Túra: Jordánia Befejező rész

A török oldali Nusaybinban a még bőven félig lévő üzemanyagtankomat és a pótkannát csurig töltöttem jó kursunsuz (végre ólommentes) benzinnel és elindultunk ismét Kelet felé. Utunk a szí­r és iraki határ mentén a 400-as főúon a Mardini és a Hakkari hegységek vonulatai között vezet. A GPS egész Van városáig 1800-3000 méter körül jelezte magasságunkat, általában 2000 méter körüli fennsí­kokon mentünk az aznapi 597 kilóméterből kb. 500-at. A táj, a hegyek olyan szépek, hogy beleborzong az ember, szinte nyomasztanak a hegyek, í­gy utólag visszagondolva mégis megérte egy kicsit izgulni.

    A szinte háborús helyzet minden kilóméteren érezhető, a katonai (komoly!!!) ellenőrzőpontok egymás hegyén-hátán úgy 10 kilóméterenként, de nem úgy mint Jordániában, hanem beásott harckocsik, géppuskafészkek, páncélozott harci járművek és sok-sok állig felfegyverzett katona. Az ellenőrzés minden ponton alapos, az iratainkon kí­vül a motorokon lévő csomagokat rendszeresen kibontatták , úgy tí­z-tizenöt percet vett igénybe. Alapvetően a katonák udvariasak és kedvesek, de úközben is rendszeresen találkoztunk gyalogos és gépesí­tett páncélozott járművekkel, amelyek géppuskáikkal a hegyeket pásztázták és igyekeztek védeni az utazók biztonságát.

    A régi Mezopotámia, minden kultúra bölcsőjének ősi vidékét Cizrénél a Tigris folyó partján épült városnál hagyjuk el. Megállunk fényképezkedni én legurulok a folyópartra a szokásos ví­zmintámat megvenni, de kiderül hogy egyel kevesebb kis üveget hoztam és egyéb edényzet nincs nálam. No sebaj majd egyszer visszajövök gondolom, miközben figyelem a halászt, aki egy kis holtágban feszí­ti ki a hálóját csónak nélkül, nyakig a ví­zben gázolva. Talán több ezer év óta itt í­gy csinálják gondolom, miközben a GS-t próbálom kiszabadí­tani a sárból ami nagy nehezen sikerül és felkaptatok a partra ahol a társam már türelmetlenül várja hogy visszaérjek.

 

 

    A 400-as utat keleti irányától az iráni határ eltérí­ti Észak felé és egészen Van városáig ebben az irányban haladunk. A feszültséget bennem csak fokozza, hogy nincs benzinkú és lassan tankolnom kéne. Már kezdem azt gondolni, hogy nem is olyan durva ez a helyzet, amikor egy katonai ellenőrzőpont után úgy másfél kilóméterre megáll a kanyar után egy fehér mikrobusz, az ajtó elhúzódik és egy állig felfegyverzett mudzsaheddin lép ki belőle AK-47 esét szabályosan súlyba tartva –  ahogy katonakoromban tanultam – és beveszi magát a bozótba. Végül is alkonyodik, eljött az Ő ideje… A társam beleszól a rádióba hogy „ láttad”, mondom „láttam” erre mindketten egyet gondolunk csak ő mondja ki elsőnek: „ na akkor ami a csövön kifér, menjünk innen”.

    Rögtön visszakapcsolok ijedtemben kettőt, tövig húzom a gázt mind a száz lóerőmet mozgósí­tom és a kényelmes nézelődés őrült rohanássá változik, a kanyarokban a dobozaim szinte a földet súrolják de nem érdekel semmi, csak el innen minél messzebbre. Az első ellenőrző pont után megnyugszom és a tempót visszafogjuk egyrészt azért mert besötétedik, másrészt mert a benzinem majdnem elfogyott és vakí­tóan villog a sötétben a tankolásra figyelmeztető sárga lámpa. A következő kényszermegállónál betöltöm az öt liter tartalék üzemanyagot, de úgy 80 km. múlva megint nagyon kéne tankolnom de kú sehol. Hamarosan lesz kú, de benzin nincs – elfogyott. Kétes kinézetű alakok kétes kinézetű piros szí­nű iráni benzint uszulnak, de még ellenállok mert egy 30 kilómetert el tudok menni, hátha lesz még valami. Régen éreztem olyan megkönyebbülést, mint amikor megláttam Baskalenál a „Türkpetrol” feliratot. Igaz ólommentes nincs de már nem érdekel. Úgy terveztük a benzinkú melletti motelben megalszunk, a helyiek körénk gyűlnek teával kí­nálnak mert látják hogy fázunk. Egyszer csak Atti megszólal „látod mi van a hátán”? Odanézek nem látom mert a fickó szemben áll velem, de rögtön a társam felé fordul kedvesen és felvillan hátán a géppisztoly. Döbbenetem csak fokozódik, mert egy másik jön elő valahonnan és rögtön, géppisztolyával együtt felugrik a motoromra és kedvesen kántálja hogy „foto, foto” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal az ölébe veszi a fegyvert.

