Túra: Kelet-Törökország – A Sólyom keletre repül – I. rész

Törökország a legtöbb embernek Isztambult, a Kék-Mecsetet, az Hagia Sofiát, esetleg Pamukkálét jelenti. De milyen az ország igazán ázsiai része?


Az ú lankásan emelkedve, nyí­legyenesen szalad előttünk, majd egy enyhe bal kanyar után felérünk a hágóra. Egy szamár komótosan átballag az úon, utána egy csacsi. Alaposan megbámul minket, majd unottan továbbmegy. Balra tőlünk a hegy. A felső harmadánál felhők veszik körbe, innen az 5137 méteres csúcsáig hó borí­tja. Valahol a hóréteg alatt ott van Noé bárkája. Kevés esélyünk van megtalálni, ezért inkább Ishak Pasa dzsámija felé irányí­tom a Sólymot. Megnyugtatóan dübörög alattam a motor, a tükörben látom: az Aprilia szorosan a nyomunkban van. Dogubayazit külvárosában egy iskola. Erre tábla is figyelmeztet. És ráadásul szünet van. Meg egy csapat gyerek, ott az ú szélén! Lehetnek vagy húszan. A lehető legrosszabb kombináció. Gázt neki, tudjuk mi vár ránk! A motorzajra megfordulnak a kis ördögök, egyikük széttárt karral kiugrik az úra. A többi, egy emberként hajol le. Bevágok egy féket, a kőzápor elzúdul mellettünk. Majd teljes gáz. A tükörben nézem: a második kőzápor alól sikerült Olinak is kibújnia. Volt időnk megtanuljuk ezt a taktikát, hisz ez már a harmadik nap amikor szinte kivétel nélkül minden gyerek megdobál. Érdekes, hogy ez a számukra jó szórakozás csak Erzurumtól keletre divat. Azelőtt barátságosan integettek. Megváltozott a táj, megváltoztak az emberek is.


Cipőpucoló gyerekek az utca szélén. Éppen áldozatra várnak, közben játékkal múlatják az időt

Előző nap találkoztunk egy fiatal skót párral, akik Londonból Delhibe bicikliztek (www.cyclingtoindia.com) és mesélik, hogy őket sem kí­mélték. Aztán az örmény-török határon fekvő, egykoron magával Isztambullal vetekedő, néhai örmény fővárosnál, Aninál (mely a nevét, a görög Aphrodité perzsa megfelelőjétől, Anahid istennőtől kapta), egy kis isten háta mögötti faluban pedig egyenesen agresszí­vek a gyerekek. Pedig a férfiak barátságosak. A romváros idegenvezetője, vagy inkább a jegyszedője, felajánlja, hogy sátorozzunk az udvarán. Térdmagasságig egymásra rakott kövek jelzik a tulajdonok határait. Mint bárhol ebben a zónában, itt sincs egy szál fű sem. Ezen nem is csodálkozunk, hiszen amióta a Fekete-tenger partját elhagytunk, a zöld kopár barnává változott. Ez nem zavar. Az viszont igen, hogy az egész faluban kikerülhetetlen a trágyalé. És az a sereg liba, meg kecske … hát ők se a WC-re járnak. Inkább továbbmentünk, és a falutól úgy egy jó kilométerre a szántóföldön sátoroztunk.


Aztán a Van tó következik. Lényegében az Akdamar szigeti Szent Kereszt templom a cél. Délután érkezünk Gevas-ba. Már nagyon korán sötétedik, október elseje van. Gyorsan táborozó helyet keresünk, és nagyon igyekszünk, hogy egy órán belül éttermet is találjunk. Ramadán van, és ilyenkor, mint ahogy erre a korgó gyomrunk megtaní­tott, nemhogy vendéglőt, hanem még élelmet is nehéz találni. Mert amí­g a nap az égen van, addig hithű muzulmán se ételt, se italt a szájába nem vesz. És ezt Kelet-Törökországban be is tartják. Úgy öt óra körül a települések fontosabb utcái megtelnek emberekkel, üldögélnek, beszélgetnek, várakoznak. Aztán hat óra előtt pár perccel egyszerre csak eltűnik mindenki az utcáról, be a vendéglőkbe. Hatalmas sorok a kondérok előtt. No, sebaj, gondoltuk mi egy pár nappal ezelőtt, mi okosabbak vagyunk, nem gyúródunk, jut is marad is … Tévedtünk. Alig tudtak egy-egy tányérra valót összekaparni nekünk. Megjegyzem, hogy itt keleten, Krisztinán kí­vül, egyszer sem láttam nőt, egy étteremben sem. Gevasban szerencsénk van.


