Túra: Gas Gas Expedí­ció

„Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte volt a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkeznek róla, valahányszor adódik.” (Wass Albert)
Az 5. Gas Gas túrát Wass Albert emlékére ajánljuk.

Végre augusztus, végre itt a túra ideje. A túrát a Gas Gas motorkerékpárok importőre szervezi a Gas Gas tulajdonosok részére. Normális ember számára érthetetlen az, hogy miért jó négy napon keresztül terepen motorozni, patakban fürdeni, sátorban aludni, együtt kelni a nappal, és tábortűznél enni, hajnalig beszélgetni a fűben fekve. Hegyek között sátorban hajnalban fázni , majd a felkelő nap sugaraiban melegedni a sátor előtt. Egy-egy nehéz szakasz után félájultan a fűbe rogyva hangyabolyba ülni, mások motorját tolni, emelgetni? Egy folyó partján azt latolgatni, hogy hol keljünk át rajta, hogy a „veszteségeink a lehető legkevesebbek legyenek, a ví­zbe elmerült motort életre kelteni, a gyertyát tűzben felmelegí­teni, hogy a motor könnyebben induljon? Azt latolgatni, – bukósisakba rejtve az arcodat, hogy a többiek ne lássák, pedig Ők is ezen gondolkoznak – hogy a függőhí­don átkelni elsőként, vagy utolsóként jobb? Vagy egyáltalán miért pont ezen kell átkelni? A sátor előtt kint hagyott elemózsiára lejön a medve a fák közül? Vagy a hangyák hamarabb értek a kajához, és azért nem jött a medve? És egyébként is, mik a csillagok az égen? Lyukak az éj sötét függönyén? Hol kel fel a nap? És hol nyugszik? …..stb stb.

1. Nap. A túra leghosszabb, és egyben leglaposabb szakasza. Néhol szaharai mélységű homok, és por. A mély homokban 80-100 km/h közötti tempónál, aktuálissá válik a régi, enduros mondás: ha baj van, húzzál gázt, ha nagy baj van, akkor húzzál nagy gázt. A legnagyobb probléma a csatornák kerülgetése. A csatorna a legalattomosabb alföldi képződmény, mindig a motoros újában fekszik, sunyin gazzal fedi az ölét, csak a beleereszkedés után derül ki, hogy a száraz, az iszapos, esetleg a vizes fajtából való-e. Egy biztos: ha beleereszkedsz csatornába, akkor iszapos, és nem tudsz belőle kijönni, ha kilométereket kerülsz egy csatorna miatt a hí­dig, akkor a véletlenül arra járó, uzsonnáját költő traktoros közli veled , hogy a két órája kerülgetett árokban sosem volt ví­z, az öregapja Komárral, ő maga pedig Simsonnal minden reggel átmotorozik rajta. Amennyiben beleereszkedsz, és mégis száraz csatorna vár, akkor olyan meredek a túlpartja, hogy nem tudsz kijönni belőle. És a szuper vakondok, akik a kétméteres gazban akár félméteres túrásokat is képesek produkálni… a fáradt motorost vidám kormányon átfordulásra ösztönözve. Tanács: nagy fűben mindig az előtted haladó nyomába menjél, és figyeld az előtted lévő mozgását, í­gy elkerülheted az akadályokat, és vidám eséseknek lehetsz szemtanúja. A kormányon átfordulók, esténként a tábortűz félhomályánál esküsznek rá, hogy esésük közben hallották a vakondok kuncogását. Táborunkat a Sebes Körös partján vertük fel, itt rögtön két csoportra oszlott a csapat a „tiszták” és a „nemtiszták” csapatára . Ez utóbbiak szerint azzal, hogy lefürdik valaki a folyóban, „megöli az endurót”, í­gy a kemény mag fürdés nélkül tért nyugovóra. A „tiszták” közeledésére pedig vadul a „mennnyiiinnnen te tiszta”, kiáltással reagáltak. E két csapaton kí­vül még Csaba is szí­nesí­tette társulatunkat. Ő a „Kinekvanegy” törzsből érkezett. Mondatait mindig í­gy kezdte: kinek van egy…? Például: Kinek van egy belsője, kinek van egy gumipókja, kinek van egy villás kulcsa, kinek van egy … stb stb.

2. Nap. Határátkelés, tankolás, jövünk már Erdély, jövünk már Székelyföld, hegyek sziklák, patakok mind régi ismerősök. A határtól a Király Hágóig az óriási ví­ztározók gátjain vezet az utunk, nagyon szép innen a kilátás de óvatosan kell nézelődni menet közben. Esetenként húsz méter magasak, tetejükön közel 100 km/h sebességgel vágtatva erősen kell koncentrálnunk: a vékony gerincen elszórt betongyökök rejtőznek a fűben. Király Hágó rengetege kemény dió, csak megfontoltan szabad nekimenni. Mint tapasztalt túrázók és endurósok rögtön leereszkedtünk egy olyan völgybe, de egy olyan völgybe, hogy húúú!

