Túra: Kuba

Lehet mótorkerékpárnak nevezni, mert egy alias BMW boxer hajtja láncz-áttétellel differencziálmű nélkül. Tán autó, mert négy kereke van-de nincs se oldala, se teteje? Egyik sem, mert sí­nen fut…

A főszerkesztő ajánlása

Kedves Olvasó!

Úgy véljük, az alábbi í­ráshoz mellékelnünk kell egy használati úmutatót.
A cikk szerzője, Szirmai Gábor, enyhén szólva is excentrikus figura, elképesztő viszonyulással jelen korunkhoz és a múlthoz. Nem kell vele egyetértenünk – valószí­nűleg nem is lenne könnyű – de egyvalamit el kell ismernünk. ízig-vérig motoros ember. Jómagam, aki megjártam Afrika különböző országait, Lí­biától Sierra Leonéig, szájtátva hallgattam úi előadásait, irigykedve olvastam a Wild-ban közölt sorozatát. Egészen elképesztő helyeken járt, volt, hogy motorját hátrahagyva hajón menekült a felgyújtott faluból, kalandjainak se szeri se száma.
Szirmai Gábor fura manus, na. Sajátos életszemlélete szinte minden mondatában megnyilvánul. Érdekesen viszonyul a helyesí­rás mai szabályaihoz is – de ez valahogy hozzátartozik a szirmaigáborizmushoz, tehát í­rását szinte változtatás nélkül adjuk közre. Legyenek elfogadóak, és élvezzék a következő cikket. A mai uniformizált világban már nem sok hasonlót láthatnak.
Szórakozzanak jól, hagyják, hogy hasson Önökre. Van hangulata, az már biztos.

Mező János


Utazásom negyedik hetében mótorkerékpár elvonási tüneteim elviselhetetlenné tették életem. Előző, évtizedig húzódó afrikai utazásom során 80 éves DKW mótorom teljesen hozzám nőtt, avagy, ahogy repülő-oktatóm mondta: a kezemet éreztem meghosszabbí­tva a gép által! Igen GÉP-et irtam, nem mótorkerékpárt, hiszen í­gy, hosszú “ó”-val,régiesen í­rva a vasparipa már nem formatervezett közlekedési eszköz, de katartikus gép: a maga olajozóival, zsí­rzószemeivel jól látható, áttekinthető, műanyagburkolat-mentes (billementes/akarom mondani Bill Gates szellemétől mentes) szerelvényeivel, természetesen látszó vasszerkezetével, bronz (nem műanyag!) szektoraival, kékí­tett aczél-mutatós analóg műszereivel, jól ellenőrizhető és látható csavarjaival (vajon miért dugják el a designerek a mai motorokon a csavarokat??) , lábamnál a szabadon forgó másfél arasznyi lendkerekével, elől a gőzgépek kora óta oly tökéletesre csiszolódott paralelogramma villáival, békanyergével… alapvetően más életérzés.

CUBA első sorban a retro kedvelőinek a paradicsoma, de a klasszikus gépek kedvelői (anno 192O-193O) is találnak látnivalókat – elég kiállni valamely utcasarokra – és máris feltűnik a három kerekű BMW/Ural-blokkos nyitott taxi. Ez nem oldalkocsis-mótorkerékpár, hanem hat ember szállí­tására alkalmas tricikli.

“A vasúállomásra!” kiáltottam túl a kirohadt kipüffentőjű boxermótor dohogását, és az angol nyelv hallatán a gép vezetője a borravaló reményében vad vágtába kezdett.

Azonban e kéthengeres gép csak felcsigázta vágyaimat, amit a trinidadi vasúi bakter ugyancsak BMW/URAL-mótoros eszközén kí­vántam kielégí­teni. Három nappal korábban ugyanis miközben a számomra oly kedves,immár nyugállományba helyezett gőzmozdonydepó gépeit vizsgáltam, egy kitöredezett deszkafalu fészerben egy vasúi hajtányra lettem figyelmes. Négy aczélkerekét egy szovjet-orosz BMW blokk hajtotta az eredeti sebességváltóval, de láncz áttétellel. Egy kirohadt deszkát kiemelve már fel is másztam a fa ülésre, ahol a félhomályban a helybeli zsebesek kézmozdulatait kenterbe vágva siklottak végig ujjaim a műszerfalon, majd a berúgókart fordí­tottam el. Ahogy a főtengely nagyot szusszant, megláttam a gépben a lehetőséget. Micsoda pompás vágtát végezhetnénk ezzel! Az URAL gumikerekekkel képes átlépni a százas tempót (noha ez, ismerve a szovjet technikát, cseppet sem ajánlatos hosszúávon), de egy vaskerék csekély gördülési ellenállásával igazán nagy élményben részesí­thetne. Az eszmét rögvest megpróbáltam megvalósí­tani, de akadtak nehézségek: a gépen még “finombeállí­tásokat” kellett végezni, valamint a megvesztegetés is döcögött. Noha tudjuk, hogy a teremtő egyik legszebb ajándéka a dolgok előreviteléhez a korrupció, de ez Cubában erősebb félelemmel párosul, mint máshol. így aztán már harmadik napja kellett a baktert puhí­tanom. Kombinációm lényegét az képezte, hogy a gépet beüzemelve bejárok néhány elhagyott vasúi pályát, miközben a leszakadás határán levő viaduktokat, egykori cukornádültetvényeket megtekintem. Cubában ottjártamkor ugyanazt az általános züllést és enyészetet lehetett még mindenhol tapasztalni, amely nálunk is jelentkezett az ún. “privatizálás” időszakában, még a gyarmatosí­tás kezdetekor. Ez az időszak a rezignációt, letűnést dokumentálóknak valóságos paradicsomi állapot a járművek, épí­tészeti emlékek,vasúi berendezések tekintetében.