Alig érünk be a városkába, a kempingnél egy fekete szakállas, barna cserzett arcbőrű, kurd férfi integet, hogy itt sátorozhatunk. A kemping üres. Alkudozunk, majd megegyezünk: ma itt alszunk és reggel elvisz a szigetre. Nem messze vendéglőt is találunk. Majd beszélgetni próbálunk az öreg kurddal. Puska van a vállán és hatalmas késsel vágja az általunk felajánlott dinnyét. Érdeklődve figyeli a pakolászásainkat. Majd egyszerre csak megjelenik két kiscica. A hí­res Van cicák! Szőrük fehér, az egyik szemük kék, a másik meg zöld. Idilli a hangulat, a holdfényben nyugodtan ringatózik egy sétahajó. Csak Krisztinának vannak rossz érzései … Aztán lefekvéskor nem találjuk a telefonunkat. Keressük mindenhol, nincs sehol. Oli hí­vja a számunkat, mintha egyszer hallanánk is a csengetést, de aztán néma csend. A kurd férfi is megjelenik, együtt keressük. Aztán feladjuk, lefekszünk. Egy kis idő után lelkendezve szalad a kurd, hogy megtalálta a telefont, itt ni, hadonászik hogy kövessük, hadd mutassa meg hol volt. Ejnye az a telefon, hát hogy tudott a csukott tanktáskából annál az ároknál kiesni? Na de lényeg, hogy megvan, lefekvés!


Reggel pakolászunk, jön a kurd is. Mondja: nincs hajó! Hogy-hogy nincs, hisz ott van pár méterre tőlünk? Valamiket rajzolgat a kövekre, amiből megértjük, hogy nem visz sehova. Eléggé letör a hí­r. Majd egy pár percre rá, kiállt Oli: nincs meg a fényképezőgépe. Kipakolunk, bepakolunk, nem kapjuk sehol. Egyre feszélyezettebb a hangulat, a kurd vállán a puska, hiába próbáljuk számon kérni a hiányt, csak a vállát húzza. Menjünk, menjünk már … legalább próbáljunk meg átjutni valamivel arra a szigetre, hisz gyerekkorom óta vágyom, hogy lássam. Kimegyünk a kempingből, megyünk pár kilométert, amikor horgonyzó hajókat veszünk észre. Itt tudjuk meg, hogy lejárt a szezon, nem indul már turistahajó. Egyre rosszabb a hangulatunk. Oli nem nyugszik bele a fényképezőgép elvesztésébe, felhí­vja a segélykérő számot. Eltart egy ideig, mí­g kapnak valakit, aki beszél angolul, és amí­g elmagyarázzuk, hogy hol is vagyunk. Várjunk, mindjárt jön valaki.


Jó másfél óra múlva jön is egy Ford Tranzit rendőrautó, vannak vagy hatan benne. Próbáljuk megértetni magunkat, nem beszélünk közös nyelvet. No nem baj, intenek hogy menjünk be a őrsre. Követjük őket. A kempingnél megállunk, megmutatjuk hol volt a sátrunk, hol voltak a motorok. Korrekt helyszí­nrajzot készí­tenek, még a fákat is szépen berajzolták. Majd be a rendőrségre, hozzák a kurdot is. Vasárnap van, úgyhogy ismét beletelik pár órába, mí­g kerül egy angolt beszélő kolléga. Szépen elmesélünk mindet, a telefont is, mert már gyanús volt nagyon. Kiderül, mint azt már sejtettük, hogy a kurd csak éjjeliőr, nem csoda hát, hogy nem vitt hajózni. Előkerül a tulajdonos, majd miután a rendőrökkel elmennek a kempinghez, a fényképezőgép is előkerül az őr barakkjából. Mit kérünk kárpótlásul? Vigyenek át a szigetre! Egy óra múlva már az egyik legszebb örmény templom látványában gyönyörködünk, az angolul beszélő rendőr társaságában. Csomagjaink, motorjaink a rendőrség garázsában várnak. Kapunk egy laktató ingyen ebédet is a Ramadán ellenére.


