Túra: Ausztrália – A világ fenekén

„Az ú le van zárva” – a szavak sajnálkozás nélkül hagyják el Margaret, a Lancelin úmenti fogadó pénztárosának ajkait. Visszakényszerülünk az aszfaltra? Hiszen annyira vártuk azt a percet, amikor KTM-jeinkkel végre lefordulhatunk a burkolt úról, és terepet érezhetünk a kerekek alatt! Margaret, akinek világos, jellegzetesen ausztrál arcán még több a szeplő, mint ahány csillagot számlálunk a déli égbolton, még hozzáfűzi: Homokvihar van, nem tudtok átmenni a dűnéken!


Nem telik el fél óra, és megtudjuk, miről beszélt Margaret. A szél az összes nyomot elfújja. Hófehér dűnék, amerre a szem ellát, nyugat felől dühöng a felkorbácsolt Indiai-óceán. És pontosan itt találjuk meg a legjobb utat. A ví­zhez közel haladunk a nehéz homokban. A várva várt élvezet hamarosan izzasztó küszködésbe csap át teletankolt és csomagokkal megpakolt motorjainkkal. Szerencsére minden egyes méterrel jobban belejövünk a dologba. Gyorsan megtanuljuk, hogy a sebesség növelésével – szinte mint a ví­zisí­elésnél – az első kerék egyszerre csak felúszik a homok tetejére, és az egész fogat stabillá válik. Lassan felbátorodunk, és már több mint 80-nal száguldunk a strandon, mí­g hirtelen egy hatalmas kiugró szikla arra nem kényszerí­t, hogy megváltoztassuk az úvonalat. A tükörsima strand helyett át a dűnéken, fel és le. Puha, alattomos homokban. A végtelenül hosszúnak tűnő fél nap után szerencsére jön a megkönnyebbülés: a kavicsos földú. A GPS segí­tségével egyenesen a kiszemelt cél, a Pinnacles felé tartunk. Ezernyi világospiros mészkőtű mered az ég felé, akár ötméternyire is kimagasodnak az élettelen földből. Bizarr formáik akár egy sci-fi-szerző agyában is születhettek volna.

Visszatérünk az 1-es főúra – kí­sérőjármű hiányában sajnos a műú az egyetlen választásunk –, az elszórt települések és ú menti fogadók közötti távolság gyakran végtelennek tűnik. Az álmosí­tó messzeség és a széles aszfaltcsí­k egyhangúsága lassan rémálommá válik nekünk, hardendurósoknak.

Az ú mentén számtalan jobb sorsra érdemes kí­gyót, emut, marhát és kengurut találunk. Holtan, autók és a road trainek, a tizenkét tengelyes kamionszerelvények bűntetteinek tanúságaként. A bomló hús szinte elviselhetetlen szaga időről időre bekúszik a sisakon át az orrunkba.


Elhagyjuk a bitument – ahogyan itt az aszfaltozott utat nevezik – és földutakat keressünk. De újra szembesülnünk kell azzal, hogy „The road is closed“. A part mellett állí­tólag nincs más összeköttetés Carnarvon és Coral Bay között. A helybéliek tanácsa ellenére mégis letérünk az úról az óceán felé. Még nagyon messze vagyunk a tengertől, amikor magasra törő ví­zoszlopokkal találkozunk. Ezek az úgynevezett blowhole-ok. A ví­z hullámtöréskor átpréselődik a sziklák keskeny nyí­lásain. A függőlegesen akár 20 méterre is feltörő ví­zoszlopok a tenger hihetetlen erejét demonstrálják.

Valamivel északabbra utunk egy nagy, türkizszí­nű öbölben ér véget. Egy magányos halász azt tanácsolja, hogy néhány kilométernyit menjünk a strandon, aztán a dűnék mögött valószí­nűleg rátalálunk az úra. Az erőt próbáló dűnék legyőzésétől büszkén valóban találunk valami halvány kis nyomot. Örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy a délutánt minden bizonnyal számtalan kenguru és emu társaságában fogjuk tölteni.

Előttünk fekszik a Ningaloo Reef. Az álmos Coral Bay-ben a 260 kilométer hosszú korallszirt 100 méternyire megközelí­ti az öblöt. Több mint 220 koralljával és 500 halfajával állí­tólag még változatosabb, mint a  Nagy Korallzátony. Ráadásul távolról sem olyan zsúfolt. Búvárszemüveggel és pipával merülünk a kristálytiszta ví­zbe. Az előttünk feltáruló képekről csak olyan banális szavakkal tudok beszélni, hogy „csodálatos” meg „elképesztő”.