Nyolcszáz métert haladtunk három óra alatt. Ebben az árokban minden volt, aminek lennie kellett. Negyven fokos meleg, pára, méteres sziklalelépők, visszafordulni lehetetlen. Azért imádkoztunk, hogy a vége ne szakadékba torkoljon. Imáink meghallgatásra találtak. Volt viszont végkimerülés, kiszáradás, és fejenként legalább két lábon kihordott szí­vinfarktus. Utoljára Laci ért le az árokba. Neki ez volt az első túrája, a hirtelen nagy terhelés következtében az árok közepén heves hányás és hasmenés tört rá. Zsolti szerint, aki ekkorra már fehér trikójában egy batáviai rakodómunkásra emlékeztetett, Laci az árok végére úgy nézett: „mint a kiszántott egér”.

Csaba a pihenő alatt félrevonult könnyí­teni magán, és azzal a lendülettel el is aludt a páfrányok alatt. Induláskor kiabálásunkra felébredt, előcsörtetett az erdőből, és megkérdezte: kinek van egy kis vize? Tovább gyerünk, nagyon sok időt vesztettünk, megbeszéltük a továbbiakban óvatosabban fogunk menni, mivel még egy ilyen lefele, és más hobbi után kell néznünk. í“vatosan ereszkedtünk a fák között , de az ösvény csak egyre szűkebb, és egyre sziklásabb. Jobb oldalon függőleges sziklafal, bal oldalon szakadék, az ösvény pedig gatyamadzag szélességű, de legalább a sziklafalnak tudok dőlni az oldaltáskával pihenésképpen. Lábamat már nem tudom lerakni. Nincs hova…Valahogy levergődünk, a végén füves rét, pihenő…. helyett a vadul rohanó Sebes Körös, valamint igen, ott várt, lesett ránk a folyó felett torz vigyort formázó í­vével az ősellenség: a FíœGGŐHíD. Az elején sziklalelépővel indul, rögtön 2 méter hiányzik belőle, ez borzalom. Viszont öt méterre a függőhí­d lábától bővizű jéghideg forrás fakad. Teleittuk magunkat, megtöltöttük a kulacsokat. Laci, a túravezetőnk kiadta a parancsot: indulás! Erre mindenki másfelé nézett, vagy éppen valami sürgős piszkálni valója akadt a motorján. Túravezetőnk erre oroszlánt megszégyení­tő bátorsággal rávetette magát a függőhí­dra, és átment rajta. Na jó, nem volt egyszerű, a függőhí­d bevetette összes ármányát: csavarodás, 1-1,5 méteres nyúlás, liftezés, és a túlparti lábánál egy laza másfél méter magas lépcső tetejében egy keresztbe rakott vasúi sí­nnel. Csaba inkább a folyót választotta, majd félúon, mikor már látta hogy esélye sincs átkelni, visszafordult, és persze beleborult a ví­zbe. Röpke egy óra alatt életre keltettük motorját a turisták segí­tségével, akiktől még teát is kaptunk a nagy ijedtségre. Az átkelést követően a hideg, és a meleg Körös összefolyásánál vertünk tábort. A kristálytiszta folyóban fürödtünk, a pisztrángok nem örültek talán, mivel fürdés közben folyton a lábunkat csipkedték, í­gy adták tudtunkra: övék a ví­z.

3. Nap. A mezőség: kopasz, széles hátú magas dombok, borzas erdőcskék, a dombok között nádasok,kis tavak, füves, zöld lankák, amerre csak a szem ellát, mint egy megdermedt zöld tenger, gyönyörű. A gerinceken vezető utakon vágtattunk, a por miatt 1-2 km hosszú sorban. A porkí­gyóból előcsillanó sisakok látványa lenyűgöző. Néha falvakat is érintettünk, a dombokról lezúduló motorok látványa sokkszerűen érte a helybélieket. A honfoglalók okozhattak lovaikkal hasonló riadalmat, persze ahogy köszöntésre lendí­tettük kezünket, rémületük mosolygássá vált. A riadalomért kárpótlásul a kis falusi boltban gyorsan 2-3 havi forgalmat generáltunk, készleteink feltöltése egy spontán falusi ünneppé változott. Sokan elmondták, jártak már Budapesten és látták a parlamentet. Ebben a kis faluban volt egy elgondolkoztató, szomorú beszélgetésünk is : a 74 éves Tankó Pista bácsi az alábbiakat mondta: „ejszen magoknak igent kellet vóna mondani, mü is magyarok volnánk, vagy mi”. Lázasan bizonygattuk, hogy mi igennel szavaztunk az állampolgárságukra, csak érvénytelen volt a népszavazás, mivel kevesen mentek el. „Én megmondom a szemükbe, az igazat, mert ha hazudnék, szembe csapna a szél, gyávák voltak. Ugye?”. No komment…

