Túra: motorral a fekete-tengerhez, 2. rész

Csí­kszereda előtt egy magas hegyoldalon ereszkedtünk a városba, azaz inkább csúsztunk egy sáros úon, ahol egy gombász Daciával beszorult egy mélyen kimosott facsúszdának is beillő meredélyen. Most mi voltunk a megmentők, nyakig sárosan kitoltuk a kultikus román technikát. Jutalmul a piac mellett rántott gombát ebédeltünk. Ez után leróttuk tiszteletünket a csí­ksomlyói kegytemplomban, amit egy kis „Z”-zés követett a sí­pálya mellett át a Somlyó-nyeregbe.

A „Z”-zés technika lényege, hogy a meredek hegygerincet nem szemből rohamozzuk, hanem jobbrabalra kanyarodva, egészen lapos szögben keveset emelkedve, mindaddig, míg a motor ereje el nem fogy, haladunk, majd hirtelen helyből a másik irányba átfordítva a motor elejét ismét haladunk egy keveset felfelé, ilyenkor nyomvonalunk egy többszörös Z betűt ír le. Igaz, így jó néhány átfordításra szükség volt, de minimális lendülettel, némi gyakorlással komoly hegyoldalakat másztunk meg gyönge motorjainkkal.

Nomád túra a vad keletre 1. rész

Nyito_1848m_Nagy-Bihar.jpg

Még a téli vágyakozás időszakában, a meleg szobában …

Csíkpálfava felé a domboldalak több km-en keresztül természetes szuperkrosszpálya jelleget mutattak. Ha jó ütemben, megfelelő tempóval ugrattál, nem vágott hátba a sárvédőn lévő csomag, maximum a teleszkópok koppantak fel teljesen. Igazi offroad csemege! Végül a festői Gyimesek gerincén, jó magasan a felhők közelében eljutottunk Palánka felől Gyimesbükkre, ami Csíkszeredától 32 kmre északkeletre, a Tatros felső szakaszán, a Gyimesi-szoros alsó kijáratánál fekszik. A Tatros folyó és a vasútvonal itt hagyja el Erdélyt és lép át Moldvába. Itt található az ezeréves határ és a 17. században épült Rákóczivár.

A vár romjai alatt, néhány méterre a hajdani román− magyar határtól áll a hajdani Magyar Királyi Államvasutak egyik legkeletibb, 30. számú vasúti őrháza. Az őrház 1897- ben épült a magyar és a román állam közti szerződés alapján, a Csíkszereda−Gyimesbükk− Palánka−Kománfalva-vasútvonal részeként. A 30. számú őrházat 1920 után a román vasúttársaság, a CFR használta, 1940-től 1944- ig ismét a MÁV, illetve a Magyar Honvédség. Ekkor az épület pincéjében és mellette lőrésekkel ellátott bunkert alakítottak ki.

A föld alatti bunker minket is megvédett a közben kialakult brutális felhőszakadástól. Megéheztünk, ezért a nagyobb települések közötti műút mentén vásároltunk harapnivalót. Tapasztalatból tudtuk, hogy darált húsból készült sült húst, micset, lángosfélét, esetleg puliszkát, nagyobb útkereszteződésnél kaphatunk. Étkezésünk miatt a Foksány felé vezető nagy forgalmú aszfaltúton kellett haladnunk néhány km-t, itt aztán gyorsan besokalltunk. Amint lehetett, lekanyarodtunk egy magas hegygerinc felé, bár nem az volt irányban. Sikerült megkoronáznunk az aznapi gurulást egy Blidari nevezetű falu szélén egy méteres mélységű vízmosásokkal tarkított feljáróval. Teljes gázzal ugrattunk át több ízben a felszínen tátongó, komplett motort is elnyelő repedéseken. Végül egy mezőre jutottunk fel és egy szőlőskertben tértünk nyugovóra. Ekkor már összesen 920 km volt a hátunk mögött. Másnap a reggeli térképtanulmányozásnál, mivel már csak a Délkeleti-Kárpátok ún. fliskőzetű lankás vidéke következett, nem számítottunk komolyabb terepakadályra.

Ehhez képest délután megállapítottuk, hogy bár keletre tartunk, mégis jóval nyugatabbra vagyunk az éjszakázási ponttól, mint reggel. Itt már nem a viszonylag jól átlátható fenyvesek, hanem hatalmas kiterjedésű, rettentő sűrű tölgyes és hársas lombos erdők következtek. A kormányon feküdve, órákon át bujkáltunk a gallyak között, s néha, mikor némi fény jelezte az erdő szélét, próbáltunk kitörni a benőtt vadcsapásokon, de mindhiába.

