Túra: Palawan szigete

A Fülöp-szigeteken lévő Palawan immár több éve a világ legjobb szigete cí­m büszke viselője, í­gy amikor lehetőségünk nyí­lt, hogy valahol 2 hetet tölthessünk, a kí­váncsiságunk egyből ide irányí­tott minket. Érthető módon, elég magas elvárásokkal indultunk neki ennek a kalandnak.

Az előkészületek most új dolgokat is magukban foglaltak, mert például be kellett szereznünk maláriagyógyszert. Elég sokat gondolkoztunk, hogy bevegyük-e vagy sem, mert ellentétes tanácsokat kaptunk ismerőseinktől. Végül a „jobb félni, mint megijedni” jegyében a gyógyszer mellett döntöttünk. A pirulákat étkezés után kell bevenni, utána egy órán keresztül nem lehet aludni, még leheveredni sem.

Az út kezdete előtt 2 nappal már elkezdtük szedni, és az út után még 4 hétig kellett folytatnunk. Szombat reggel érkeztünk meg a 650 kilométer hosszú, szivarformájú sziget közepe felé található Puerto Princessába, Palawan sziget „fővárosába”. A terv eredetileg az volt, hogy pár méterre a reptértől átvesszük a két, jó előre lefoglalt motort, persze a dolgok sosem ilyen egyszerűek, főleg nem a Fülöp- szigeteken. Amikor odaadtuk a bérlésről szóló visszaigazolást, egyből látszott, hogy valami nem stimmel, mivel elindult a fejetlen rohangálás. Előbb azt mondták, hogy nincs meg mindkét motor, majd hogy az egyiket szerelik, ami azért volt dühítő, mert pár nappal korábban e-mailben megerősítették, hogy a 2 motor készen áll. Végül két más típusú motort tudtak adni. Nem volt sok választásunk, elfogadtuk a cserét. A feltételek viszont kicsit eltértek.

Amikor ezt kifogásoltuk, kiderült, hogy akivel e-maileztünk, nem feltétlenül tudja a pontos infókat, illetve, akiktől a motort most bérelni fogjuk, azok nem az a cég, amelyikkel leveleztünk. Az eredetileg tervezett kártyás fizetés helyett csak készpénzt fogadnak el. Végül leszidtuk az eredeti cég képviselőjét, majd felöltöttük a kedvesebbik arcunkat az új céggel való tárgyaláshoz, hisz nem ők tehettek a  szituációról és segítőkészek is voltak. Gyorsa elkészítették a motorokat, aláírtuk a szerződést, eltettük a telefonszámukat, felpakoltuk a cuccunkat és elindultunk az első szállásunk felé. Bejelentkeztünk, majd felkerekedtünk vacsorát keresni. Egy remek kis éttermet találtunk, ahol a kedves pincér ráérzett Zoli gyenelég volt egy igazolványt bemutatni és egyikünk nevét beírni a nagykönyvbe, rögtön meg is kaptuk a nyakba akasztható, laminált belépőt. Kicsit értetlenül néztünk az őrre, majd megkérdeztük, hogy most mi a teendőnk. – Egyszerűen behajtotok. Mentek másfél kilométert. Ha piknikezni szeretnétek, forduljatok jobbra. A városból sokan járnak oda kikapcsolódni. Ha meg a többire vagytok kíváncsiak, menjetek tovább még egy kilométert, és ott lesz a központ. Akik mászkálnak, nem veszélyesek.

A veszélyes elítéltek el vannak zárva. Oda nem juttok be. Nekivágtunk az óriási területnek, ami a börtönt jelentette. A kapu után termőföldek jöttek, és már itt láttuk az elítélteket, akiknek a pólóján felirat jelezte, hogy a fogház vagy a börtön fokozatba tartoznak-e. Kicsit offroados volt a terep, aszfaltnak nyoma sem volt, Zoli nagy örömére. Először a központba mentünk, amely egy nagy, nyitott teret jelentett, körben irodaépületek. A legérdekesebb, régi spanyol stílusú, beszakadt tetejű épület előtt leparkoltunk. Odalépett hozzánk egy középkorú férfi. Köszöntünk egymásnak és megkérdeztük, mit lehet itt megnézni. Mondta, az érdekes épületben szuveníreket lehet venni, amúgy pedig körbe lehet sétálni. Követtük az emléktárgyakhoz, amelyeket az elítéltek készítettek. Volt ott minden, pénztárca, kulcstartó, méz, de a karatefilmekből ismerős tonfa nevű fegyver is, ami az adott környezetben érdekesen hatott.