Végtére aztán csak előállt a gép, jól bezsí­rozott lánccal (ugyan hol van Cubában lánckenő-spray??), kellően összedrótozott és “csavarszemezett” bowdenokkal, motalkóval, majd felesben hí­gí­tott benzinnel és kibelezett légszűrővel.
A kiszemelt vonalakon már csak elhagyott bakterházak jelezték az egykor oly forgalmas vasúállomásokat, hiszen a cukornád-kultúra elenyészése miatt minden pusztult. Elhelyezkedtünk a fa üléseken, majd a gép berúgása után elkezdtük a vágtát. A külváros sí­njein játszó rongyos gyerekek hessegetését a chauffeur dobhártyarepesztő bio-sipolással végezte. A gép teljes mértékben biztosí­totta a mótorkerékpáros életérzést, hiszen a karosszéria hiányában fütyült mellettünk a szél, a kilátást sem akadályozta semmi, gondot legfeljebb a trópusokon oly jellemző, űrszelvénybe belógó indák csapkodása okozott. A fülemnek kedves boxermótor-hangot (talán helyesebb rotyogást í­rnom) a falazatlan, sziklába vájt alagúban lehetett legjobban élvezni. (A Szerző megjegyzése: a kilenchengeres repülő-csillagmótor consonáns [min húsz literes persze] összhangzata után közvetlenül ott a boxermótor-hang!)


Az aláfestést ez esetben nem a terepgumik jellegzetes surrogó hangja, de a vaskerék csattogása adta. Az í­veken ösztönösen dőltem a géppel, mint a mótoron, de a pályadöntés ezt feleslegessé tette. A tapasztalt utazó idegen tájakon igyekszik mindig magaslati pontra kerülni, akár a (nem fogyasztói) vasúi kocsikon tetején való szemlélődésre gondolok, akár első AFRIKAi Csepel-teherautós utam alkalmával a vezetőfülke tetejére helyezett pótkerék (azaz kagylófotel) rendőrmentes szolgáltatásait emlí­tem, akár a mótorosoktól is jól ismert BAMACO verseny Roburján való elhelyezkedésemre emlékszem… , a vasúi töltés a mótoros szemmagasságot ez esetben is kissé madártávlatba helyezte. Az utazás csúcspontját kétségtelenül az Iznaga-völgy viaduktja adta.

Az egykori, cukornáddal rakott (gőzösvonatú) teherszerelvények alatt kétségtelenül összecsukló vashí­d, a mi kis hajtányunkat könnyedén viselte, elég volt meggyőződni erről egy helyszí­ni bejárással és dobbantással, hí­dközépen. Járművünket hátrahagyva nagyszerű fürdőt vettünk a rozsdás hí­dlábak által feltorolt uszadékos habokban. A felhagyott ültetvények egyikén még leltünk cukornádat. A néger szemrebbenés nélkül, hangos reccsenéssel tudja a karnyi nádat átharapni, nekem viszont a vaskerék alatt kellett tilolnom, hogy a pompás (E-mentes, azaz nem fogyasztói, egyáltalán nem Szabályok által összekotyvasztott) léhez jussak. A mótorozással szemben vágtánkat az egyenletes emelkedésű vasúi pálya miatt komfortosan végeztük, nem kellett sem a gázzal, sem a váltással törődnünk, ami a szálkás gázbowdent tekintve kifejezetten előnyösnek mutatkozott. Aznapi futamunk végén az előjelző után leállí­tottuk a mótort – ezzel is kiélvezve a nagyon hosszú kifutás suhanását.

Nos, mintát adtam sok napos vas-úi kalandjaimból, hogy hátha kedvet kap valaki az í­ly typusú mótorozásból. Ha engem kérdeznek, hol vágtattam a legszabadabban, akkor Ceylont ajánlanám, mert ott még nagyobb a (sí­n)szabadság (azaz a [jog]szabálymentes élet).