bál­nák már messze jártak. Sötétedés­re megláttuk a Feröer-szigeteket. Lementünk a hajóról, és Klaksvik felé vettük az irányt, mert a többi­ek az ottani kempingben akartak megszállni, engem pedig már vár­tak a barátaim Norðragøtában. Éj­fél előtt értem oda, az egész csa­lád aludt, csak Zsuzsa volt ébren, várt engem. Újra megkaptam a vendégszobát, de olyan izgatott voltam attól, hogy újra itt lehetek, hogy alig tudtam elaludni.

  1. nap – One way ticket? Az itt nem sláger

A mai napra a legkeletibb sziget, Fugloy felfedezését terveztem, odafelé hajóval, visszafelé heli­kopterrel. Elmotoroztunk Hvan­nasundba, ugyanis onnan indul a hajó Svínoyra és Fugloyra. Ha­marosan jöttek a hajósok, felszáll­tunk, és felszedték a horgonyt. Raj­tunk kívül csak egy utas volt, de ő nem szállt ki, csak ment egy kört a hajóval. Először kikötöttünk Sví­noyon, kitették a postát és a he­lyieknek szánt egyéb dolgokat. Visszáruként felvettünk egy kar­tondobozt és egy retikült, majd folytattuk utunkat Fugloy felé. Egyszer csak szólt a kapitány, hogy menjünk át a másik oldal­ra, ha fókát akarunk látni. A követ­kező megálló már Kirkja volt. Itt is kipakolták a postát és az egyéb dolgokat, köztük minket is. Ez a hajó ugyanis alapvetően posta­hajó. Bedaruztak egy munkagép motort, amit valószínűleg javíta­ni küldtek, majd elindultak Hattar­vík felé. Mi úgy terveztük, hogy el­sétálunk Kirkjából Hattarvíkba (ez a 2 település van a szigeten), és onnan helikopterrel jövünk vissza Klaksvíkba, ahonnan vissza­buszozunk Hvannasundba a mo­torokhoz. A kikötőből elindultunk felfelé a faluba, ahol megnéztük a templomot, majd a falut elhagy­va nekivágtunk a hegynek. Ragyo­gó napsütés volt, és olyan meleg, hogy le kellett venni a kabátot. Ebben az évben eddig ez volt a legmelegebb nap. Felfelé félúton egy padnál megálltunk pihenni.

Csináltam szendvicseket, még a Dániában vásárolt zsemléből, sajt­ból, felvágottból, sőt egy kis hazai pogácsa is előkerült a hátizsákból. Mindenhol kis erek csordogál­tak, úgyhogy az ivóvízre nem volt gondunk. Csodáltuk a környe­ző szigeteket, a tengert. A termé­szet olyan nyugalmat árasztott, amilyet csak itt élhet át az ember. Ahogy néztük a zöld fűvel borított szomszédos szigeteket, a tengert, ahogy két sziget között odalent egy kis halászhajó úszott, az jutott eszembe, ha ezt így valaki meg­festené, azt mondanánk, ilyen élő­ben nincs. A csöndet csak a mada­rak hangja törte meg. Háromórás séta után a völgyben megláttuk Hattarvíkot. A falu fölött volt a he­likopter-leszálló, ami mellett le­feküdtünk a fűbe, és hamarosan csak 4 fáradt motoros horkolását lehetett hallani. Fél óra múlva fel­keltem, és amíg a többiek aludtak, lesétáltam a faluba, láttam, ahogy az emberek kihasználva a jó időt, szedik össze télire a füvet az álla­toknak. Elgondolkodtam, hogy milyen lehet itt élni, egy olyan szi­geten, ami még Feröeren is a vi­lágvégét jelenti. Ahol a két falu­ban összesen 44 ember lakik, és milyen kemény munkával töltve élik le az életüket itt az emberek. Milyen lehet itt télen, mi jelentheti nekik a szórakozást, a munkán kí­vül mit tudnak itt csinálni.

A két települést 4 km hosszú asz­faltút köti össze, és pár autót is lát­tam. Rendszám sem volt rajtuk, in­nen úgysem tudnak sehova sem menni. Csak ezen a 4 km-es szaka­szon használhatják őket. Eléggé hi­ányosak voltak, és szét is volt ro­hadva mind, hisz a sós levegő és az állandó eső megteszi a hatását. Visszasétáltam, mert hamarosan jönnie kellett a helikopterünk­nek. Fél óra múlva küldtem egy SMS-t Zsuzsának, hogy én néz­tem-e el az indulást, de visszaírt, hogy nem. Újabb negyedóra múl­va kértem, küldje már el az Atlan­tic Airways számát, hogy informá­lódni tudjunk. Felhívtuk a számot, ahol semmi információt nem tud­tak adni, pedig megígérték, hogy szólnak, ha változás van. Így ma­radt visszafelé is a hajó.