Egyből megrohantak minket az emberek, mindenki próbálta eladni a portékáját, szerencsére nem túl agresszíven. Végül pár kulcstartóval távoztunk, amiket gyorséttermek műanyag poharaiból készítettek olvasztással. Közben az először útbaigazításért kérdezett emberrel beszélgettünk, akiről kiderült, életfogytiglanos, vagyis 40 év vár rá. Aztán egy másik férfi vezetett minket körbe, aki elmondta (bár az angolja jelentősen elmaradt az életfogytiglanisétól), hogy már letöltötte a büntetését, de mivel egy másik szigetről származik, várja, hogy megérkezzen a pénz a központból, amiből hazautazhat. Addig – ami több hónap is lehet – még a börtönben marad. Az arcán látszott az egész élete, szegény embernek konkrétan több testvére volt (szám szerint 7), mint foga.

A központi rész megnézése után ellátogattunk a folyóhoz, ahol a helyiek piknikezni szeretnek. Azonnal megjelent egy elítélt, olyan börtönpólót kínált megvásárlásra, amit nem szabadott árulni (a régebbi változatokat lehet csak eladni, a mostaniakat nem, mivel ezeket viselik az elítéltek), ezért kedvesen elutasítottuk. Leültünk egy padra, erre megint megjelent. Kókuszdióval az egyik kezében és egy méretes machetével a másikban. Megkérdezte, kérünk-e friss kókuszvizet. Természetesen kértünk. Egy elítélt ilyen kedves kínálására, különösen, ha egy machetét tart a kezében, nehéz nemet mondani. Kókuszlészürcsölés közben figyeltük a vízben játszó gyerekeket és a parton csapatépítést tartó fiatalokat, majd felkerekedtünk és elhagytuk ezt a fura helyet. A város felé tartva beugrottunk egy krokodilmenhelyre, ahol a különböző életkorú és fajtájú hüllők mellett egyéb más állatokat is megnéztünk, például medvenyesteket − az egyikük minden kis zajra összerezzent, míg társát semmi sem tudta kizökkenteni az ételére való koncentrálásból. Megpróbáltunk lencsevégre kapni egy túlmozgásos palawani szakállas disznót is, aki fénysebességre kapcsolva rohangált a kifutójában.

Másnap észak felé vettük az irányt. Mint általában, ezúttal sem volt könnyű kikeveredni a városból, így gyakran a helyi szokásokat követve, ahol lehetett jobbról, járdán előztünk. Mire kijutottunk, már nagyon élveztük a táj szépségét és egyéb látványosságokat. Például a triciklin utazó malacokat. Az út nagy részén csodás kilátás nyílt a Sulu-tengerre, az óriási pálmafákra, miközben időnként elszáguldottak mellettünk az El Nidóba tartó kisbuszok (életveszélyes tempóban), de alapvetően úgy éreztük, vigyáznak ránk. Talán abból, hogy volt rajtunk némi védőfelszerelés, rájöttek, hogy külföldiek vagyunk. Mindig dudáltak is egy kicsit, ami azt jelenti, hogy: Figyelj, jövök! Húzódj le! Mert a kedvedért nagyon nem szeretnék lassítani! Ja, és az aszfaltozott út időnként egyszer csak eltűnt, jött egy néhány száz méteres vagy 1-2 km-es kavicsos földút, aztán ismét folytatódott az aszfalt.

Amikor megéheztünk, eldöntöttük, megállunk egy helyi „autogrillnél”, egy összetákolt bodegánál, ahol mindenféle gyanús főtt ételt és instant levest árultak. A biztonság jegyében ez utóbbira esett a választásunk. Miközben ettünk, egy 70-es évekbeli helyi akciófilm ment a tévében. Aztán egy szintén ott megálló jeepney-t (vagyis eredetileg amerikai hadi jeepből átépített buszszerűséget) figyeltünk, aminek a tetején egy nagy ágy, egyéb bútorok, meg egy dobozban egy kakas utazott.

Következő szállásunk megtalálása nem volt egyszerű, mivel a foglaláshoz használt oldalon rossz helyre volt bejelölve, de némi keringés és kérdezősködés után végre begurultunk a Fülöp-szigeteki élménycsomag eddigi legkiábrándítóbb hajlékához. Úgy tűnt, nem teljesen voltak tisztában vele, hogy van foglalásuk aznapra. Végül lett szobánk, ami dohos, az ágynemű foltos és lyukas volt, és néhány csúnya nagy poloskahullát is rejtett. Akadt még egyéb gondunk is a hellyel, de a fentiek mellett ezek már szóra sem voltak érdemesek. Este beültünk egy üres étterembe, a városka egyetlen nyitva lévő vendéglátó egységébe, miközben az ételre vártunk, bekerített minket egy csapat karácsonyi dalokat éneklő gyerek, ezzel próbáltak kéregetni.