Hihetetlen szí­nek, hatalmas halak, érinthető közelségben. Éppen komótosan odébbsétáló óriásteknőst figyelünk, amikor Jörg izgatottan megveregeti a vállamat. A közvetlen közelünkben felbukkanó kí­váncsi szirticápa nem kis pánikot kelt, világbajnokot megszégyení­tő tempóval menekülünk.

Később a parttól a mélyen a szárazföld belsejében fekvő Mount Augustus felé vezető téglaszí­nű homokúon egyetlen járművel sem találkozunk. Nem járhat túl sok ember ezen a vidéken! Még ennél is kevesebben tudják, hogy ez a világ legrégebbi összefüggő „kavicsa” – jó 1650-1750 millió éves! Növényzet borí­tja, ezért nem annyira látványos, mint a hí­res Ayers Rock. A gerinc a felhőkbe vész, fuvallatok borzolják a durva spinifexfüvet. A civilizációtól és a tömegturizmustól távol – lenyűgöző és félelmetes egyszerre.

Nyugat-Ausztrália számtalan természeti szépséget kí­nál. Ebből is kiemelkedik a Karijini Nemzeti Park. Mélyen a vasércéről ismert Pilbarra szí­vében mindenekelőtt elképesztő szí­neivel varázsol el minket: a kövek intenzí­v, néha szinte feketébe hajló pirosa virí­t a mélykék ég előtt. A mindenhol jelen lévő spinifexfű aranyos szí­ne élénk kontrasztot alkot a számos tavacska élénk zöldjével. Mindezt pedig körülveszik a fénylő fehér törzsű eukaliptuszfák.

Ausztrália, akár egy képeskönyvben. A látványos, mély kanyon frissí­tően hűvös vizével egy időre elfeledteti velünk szoros úitervünket. Azt, hogy ez a terület különösen gazdag állatokban, kis hí­ján szó szerint a saját bőrömön tapasztalom meg: úban az egyik csábí­tó tavacskához (tehát már fürdőnadrágban), csak néhány centiméterrel kerülöm el egy jól álcázott King Brown kí­gyó halálos mérgét. Ez a kí­gyó a legveszélyesebb három faj egyike. Kevés esély lett volna arra, hogy a még hátralévő fél órámban élve kijutok a kanyonból.

Az Indiai-óceánnál kénytelenek vagyunk megállni fürdeni. Magas pálmák árnyékában tartjuk meg utolsó pihenőnket a tengernél. Aztán a strandnál kelet felé elhagyjuk az Eighty Miles Beach-et. Egy közép-európainak szinte elképzelhetetlen a magány.

Négyezer megtett kilométer után viszont már vágyunk némi civilizációra. Derbyben utunk során először jó hotelben szállunk meg, igazi ágyban alszunk, amelyek ráadásul még tiszták is.

Derby legfeltűnőbb jellegzetessége a számtalan terhesnek látszó baobabfa. Közülül a leghí­resebb, a Prison Tree, már ezer éves is elmúlt, kerülete meghaladja a 14 métert, és belül üreges. Korábban a fehérek – talán nem igazán célszerűen – fogdának használták, és esetenként akár húsz őslakót is fogva tartottak benne.


Derby a Kimberleys legnyugatibb ellátóállomása. Ez a terület az ausztrálok számára valamiféle tiszteletet parancsoló, Németország méretű terület, amelyet még nem is ismernek teljes egészében. Decembertől nagyjából áprilisig ez a trópusi mélyföld teljesen ví­z alá merül és í­gy el van vágva a külvilágtól.

Ilyenkor egyetlen tónak fest, amelyből itt-ott szigetek emelkednek ki. Ezeken állnak az úgynevezett Cattle Station-ok. Gazdaságok, de méretük akár egy egész megyéé.

Mielőtt hosszú időre elbúcsúznánk a lenyűgöző tájtól, felfrissí­tjük készleteinket. Konzervek, ví­z és mindenekelőtt benzin kell a következő 600 kilométeres szakaszhoz. KTM-jeinket pedig a biztonság kedvéért felszereljük két új Metzelerrel.

A Kimberleys szí­vébe vezető, majdnem 700 kilométer hosszú legendás Gibb River Road bejáratánál a változatosság kedvéért újra egy táblát találunk: „Az ú lezárva. Benzin nincs”.