A lábtartót, a váltókart és a hátsó fékpedált teljesen lehorgonyozta a buja áthatolhatatlan szedres. Csak a 180 fokos, egylábas helyben átfordítás segített. Meghátráltunk, de a járhatatlan terep miatt gyakran a saját nyomunkat sem találtuk meg. Valószínű ventilátor ide vagy oda, a vízhűtéses motorok többször felforrtak volna ennyi „reszelés” után. Késő délután már nem bántuk, hogy egy térképen nem jelölt településre értünk, ahol pihenésképpen egy széles patakban a helyi cigányasszonyok között ruhát mostunk. Később Foksányban tankoltunk, láncspray-t vettünk, elbúcsúztunk a Kárpátoktól, és nekivág- tunk a Román-alföldnek. Rettentő hőség volt, kopár szikes pusztákon át kiszáradt csatornák mentén haladtunk, de ahol mégis egy kevés víz maradt a mélyedésekben, ott százával láttunk hatalmas vízimadártömeget, gulipánok, bíbicek és cankók rebbentek fel mindenütt. Ekkor az XLR kuplungbovden végdiója leszakadt. Elhatároztuk, hogy a javítást mindenféleképpen árnyékban oldjuk meg, ehhez 50 km-t kuplung nélkül kellett Iminek motoroznia. A vizünk elfogyott.

Próbáltunk egy pásztortanyán folyadékhoz jutni, de csak valami helyi pálinkát kínálgatott a jóember. Megtudtuk, hogy a hatalmas Dunán a közelben csak Brajlánál tudunk komppal átkelni. Itt olyan széles a Duna, hogy igazi tengerjáró hajók is könnyedén meg tudnak fordulni rajta. A túlsó parton a folyó visszafelé folyik, ez az első közvetlen jele a tengernek. Az átkelés után nem a Duna-delta városát, Tulcsát, hanem a délkeleti irányban lévő Konstancát vettük célba. Kopár, sziklás, selyemfüves dombvidéken kanyarogtunk lefel, s bár augusztus elején jártunk, egy vonulásra készülő, több száz fehér gólyából álló csapat rebbent fel mellőlünk. Este egy Grand-kanyonra emlékeztető sziklaszirt tetején sátor nélkül, csak hálózsákban éjszakáztunk, légvonalban 50 km-re a tengertől.

A kellemes parti szél elűzte a szúnyogokat, tücsökciripelés, a fejünk fölött millió csillag, a horizonton a lapátos szélerőművek piros jelzőfényei villogtak mindenfelé. Korán keltünk. Nagyon vágytunk már a tengerre. Vad tempóban sík terepen robogtunk gabonaföldek között, ahol hirtelen a kukorica közül Novodari magasságában feltűnt a végtelen kékség. Egy vélhetőleg elhagyott katonai támaszpont bunkerekkel tarkított tengerparti szakaszánál gázoltunk a vízbe. A víz itt kevésbé sós a Duna vize miatt. Hatalmas hullámok s pelikánok között megmártóztunk. Eldöntöttük, hogy estefelé megnézzük Románia második legnagyobb városának, Konstancának a kikötőjét, ami pont a város túloldalán helyezkedik el. Ez volt a túra legveszélyesebb szakasza. Reménytelennek tűnő őrült forgalomban, kihasználva az endurókat, néhány városi tereptárgyon a helyiek biztató elismerése mellett átverekedtük magunkat a kikötőbe. Római kori ásatásokat is láttunk, hisz ez a város Tomi néven a Római birodalomnak is fontos kikötővárosa volt, ide száműzték Ovidiust. Este irányt váltottunk hazafelé, és a nagy nyüzsgés miatt inkább a várostól 30 km-re, egy török feliratú évszázados itatókút mellett sátoroztunk.

A hetedik nap reggelén az eddigi 1400 km megtétele után megcéloztuk a délebbre fekvő Harsovát, hogy visszafelé is átkeljünk a Dunán, de itt már hídon. A hídpénzt szedő nő ingyen átengedett minket − imádja a motorosokat. Az út mellett hatalmas halakat árultak a helyiek. A túlparton csatornarendszer mindenütt, többnyire elárasztott rizsföldeken és végeláthatatlan sárga- és görögdinnye-ültetvényeken haladtunk, sok batla madarat megfigyelve. A saras csatornaátkelések miatt, mivel az XLR-en nem O gyűrűs volt a lánc, úgy megnyúlt, hogy a további feszítés lehetetlenné vált. Szerencsére egy turbános kőműves mester kölcsönadta csempevágó flexét, és Imi úszószemüvegében kimetszettem néhány tagot az elnyúlt alkatrészből. Nem volt túlságosan szakszerű javítás, ilyet utoljára Babetta-tuningolóknál láttunk, de ez a gyönge motor a nem gyári méretezésű 520-as láncot ennek ellenére hazáig sem szaggatta el. Lassan ismét a Kárpátok lábánál jártunk, Campina közelében. Egy komolytalannak tűnő szelíd meredélyen lehörgött a kis Honda. Imi hiába dobálta rá a kuplungot. Jó pár méter rozsdás drótot tekert fel a hátsó kerék. Kombinált fogóval jó ideig vagdaltuk a drótot, majd végül letáboroztunk. Tudtuk, pihennünk kell, holnap a Fogaras következik. Másnap reggel szelíd lankákon, majd később teljes gázos nekifutással megoldható nyálkás, vízfolyásos régi szekérutakon poroszkáltunk. Több próbálkozás után rájöttünk, hogy a Fogarasi átkelést Vidraru-tó után érdemes a transzfogarasi úton megtennünk. A nagy szintemelkedés miatt a jó idő ellenére az összes ruhánkat felvettük. Imi még így is majd’ megfagyott.