Hazatértünkkor kiderült, hogy a szomszéd szoba lakója egy cseh fickó (természetesen helyi, fiatal barátnővel), egy sör mellett leültünk beszélgetni. Megtudtuk tőle például, hogy a Fülöp-szigeteken próbálkozott már lángossütéssel is, a helyieknek leginkább a nutellás lángos ízlett, természetesen rizzsel, mert anélkül itt nincs étkezés (találó példa arra, hogyan lehet átültetni valamit más kultúrába.

Aznap éjszaka volt Radka első furcsa álma, ami talán nem is annyira a szállás, inkább az enyhén hallucinogén maláriagyógyszer hatása volt. Másnap folytattuk utunkat észak felé, ebédidőben egy Taytay nevű városkában álltunk meg. Kimentünk a partra, ahol egy apró, cölöpökön álló, víz fölé épült házacskákból álló halászfalura leltünk.

Odasétáltunk egy halászhoz, aki guggolva gondosan rendezgette a parti kőpárkányon nemrég kifogott pici halait, hogy a napon mielőbb megszáradjanak. Meglátogattuk még a városka váracskáját is, ami még a spanyol időkből maradt meg. Visszaérve az étteremben kiderült, éppen modelloktatást tartanak a helyi fiatal lányoknak, akik azt remélik, a szépségükkel esetleg ki tudnak törni a mélyszegénységből. Ehhez a szépségversenyek jelenthetik az első lépést.

Az először választott, Taytay-ból kivezető útról kiderült, hogy durva földút, így a másik útvonal mellett döntöttünk. Délután, amikor kezdtünk fáradni, megint megálltunk egy apró falu kisboltjánál egy-egy instant kávéra. A helyiek viselkedéséből arra következtettünk, nemigen láttak még külföldit ilyen közelről; kölcsönösen igyekeztünk jó benyomást tenni egymásra. Estére felértünk El Nido városába, ami a sziget északi csücskében található, egyben a sziget legnevezetesebb, legszebb, legturistásabb helye. Egy érdekes elhelyezkedésű földszinti szobában szálltunk meg. Az ajtó a recepció felé nyílt, a mosdó ablaka egy szomszédos étterembe, az ablakunk pedig egy sétálóutcára, ahol motorjaink is parkoltak. Még véletlenül sem lehetett csendes szállásnak nevezni.

Másnap motorozás nélküli pihenő volt, ami ránk is fért. Bejártuk a városkát és kis kifőzdéket fedeztünk fel, ahol a helyiek esznek. Este a tengerparton vacsoráztunk, hallgatva a hullámokat és próbálva elkerülni, hogy székeinket elnyelje a homok, fel ne dőljünk, ami az este előrehaladtával egyre nehezebb lett, mivel szinte minden édességben finom helyi rum volt.

A következő reggel átköltöztünk egy másik szállásra, ami kicsit kijjebb volt a város központjától, viszont jóval csendesebb és elhelyezkedése szempontjából is sokkal jobb volt. Letettük a cuccaink nagy részét, azután néhány kilométer földúton elmotoroztunk a közeli Nactan beachre. December 24. volt…

Bár évek óta a Fülöp-szigeteken éltünk, különös volt, hogy karácsonykor fürdünk a tengerben. Az külön öröm volt, hogy alig voltak a parton. Egy aprócska kifőzdében finom curryt ettünk és ismét kókuszlevet ittunk. Miután visszatértünk a szállásra, elköltöttük az ünnepi vacsorát, aztán ünnepi családi skype-olás kezdődött.

Másnap következett a sziget fő vonzereje – legalábbis, ami minket illetett, a híres island hopping. Tricikli taxit fogtunk, hogy elvigyen a városközpont kikötőjében várakozó hajóhoz, majd egy kis várakozás után elindultunk a közeli szigetekre, lagúnákba. Az első az úgynevezett „Secret lagune”, a „Titkos lagúna” volt, ahová ki kellett úsznunk, egy alig néhány méter átmérőjű résen jutottunk be a lagúnába. Belülről csodálatos látványt nyújtottak a több mint húsz méter magas kőcsipkés falak. A következő a „Nagy lagúna” volt, egy hosszú, folyosószerű képződmény, magas sziklafalak közt. Itt sétálni és úszkálni egyaránt lehetett.