Talán ezen a látszólag könnyű szakaszon volt a legnehezebb dolgunk, ugyanis a sziklát, vagy a függőhidat előre lehetett látni, és fel lehetett rá készülni. A régen nem használt, fűvel benőtt, látszólag sima utakon viszont sorra raktuk lapjára a motorokat, egy-két esés még szórakoztató volt, főleg ha a másik esik el és nem mi, de az oldalt fekvés már szinte 500 méterenként kezdett unalmassá válni. A következőre jöttünk rá: sok eső után nehéz fakerekű, talán ökrös szekér mehetett az úon, és vékony kereke 10-20 cm mély vágányokat hagyott az úon, a napocska kőkeményre kiszárí­totta ezeket a függőleges falú vájatokat, a pajkos dombok fű alá rejtették, és vigyorogva várták a mit sem sejtő áldozatokat. Jól szórakoztunk, az első kerék jobbra, a hátsó balra. A puha mousse gumik szinte belefolytak a vályúkba, esély sem volt talpon maradni, és hogy még jobb legyen a műsor, a közeledő este miatt a pára már lecsapódott a fűre. így az esést követő csúszások és pörgések a vizes füvön, még a legszűkszavúbb székelyből is előcsaltak volna egy elismerő hümmögést. A táborverés egy dombgerincen, sajnos már sötétben történt, mivel Csaba ( nem a kinekvanegy hanem a másik) szó szerint orrvérzésig motorozott. Rendesen vérzett az orra, le kellett fektetni a fűbe és el kellett látnunk, vagyis inkább elálltunk mellette, amí­g elállt a vérzése, í­gy szépen ránk sötétedett. Már szinte hagyomány a túrák során, hogy a harmadik éjszaka a leghidegebb, de az is lehet, hogy csak kimerülünk erre a napra. A tábortűznél Kinekvanegy Csabi a faluban vásárolt szilvapálinkából igen sokat kóstolgatva ülve elaludt beszélgetés közben. Szépet álmodhatott, mert mosolygott közben, megtévesztésig hasonlí­tott egy boldog Buddhára , akire egy csibész fejlámpát akasztott , í­gy nem a teljes megvilágosodás, hanem a teljes megvilágí­tás állapotába került. Kolbászsütés közben szokás szerint szóban megoldottuk a világ összes problémáját, majd nyugovóra tértünk. 

4. Nap. Ismét a hegyek birodalmában. A fák levontatásához használt utakon haladtunk, a frissen vágott fenyőrönkök illata bódí­tó. Egy kanyar után vadul integető favágókba botlottunk, figyelmeztettek minket, no nem arra, hogy ne motorozzunk, hanem azt mondták, várjunk egy kicsit, mert bedöntöttek egy pár fát az úra, bár most készültek enni, de előtte gyorsan összevágják, hogy tovább tudjunk menni, majd utána kosztolnak. Persze azonnal mondtuk: nekünk í­gy jó az ú, nyugodtan egyenek, majd megoldjuk. Nem nagyon nézték ki belőlünk a megoldást és sietve előre szaladtak nézni a produkciót, egy rögtönzött extrém enduró bemutatással honoráltuk a kedvességüket. Felajánlották, hogy szí­vesen döntenek még egy párat az úra, ha akarjuk, ők ráérnek. Nekünk viszont haladni kellett tovább, í­gy búcsú intve indultunk. A természet bőkezűen ontja felénk a csodálatosabbnál csodálatosabb képeket. A fenyvesek között gyönyörű tisztások, kristálytiszta, iható forrásokkal, ezer szí­nben pompázó virágszőnyegekkel. A túrán először résztvevők szokás szerint azt beszélik, hogy ezt miképpen tudják elmesélni otthon, de ezt nem lehet leí­rni, ezt látni kell. A fenyves erdő szintje felett a havasi legelők sziklacsúcsán lengedező, időjárással, és történelemmel dacoló makacs magyar zászló látványa csodálatos, és egyben szomorú mementója történelmünknek. Amikor először láttam a magyar zászlót fent a hegycsúcson, sietve megkérdeztem erdélyi barátomat : kik viszik fel a zászlókat a majd kétezer méter magas hegyre? Miért viszik oda, ahol csak az erdei emberek látják? A válasz a következő volt: tanúságtételként viszik oda, mint egy zarándoklatként, és ezek az emberek, akik felviszik „olyanok, mint a tuskóban a bog”, makacsok. Az utolsó hágón átkelve megérkeztünk túránk célpontjához: Gyergyószentmiklósra Az ünnepélyes dí­jkiosztóhoz már meg volt terí­tve, szilvapálinka, sör, csorba leves, csülkös káposzta, rántott vargánya, áfonyás palacsinta. Az első, amit meg kellett beszélnünk, az volt, hogy jövőre mikor tervezzük az indulást.