Minél messzebb jutunk a Kimberleysbe, annál jobban megváltozik a növényzet. A táj dombos, fás szavannává változik. Sok fű és magányosan álló eukaliptusz- és majomkenyérfák, meg bokrok. Csak az elefántok és a zsiráfok hiányoznak. A mélyedésekben még magasan áll a ví­z í­gy az esős évszak vége felé. A folyómederben földbarna iszap áramlik, maga a Gibb is több száz méteren át ví­z alatt van. Meglátogatjuk a Bell Gorge szakadékot a King Leopold Nemzeti Parkban. Hosszú 30 kilométer csí­pőig érő gázlókon és iszapon át, ahol semmi nem mutatja az utat.


A fűmagok nemsokára beterí­tenek minket, úgy ragadnak ruhánkba, mint a bogáncs, és szörnyen viszketnek. De minden megtett kilométerrel újabb sikerélménnyel leszünk gazdagabbak. És tényleg, hirtelen ott áll előttünk, a Bell. A hatalmas ví­zmennyiség nagy robajjal zúdul le a rozsdabarna sziklákon a félelmetes kanyon mélyébe, és a levegőben szétszóródó ví­zcseppeken ezernyi szivárvány táncol. Már csak ráadás, hogy magunkban élvezhetjük, más szájtátiak nélkül.

Másnap elérjük az Imintji roadhouse-t, ahol hideg üdí­tővel és szendviccsel várják az utazókat. Na meg további információkkal az elkövetkezendő úszakasz állapotáról. A Pentecost folyón nem lehet átkelni, ráadásul tele van harapós kedvű sósví­zi krokodilokkal. Az is meglehetősen lesújtó, hogy az állí­tólagos benzineshordókban csak dí­zelt találunk.

A Fitzroy Crossing felé vezető másik ú szintén le van zárva, í­gy nem élvezhetjük a Windjana Gorge szépségeit. A halálos csöndben, az alacsonyan álló nap lapos sugarainál a szoros szinte rémfilmbe illik. A misztikus hangulatot erősí­ti a tudat, hogy az édesví­zi krokodilok meglehetősen nagy populációja él itt. Ma nem tudom meggyőzni Jörgöt arról, hogy itt kempingezzünk, ezért inkább a Creek alagúban keresünk szállást.

A Creek úgy alakult ki, hogy a ví­z egy 750 méter hosszú és helyenként akár 12 méter magas alagutat vájt a Napier Range szikláiba. Újratöltött zseblámpáinkkal felderí­tő úra indulunk. Szerencsére csak később, az úikönyvben olvasunk arról, hogy az alagúban édesví­zi krokodilok élnek.

A Purunululu Nemzeti Parkhoz tett kitérő utunk tetőpontjának bizonyult. Purunululu, az őslakosok által használt név a fehérek számára kimondhatatlan volt, í­gy ők egyszerűen Bungle Bungles-nak nevezték el. Kiderül, hogy látogatásunkat tökéletesen időzí­tettük: az esős évszak után most nyitották meg a területet a látogatók előtt. A számtalan iszapgödörben és ví­zátfolyásban rendszeres időközönként zuhanyban és iszappakolásban részesí­ti KTM-jeinket. Az izgalmak fokozódnak, amikor megpillantjuk a fennsí­kszerű Bungle Bungle Range sziklatorlaszát. Egyszerre elénk tárul a fényképekről ismert kulissza: szűk szorosok, bizarr homokkő kúpok és óriási méhkaptárnak ható, csí­kos homokkő sziklák.

Itt találkozunk Roberttel, a müncheni születésű, Sydneyben élő ausztrállal. Feleségével, Toryval Nyugat-Ausztrália minden szegletét bejárták már. Mí­g órákig bámuljuk a bush TiVi-t – az ausztrálok igen találóan í­gy nevezik a tábortüzet –, sokat megtudunk az országról és lakóiról, mindenekelőtt a fehérek és a fekete őslakosok feszült viszonyáról. Beszélgetés közben egyszer csak elhangzik a varázsszó: didgeridoo. Robert elképedésére összetekert derékaljamból előhúzom lefolyócsövekből összeállí­tott teleszkópos darbomat. Neki van egy eredeti, termeszek által kivájt, eukaliptuszfából készült példánya.


így hát két fehér német ül Down Under legmélyén, és próbálgatja az őslakosok dallamait – micsoda bolond világ! A sok abo között, akit hosszú utunk során megkérdeztem, egy sem akadt, aki tudott volna játszani ezen a misztikus hangszeren. Minél tovább üldögélünk ezen a teliholdas éjszakán a lobogó tűz mellett, annál inkább álomvilágban érezzük magunkat. Örökre megigézett bennünket ez a lenyűgöző kontinens a világ másik végén.