A kanyargós szerpentin csúcs közeli részén néhány visszafordító kanyart próbáltunk rövidíteni, azaz átvágni, de itt a 125 cm3 igen érzékennyé vált a karburálásra a nagy magasság miatt, szétszaladt a ménes. A csúcs közelében egy barlangszerű alagút következett, itt teljesen bedugult a forgalom, mindenki baromi ideges volt, hangosan dudáltak, mi is csak a falra tapadva, az autók mellett tudtunk áthaladni. A legmagasabb pont után − mivel a dugó miatt megszűnt a forgalom − biztonságos körülmények között, üresben leállított motorral fej fej mellett gurultunk a távoli völgybe, sokszor kihasználva egymás szélárnyékát. A hegy túloldalán egy román vegyesboltban – vacsoravásárlás közben – kellemes meglepetés ért minket: szegedi gyorsasági motorosokkal találkoztunk. Éjszaka nagyon hideg volt az erős páralecsapódás miatt, bár kint nem esett, felvettük az esőkabátot, a hálózsák fölé. Szokásos korai kelés után pillanatok alatt az Olt völgyében találtuk magunkat. Ötven 50 km-en keresztül követtük a folyó vonalát. A hegyek lábához érve mindenütt friss endurónyomok látszottak, néhány héttel ezelőtt komoly hard enduróversenyt rendeztek itt, a híres Red Bull Romaniacset. Rasinari településen, a főtéren egy 10 fős KTM-es csapattal futottunk össze. Fiatal helyiek voltak, 10 éves is akadt köztük. Minket is elkapott a versenyláz, a pálya nyomvonalán egy darabig együtt motoroztunk, majd elköszöntünk és ismét nyugatnak tartottunk. Most szerencsére száraz volt az erdei szakasz.

A verseny során eshetett az eső, mert mélyen a sárba benyomódva mindenütt törött enduróidomok hevertek szerteszét. Jelenleg Romániában, megfelelő keretek között, engedélyezett az enduróversenyek rendezése. Vadász, természetvédő és terepmotoros jól megfér egymás mellett. Az erdős terep után kopasz hegyhátak következtek. A talán legmagasabb hegy tetején egy méretes kolostor állt. Az odavezető utat nem találtuk, így a réten felkapaszkodtunk s hallottuk, amint idős apácák szorgos kaszálás közben hangosan énekelnek. A hegy túloldala szinte függőleges lejáróban folytatódott, de örültünk, hogy járó motor nélkül gurulhatunk, mert már jóval 300 km fölött jártunk az utolsó tankolás óta. Fülünk sokszor bedugult, a fék is füstölgött kissé. A nap végén Déva előtt 29 km-rel álltunk meg táborozni Romos és Szászváros között, újra a Maros völgyében. Itt a többnapos hegyi levegőt felváltotta az otthoniak által telefonon emlegetett kánikula. A kilencedik nap reggelén Déva helyett Vajdahunyadvára felé indultunk el, nyáj taposta zötyögős, száraz tölgyesekben haladtunk. Viszonylag hamar a Maros bal partján találtuk magunkat. Követtük a folyót egy forgalommentes kőzúzalékos úton, egészen Lippáig. Egy régi hídon átkeltünk a vízen, és mivel nem akartuk hosszasan kerülni a máriaradnai vasútállomást, egy igen meredek, egynyomos gyalogfelüljárón kereszteztük a síneket.

Ekkor elhatároztuk, hogy a gyalogösvényen bevesszük a Solymosi várat. Innen a már jól ismert nyomon átmentünk Gyorokra, ahol elbúcsúztunk a hegyektől, és a hegyen lévő keresztnél hálát adtunk. Eredeti tervünk az volt, hogy fürdünk a nevezetes bányatóban, majd sátrat verünk, de egymásra néztünk, hogy jó zárás lenne egy kis esti enduró a Maros mentén. Aradon egy ártéri szemétkupacban az eddig hibátlanul működő Suzuki DR szöget kapott a hátsó gumiba. Fény híján a városszéli temető mécseseinél foltoztuk meg rutinosan egymás után 2-szer. Egy éjszakai 100 km-es etap következett. Lámpafényben sok vadat láttunk, néha már túl sokat is és túl közelről. Az aznapi 450 km-rel a hátunk mögött Ferencszállásnál még volt erőnk körözni egy helyi kicsiny motokrosszpályán. Éjfél magasságában értünk szeretett városunkba, Szegedre. Tereptúránk során 2586 km-t tettünk meg. Ebből körülbelül 150- 200 km volt aszfalt burkolatú. Mindkét motor 2,5-3 liter körüli benzint fogyasztott 100 km-enként. Szállásköltségünk nem volt, étkezésre körülbelül 2-3000 Ft-ot költöttünk naponta. Igazi kaland, felejthetetlen élmény volt. Már tervezzük a következőt. Ja, és a Fekete-tenger nem is fekete.