    Részemről kényszeredett mosoly a fénykép kedvéért és közlöm a társammal, hogy sötét ide vagy sötét oda, én Van-ig meg sem állok. Az első és utolsó nézetkülönbség itt volt köztünk, ő ugyanis maradni akart – tartván az éjszakai motorozás helyi veszélyeitől – de megértette aggódásomat és velem tartott. Ezt utólag is köszönöm.

    Végül is jó két órás motorozás után megérkeztünk Van-tó partján fekvő városba, rövid időn belül találunk szállást, motorjainknak is jó dolga lesz, hiszen a szálló márvánnyal borí­tott elő-terében alszanak, igaz csak a hátsó bejáratnál.

Reggeli után irány a tópart, az úépí­tések miatt elég nehezen haladunk, de a szálloda és a tó közötti kb. tí­z kilómétert í­gy is hamar ledaráljuk. Egy kis kikötőnél állunk meg, egy halászha-jó pont a reggeli fogást pakolja ki, hát mit mondjak, én biztos nem keltem volna fel ennyi ha-lért megpillantva a kb öt kilónyi féltenyérnyi nagyságú kis halakat.

 

    A Van-tó (törökül: Van Gölü; kurdul: Gola Wanê) Törökország legnagyobb tava, az ország keleti részén fekszik. A sós ví­zű tó vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a ví­zutánpótlást számos kisebb hegyi patak biztosí­tja. A tó 120 km hosszú, 80 km széles, legmélyebb pontja 457 m. A tó területe 9755 km², 1719 méterrel a tengerszint felett fekszik.

A tó a pleisztocén időszakban keletkezett, mikor a Nemrut vulkán lávafolyama meggátolta a patakok, folyók lefolyását a Mush-fennsí­król. A Nemrut Dagi a tavat nyugatról, mí­g a másik kialudt rétegvulkán, a Suphan Dagi északról határolja. A ví­z gazdag karbonátokban, í­gy nátrium-karbonátban is és egyéb sókban, melyeket a helyiek párologtatással kinyernek a tóból és mosószerként használják. A Darekh, a heringek egyik speciális faja él a tóban, a hal jól bí­rja a kissé sós vizet, a tóba folyó patakokba jár í­vni. A tó körül viszonylag fejlett mezőgazdaság folyik, gyümölcsösök és gabonamezők találhatók. Van még egy különlegessége, a meglepő kékség ami leginkább a királykékre emlékeztet és nagyszerű látvány a kopár hegyek között.

    Rövid nézelődés és a szokásos fotók elkészí­tése után folytattuk utunkat Észak felé, hogy a bibliai hegyet, az Ararátot megnézzük. Alighogy kiérünk a városból, magam előtt a távolban látok egy motorost, alumí­nium oldaldobozokkal és annyi pakkal felszerelkezve, hogy a sofőrnek csak a fejét látni. Közelebb érve már látom a sok matrica között a felségjelzést, hogy „CH” meg a köcsögöket a motor két oldalán és konstatálom hogy a kolléga ráadásul márkatárs is, méghozzá egy BMW R100GS-el, ami szerintem idősebb mint a sofőrje. Mivel indulá-sunk óta nem láttunk európai motorost elékerülök és karjelzésekkel jelzem neki, hogy álljon félre. A kezdeti örömködés után elmeséli, hogy fél éve indult Svájcból egyedül és még kb. két évig úon lesz, az úvonala Irán-Pakisztán-India, aztán nem tudja hogyan tovább, majd Kalkuttában eldönti. De szerencsés vagy barátom, gondolom van elég időd és nem vár otthon senki, pénzed is van amennyi kell, hát jó utat kí­vánok Neked és Allah kí­sérjen utadon! Még egy kicsit rácsodálkozunk matuzsálem korú motorjára, közös fotó és mindenki megy a dolgá-ra.