Epilógus

Évekkel ezelőtt találtunk egy kis falut a hegyek között elrejtve. Csángók élnek ott, ötven család. A faluban 1999 óta van áramellátás, vezetékes ví­z nincs. Van viszont őszinte vendégszeretet, kedvesség. A falunak van egy négy osztályos iskolája, ahol a négy évfolyam egy teremben tanul, a teremből le van választva egy helység, az óvoda. Deszkapadlós helységek, fatüzelésű kályhával, a gyerekek asztalain még van lúdtoll, és tintatartó. Még akkor elhatároztuk, hogy segí­tünk a falunak. A 2008-as túra során a résztvevők segí­tségével, vásároltunk számí­tógépet, csúszdát, tanszereket, iskolatáskákat, könyvespolcokat, könyveket, játékokat az iskolának, és az óvodának. Valamint sikerült a családok részére ajándékoznunk, egy teherautónyi ruhát, mosógépeket, centrifugákat, hűtőgépeket és gyermekbicikliket. A csúszdát összeszerelve el kellett magyaráznunk a lurkóknak, hogy kell lecsúszni rajta, mert ők még sosem csúszdáztak. Ahogy elérzékenyülve álltam a padok között, egy szőke, derékig érő hajú, rikí­tó kék szemű kislány odalépett hozzám az alábbiakat közölte velem.: „Hallottuk ám, hogy fognak jönni maguk, és az édesanyám azt mondta, mondjam el hangosan: engem Tankó Ildikónak hí­vnak, itt mellettem van pedig a testvérem Tankó Mária Magdolna. Én a holdacskát szeretném a plüssök közül, csak nem merem kivenni a zsákból.”

Azonnal megkapta a holdacskát. Azt is gyorsan közölte, hogy ma málna volt az ebéd, mert édesanya és édesapa a szénát forgatja a legelőn, nincsenek odahaza. Vacsorára viszont édesanya főz vagy fuszulykát, vagy pityókát. A szomszédtól kapnak tejet, mert ők lánykák, és este azt isszák. Sajnos megdöglött a tehénkéjük, mert a medve megmarta a legelőn. Le kellett ütniük, í­gy nincs saját tejük. A szomszédok jók és adnak tejet. Majdnem kitűnő lett a bizonyí­tványa csak a román nyelv nem megy kitűnőre. Egy szobájuk van és két ágyuk, az egyikben édesapa és édesanya alszik a másikban pedig ő és Magdika, a testvére. A beszélgetés közben észrevettem, hogy az osztály ablaka le van ragasztva. A tanárnő kérdésemre elmondta, hogy azért kellett leragasztani az ablakot, mert eddig nem volt ablakok, év elején kapták ajándékba, a beépí­tést követően a gyerekek mindig azonnal az ablakhoz rohantak ha látták hogy valaki elmegy az utcán. Ahogy megszokták az ablakot, majd lekerül a papí­r is róla. Közben Ildikó: Vasárnap a templomba édesapával mentünk, édesanya nem jött, pedig mindig szokott. (Később a falugondnoktól, megtudtuk: azért nem ment, mert nem volt rendes ruhája, és nem akart szégyenben maradni a lányai előtt). Kikerekedett szemekkel hirtelen elhallgatva csapatunk egyik hölgy tagjának hosszú művészien kifestett műkörmeire csodálkozott: í“ be gyönyörű. Maga mióta növeszti a körmit? Két kis szutykos kezét elénk tartva mutatta a sajátját, majd elszégyenkezve a háta mögé rejtve szabadkozott: pityókát kellett szednünk a kertben, most azért ilyen. Búcsúzáskor egy kicsit eltörött a mécses, de megvigasztaltuk, hogy jövőre legkésőbb augusztusban újra találkozunk. Ja és majdnem elfelejtette,( pedig édesanya szigorúan a lelkére kötötte,) Köszönöm szépen, hogy maguk eljöttek, és az Isten fizesse meg a sok jót!