A Cambilel hágó 2640 méter magas. Hatalmas csalódást okozott, hisz pár nappal ezelőtt négy-öt kanyar után már a tetején is voltunk. Lapos volt, semmi kilátás és ráadásul egy felszí­ni kőbánya kotrógépei éktelenkedtek a tetőn. Ezért lett a következő célunk a 2985 m-es Karabel hágó. Ennél magasabbat nem találtunk térképünkön. Mivel ebben a zónában már nagyon gyakoriak az úlezárások – ahol tankokkal, harckocsikkal, gépfegyverekkel felfegyverkezve igazoltatnak és ellenőriznek minden járművet a „jandarma commando”-sok, és ahol a hegyoldalban hatalmas, kőből kirakott „ohce vatan” felí­ratok juttatják a kurdok és mindenféle más nemzetek figyelmébe Atatürk országának oszthatatlanságát – jobbnak láttuk megérdeklődni a gevasi rendőröktől, hogy milyen az ú, és hogy baj-e az, ha arra megyünk? Az úról nem tudtak mit mondani, soha nem jártak ott, viszont egyre inkább mondogatták, hogy „problem, problem”.


Az edirnei mecset látképe

Nem derült ki, hogy kinek problem a kurd hegyek között csatangolni. Nekünk, turistáknak, vagy nekik, rendőröknek. Már késő délután volt, í­gy sietve únak indultunk. Annyira sietve, hogy tankolni is elfelejtettünk. No de sebaj, itt van nem messze Bahcesaray, és még van fél tanknyi üzemanyag. Aztán jött a hegy, az ú meg egyre keskenyebb és meredekebb lett. Majd a megszokott jó minőségű aszfalt egyszer csak elfogyott. Egyre hűvösebb lett, majd az eső is eleredt. A kövek az úon egyre nagyobbak lettek, a kavicsszőnyeg egyre mélyebb. Aki már ment Hayabusával hasonló úon, két személlyel és csomagokkal, az tudja mit jelent. De azért az Aprilia Futurát se erre az úra fejlesztette Pierluigi Marconi. Egyre lassabban mentünk, remélve hogy az éles kövek nem fogják kivágni a gumikat. Aztán már csak egyesben tudtunk haladni. A tetőn nem időztünk sokat. Hideg volt. A hágóra mászásnál csak az ereszkedés volt nehezebb, a hajtűkanyarokban meg-meg kellett állnunk.


Kerengő dervisekkel először az Egri Csillagokban találkoztunk. Ezek a viaszszobraik egy múzeumban

Benzinszintjelzőm már jó ideje égett, egyre nagyobb aggodalommal lestem a megtett kilométereket. Mintegy megváltásként, felderengtek a szürkületben Bahcesaray körvonalai. Ez a település elég nagy folt a térképemen, de ha én készí­tettem volna, városnak azért nem jeleztem volna. Láttunk is vagy tí­z embert és sok száz kecskét meg tehenet. Igazi istenháta mögötti településként természetesen benzinkúja sem volt. Azaz volt, de csak gázolajat árultak. Menjünk tovább, hátha lesz más! Egy benzinért integetető robogós látványa sok jót nem jósolt. Nem hittünk szemünknek, hiszen mostanáig több mint háromezer km-t tettünk meg Törökországban, és egymást érték a benzinkutak. Ránk sötétedett. Irányjelző táblák sehol. Az úkereszteződéseknél igyekeztünk azt az utat választani, amerre láttunk nyomokat, vagy amelyik szélesebbnek í­gérkezett.


Egyszer csak fényeket pillantottunk meg. Az ú emelkedni kezdett, egyre több kanyar következett. Furcsállottam, mert a szí­r határ irányába térképem egyetlen hegyet sem jelzett. A kanyart szerpentinek váltották fel. Az ú ismét egyre meredekebb lett, és már csak épp egy únyi hely volt a sziklafalban. Egyszer csak éreztem, amint rángatni kezd a Sólyom. Pár kilométer után bekövetkezett, amitől nagyon féltem: benzin nélkül maradtunk. Az Aprilia takarékosabb, neki még maradt egy-két liter a tankjába. Úgy döntöttünk, hogy Oli tovább megy, és ha szerencsés lesz, hoz benzint nekünk is. Talán ott fent azoknál a fényeknél, talán ott van benzin. Talán találkozik egy katonai őrponttal … és remélhetőleg nem a PKK-val. Várunk két órát, és ha nem jön …. hát valami lesz. A telefon használhatatlan, nulla a térerősség. Koromsötétben maradtunk. Majd vártunk, vártunk … A hegyoldalban egyszer megcsillant egy fényforrás, majd eltűnt. Utána mintha fénycsóvák közlekedtek volna. Majd egy puskalövés.