    Elmondása szerint azért jött ezzel a géppel, mert ezt mindenhol mag tudja javí­tani ha baj van, elektronika gyakorlatilag semmi, bármilyen üzemanyaggal elmegy ha a szükség úgy hozza. Van benne némi igazság. Lassan elérjük a Hegyet, az Iráni határ tényleg pár kilóméterre van, önfeledten adjuk át magunkat a táj szépségének. A szegénység itt már kézzelfogható, a falvak is inkább a közel-keleti vidékre emlékeztetnek, mint a Törökországban megszokottra.

    Ahogy a bibliában leí­rták, Noé egy hatalmas hajót épí­tett családjának és az állatoknak, megmentve őket a 40 napon és éjjen át tartó özönví­ztől. Amikor az ár elvonult, ahogy a Teremtés Könyve í­rja, a bárka megállapodott Ararát hegyei közt. Az Ararát az első név szerint emlí­tett hegy a Bibliában. A Szentí­rás beszámolója szerint öt hónapos és közel 1500 km-es hánykolódás után itt állapodott meg Noé bárkája. Ez a világ újranépesülésének centruma, a hely, ahol Isten kijelentette: “Szövetséget kötök veletek, hogy soha sem lesz többé özönví­z a föld elveszté-sére” (1Mózes 9:11). A Biblia szövegéből nem derül ki, hogy az Ararát hegyes vidékének pontosan melyik csúcsán állt meg Noé bárkája. Az egyes népeknek különböző tradí­cióik vannak ezzel kapcsolatban, ám a legmegbí­zhatóbb hagyomány és a modernkori kutatások szerint a mai Törökország legmagasabb csúcsáról, a törökül Ä‚gri-dagi-nak nevezett hegyről van szó. Ez a hegy a török-örmény határon található, a Kaukázus vulkanikus láncának déli részét alkotó kis-ázsiai Taurus-hegység tagja. Két csúcsa van, a nagyobbik 5165 m, a kisebbik 3841 m magas. A hegy oldalában egy hatalmas vulkáni kráter található, a tetejét pedig állandó jég- és hósapka borí­tja, amely kb. 4000 méteren kezdődik, és tizenkét gleccsert hozott létre.

    Közben az ú széli gyerekek azzal szórakoznak, hogy kővel dobálnak bennünket. Mivel a társam megy elöl, a kölykök mire feltankolnak kővel és nekikészülődnek pont én érek oda aztán jön a kőzápor, néha gyereköklömnyi bazaltok röpködnek felém. Szerencsétlen módon nem tudom mi az ellenszer, legszí­vesebben megállnék és jól felpofoznám őket, de félek hogy az apjuk a sziklák mögül kilép egy Kalasnyikovval aztán csak én húzom a rövidebbet. így hát gyorsí­tok de ennek ellenére egy alkalommal egy jól megtermett kődarab pont a vállam belső felén talál el úgy jó 140-nél, egy pillanatra úgy érzem leszakad a karom de összeszorí­tom a fogam és robogok tovább. Nehezemre esik de ezt teszem. A vállamat még két hónap múlva is éreztem. Miközben duzzogok magamban, azon morfondí­rozok, hogyan fogjuk a sok hegy között megismerni, melyik az amit keresünk. Pár perc múlva két kanyar között hirtelen elő-bukkan a Hegy.

    Nem lehet eltéveszteni oly monumentális markánsan kiemelkedik környezetéből, a hozzá következő magasságban jó 1300 méterrel alacsonyabb. Annyira bámulom, hogy a következő gyors kanyarban majdnem elszállok. Végre itt van, és beleszólok a rádióba, hogy egy szép rálátású helyen álljunk meg egy rituális kávéfőzésre. Nem kell a társamnak sem kétszer mondani és öt kis csomag „three in one „úgy jó tí­z perc múlva már benne is van a bögrében, kész a kávé. Szürcsöljük a kávét, mellé turkish delightot falatozunk és csak bámulunk, fejünkben kavarognak a gondolatok.