Visszafelé nem kellett fizetni, mert Feröeren csak retúrjegy van. Ha va­laki elmegy egy szigetre, előbb-utóbb vissza is jön onnan. Miután elhagytuk Svínoyt, szólt a kapitány, hogy kisebb bálnákat látni, de én csak azt láttam, ahogy fújják ki a vi­zet. Megérkeztünk Hvannasund­ba, motorra ültünk, mert a többi­eknek meg akartam mutatni Múlit, az elhagyott falut, de a falu előtt le volt zárva az út, így visszafordul­tunk Klaksvík felé, ahol bevásárol­tunk, és még világosban megke­restük a kempinget. A recepciósra várni kellett, így addig megvacso­ráztunk, utána pedig visszaindul­tam Norðragøtába, ahol már az egész család otthon volt. Jó volt újra látni a gyerekeket, és találkoz­ni Gézával.

  1. nap – Háló az út közepén és egy újabb fura angol labda­játék

A mai nap Suðuroyt, a legdélibb szi­getet akartuk körbejárni, de csak egy hajó ment, ottmaradni pedig nem akartunk, mert másnap már tovább kellett hajóznunk Izland felé. Így inkább Oyndarfjørðurba men­tünk megnézni az ingóköveket, amik a jó időre, és a nyugodt ten­gerre való tekintettel nem inogtak, majd Funningurba, onnan pedig Gjógvba motoroztunk, mert a töb­bieknek is meg akartam mutatni ezt a csodaszép falucskát. Megnéztük a híres sziklahasadékot, majd ittunk egy kávét abban a hostelben, ahol tavaly az első éjjel megszálltam. On­nan átmentünk a hegyen Eiðibe, és a távcsővel, amivel tavaly semmit sem láttam, most végre megnéz­hettük a Risin og Kellingin sziklákat. Sétáltunk egyet a faluban, lefényké­peztünk néhány fűtetős házat, majd Saksun felé vettük az irányt, ez a falu nekem tavaly kimaradt. Mond­ták, hogy nagyon szép, de amit élő­ben láttunk, azt elmondani nem le­het. Ahogy a hegyek lábánál, az öböl partján elterül az a néhány ház és a templom, olyan zöld hegyol­dalban, amilyet még nem láttam, az leírhatatlan.

Amikor visszaértem, Zsuzsáékkal elmentünk a gøtai öbölbe, mert napsütésben csodás képeket le­het készíteni az öbölről és a kör­nyező hegyekről. Utána elmen­tünk Leirvíkbe a régi úton, ami ugyan nincs lezárva, de annyira nincs rajta forgalom, hogy a ha­lászok az út közepére terítik ki a hálóikat száradni. Leirvíkben ját­szottunk egy angol labdajátékot, aminek a nevét nem tudtuk, de azért jól elszórakoztunk vele.

  1. nap – Búcsú Feröertől

Reggel összepakoltam, elbúcsúz­tam, majd elindultam, hogy meglá­togassam Andrást, aki az Eysturoyt Streymoyjal összekötő híd mellett lévő élelmiszerboltban dolgozik. Órákig tudtunk volna beszélget­ni, de nem maradhattam sokáig, mert 9 órás találkozót beszéltünk meg a többiekkel Vestmannában. Vestmannából Gásadalur felé vet­tük az irány, ami arról nevezetes, hogy csak 2006-ban kapcsolták be a közúthálózatba, addig csak ha­jóval vagy gyalog, hatalmas he­gyeken át lehetett megközelíteni.

Az időjárás elromlott. Beköszön­tött a tipikus feröeri idő. Eső és köd volt egész nap. Elindultunk a fővá­ros felé a régi panorámaúton, de olyan köd volt, hogy az utat is alig lehetett látni. A fővárosban pénz­váltás, ebéd, tankolás, majd a ki­kötő, mert 18.00-kor indult a ha­jónk Izlandra. Rajtunk kívül még egy olasz és egy dán motoros vá­rakozott az indulásra. 17.00 órakor befutott a Norröna. Miközben le­kötöttük a motorokat, valaki ma­gyarul megkérdezte, kié ez az MZ. Így ismertük meg Gézát, aki szin­tén nagy túrázó, és régebben már járt Izlandon, sőt a többi skandi­náv országot is bejárta.

 

Folytatjuk. A java még csak most jön.