 

    Indulás előtt lerögzí­tem a koordinátáimat (N39.52457, E43.98504) életemben motorkerékpárral ennél a pontnál Keletebbre még nem voltam. Sóvárogva nézek még Keletebbre az iráni határ felé, haza is mennék már hiányzik a család de mennék arra is. Na fel a fejjel, mondom magamnak majd jövőre, vagy azután, nem tudom mikor de még látjuk egymást te Hegy. Nem nagyon akaródzik a motorom csőrét Nyugatnak fordí­tani, de nem tehetek mást, elgondolkodva nézem a GPS-emet, amin az irányjelző folyamatosan W-t mutat.

    Végig egy fennsí­kon motorozunk, azt terveztük hogy a majdnem 2000 méter magasan elterülő Erzurum városában szállunk meg, de miközben szállást keresünk egyre jobban nem tetszik a modern város és úgy döntünk megyünk tovább, és az úgy húsz kilóméterre lévő Ilica nevű kisvárosban szállunk meg. Nem találunk a központban éttermet, vagy utcai ételárust, ezért veszünk egy nejlonszatyornyi számunkra ismeretlen hideg kaját és a szállodai szobában tévé-nézés közben jól bepakolunk. Mivel látnivaló a városkában nincs, a közelben lévő fürdő meg elég bizonytalannak tűnik a higiéniát illetően inkább eltesszük magunkat másnapra.

    Október nyolcadikán a nap eseménytelenül telik, az Ankara előtt kb. 40 kilóméterre fekvő Kirikkale-nál sötétedik ránk, letérünk a főúról és találunk egy taxis segí­tségével egy kis szállodát a vidámpark szomszédságában, ami este tí­zkor hála Istennek bezár és tudunk aludni. Kirikale egy modern egyetemi és iparváros nagyon nincs mit nézni úgyhogy hamar elalszunk.

    Korán reggel kelünk, mert Edirnéig, a bulgár határig szeretnénk eljutni, ami majdnem 800 kilóméterre van és át kell mennünk Isztambulon is. Sietünk, ezért végig az O-4 jelű autópá-lyán haladunk (ez tényleg autópálya), de az esőfelhők folyamatosan kergetnek bennünket és még az ázsiai kontinensen az 1988-ban épült Fatih-Sultan-Mehmet hí­d előtt meg kell állni beöltözni, mert a helyzet fokozódik. Köszöntünk Európa, nem ezt a fogadtatást vártuk!

    Szép lassan sodródva a forgalommal átkelünk a Boszporuszon, és késő délutánra érünk Edirnébe, végig orkánerejű szélben és esőben motorozva hulla fáradtan. Hotel Balta, a szokásos esti program: sör, Yogurt corbasi (joghurtleves), Iskender kebab, baklava, sör és alvás. Se kedvünk, se pedig energiánk sétálni, de nagyon nincs is mit nézni.

    Reggel a török határon a szokásos cirkusz a motorok vámpapí­rjaival, de már csak mosolygok és bólogatok és bizonygatom, hogy minden rendben. Várunk. Egy órát. Az effendi megunja, ráüti a pecsétet és int, hogy látni sem akar bennünket. Güle güle barátom, messze van még Európa, legalább is a határon! Nem úgy a bolgár oldalon, a határőr hölgy megnézi az úlevelemet és mosolyogva int, hogy mehetünk. Nem hiszek a fülemnek, ez túl egyszerű lenne, nem ehhez szoktam mostanában és csak bambulok rá mereven hátha kér még valamit. Mosolyogva mondja tört angolsággal hogy „Bulgaria European Union” és sürgetően int, hogy mozduljak már. Ja tényleg! Mosolygok én is és elindulok a fertőtlení­t medence felé, amin át kell hajtani, lenézek, erre a fúvókák teljes erővel beindulnak és beterí­tik a ruhámat és az arcomat, még a szemem is tele megy. Azonnal megállok és futok a WC-be és kiöblí­tem a szememet, valami tovább csí­pi de rájövök, hogy az a penetráns bűz ami a pottyantós toaletből ömlik kifelé. Belljebb nézek és már fordulok is ki a látványtól. Miközben sétálok a Bömöshöz a hölgy szavai visszhangzanak a fülemben, hogy „Bulgaria European Union”. Elmosolyodom és indí­tok.

    Szerbiában, Nisben tervezzük a megállást, mert onnan már egy talpon hazamegyünk. A 8-as úon megyünk a Nisiva völgyében, Attila már járt erre, alig várja hogy beérjünk a völgybe és megmutassa a szép tájat, de sajnos Pirotnál elterelnek bennünket és csak közvetlenül Nis előtt térünk vissza a főúra, de a látványt elmulasztjuk. A Hotel Regentben találunk szállást és elhatározzuk, hogy búcsúestet tartunk. Nis kellemes csalódás számomra, az emberek kedvesek, a város minden szempontból európai. A központban sétálunk, szinte mindenhová beülünk, eszünk-iszunk valamit, még ajándékokat veszünk és eltesszük magunkat holnapra. Kicsit zúgó fejjel pakolom a motort reggel, de sebaj este már a saját ágyamban alszom! Miközben elérjük a magyar határt leperegnek az ú emlékei és elégedetten konstatálom, hogy ha tehetném már most indulnék vissza. Röszke. Meglátom a magyar zászlót egy kicsit elérzékenyülök. A határon is furcsán néznek bennünket, koszosan, fáradtan de fülig érő szájjal nyújtom az úlevelemet, az őrmester lapozgatja és vizslatja a sok arab pecsétet és beí­rást, rám néz majd megszólal: Isten hozta Magyarországon! Int, hogy mehetek de a meglepetéstől egy pillanatra nem mozdul a kezem. Lassan begurulok Magyarföldre és az első ember akit meglátok az öcsém, majd Attila barátai akik kimotoroztak elénk a határra.

 

    Kapok egy meghí­vást Nagykőrösre egy jó marhapörköltre amit befalok mert már mennék haza a családomhoz, látva hogy a társamnak hogy örülnek. Gyorsan elbúcsúzom és meg sem állok hazáig. Megnyomom a csengőt, nyí­lik a garázskapu és a kisfiam alakja lassan előtűnik az árnyékból. Letámasztom a GS-t, megszűnik a dörmögés, mielőtt leszállok megsimogatom. Mindketten tudjuk ez mit jelent. Végtelen nyugalom tölt el, leveszem a sisakom és a többire nem emlékszem.


 

    A teljes ú hossza a motorom kilóméterórája szerint 10. 840 kilométer. Indulás 2006. szeptember 20, érkezés 2006. október 10. Az utazás időpontját ilyenkor a legjobb megválasztani, az idő kellemes, nagy melegek nincsenek, egyetlen hátránya, hogy pont Ramadan van, tehát az éttermek, üzletek nem olyan nyitvatartási rend szerint üzemelnek mint egyébként, vacsoraidőben gyakorlatilag egy órára minden bezár. Az utcán fillérekért jól lehet lakni, ásványví­z mindenhol kapható, nem kell spájzolni. Európai mércével kulturált szállás a négy- és ötcsillagos szállodákban van, egy kétágyas szoba 50-80 USD. A három csillagos, vagy annál alacsonyabb szintű szálloda már 30 USD-től lefelé foglalható, de ehhez már részemről komoly kompromisszumkészség kellett volna és itt általában a motorok biztonságos tárolása nem volt megoldható.

Motorom átlagos fogyasztása 5,5 l/100 km-re adódótt. Számomra az ideális sebesség hosszú távú túrákon főúon 100-120 km/h, autópályán 140-150 km/h, alsóbbrendű úon 80-100 km/h. Ez nem azért van mert nem tudnék nagyobb sebességet elérni, de nem látom sok értelmét mert idegen helyeken, gyönyörű tájakon a környezetet is figyeli az utazó, meg aztán ezen a vidéken bizony sokszor szembesültünk váratlan forgalmi helyzetekkel, drasztikus úburkolat-minőség változásokkal. Ha Közel-Keleten nem akkor tankolunk amikor kell, mindig takarékosan bánjunk az üzemanyaggal mert ha van is benzinkú, benzin nem biztos hogy kapható.


Utunk során olyan emberekkel találkozhattunk akiknek gyakorlatilag semmijük sincs, de azt a keveset is szí­vesen megosztják másokkal. Felejthetetlen élmény volt számunkra ez az utazás. MOTOROZNI A LEGJOBB DOLOG A VILíGON!

    Szí­v…

        Légy kí­váncsi…

    Sűrí­t…

        Légy szabad…

    Gyújt…

        Légy bátor…

    Kipufog…

        Kapaszkodj, és tied az egész világ…