Segí­tségnyújtási kötelezettség

Kedvenc filmem egyik jelenetében (íœtközések) egy korábbi viselkedése miatt pitiánernek, sőt kifejezetten bunkónak tűnő rendőr menti ki egy égő autóból azt a nőt, akit korábban éppen ő vegzált egy közúi ellenőrzés során. A nő először összerándul a férfi láttán, és sikí­tva menekülne előle, ha szorult helyzete lehetővé tenné, aztán döbbenten tűri, hogy a fickó nagy nehezen kicsatolja az övét, és mielőtt lángra kapna az egész kocsi, az utolsó pillanatban kirángassa belőle őt.

A jelenet jól példázza, hogy milyen könnyű kifordulni önmagunkból, hogy milyen könnyen válhat az ellenségből barát, vagy fordí­tva. A munkám során sokszor azt tapasztalom, hogy krí­zishelyzetekben rossz irányban változnak az emberek, és amúgy jó érzésű férfiak és nők mutatkoznak érzéketlennek, tisztes családapák és anyák vetkőznek ki a „kultúrlény” álruhából.

 

 

Az előző cikkben a Btk. segí­tségnyújtásra vonatkozó rendelkezéseit elemeztem. Most ugyanezt a témát folytatom.

 

Azt már elkezdtem kielemezni, hogy mit jelent a „tőle elvárható” segí­tség. Az átlagemberek (vagyis, akik nem valamilyen speciális szakma képviselői) ugyanazon mérce alapján méretnek meg. Meg kell állniuk, tájékozódniuk kell arról, hogy pontosan mi történt, ki sérült meg, és aztán telefonon a lehető legrövidebb időn belül értesí­teniük kell a mentőket és a rendőrséget. Egy súlyos baleset után meglehetősen fontos a lélekjelenlét: az egyik ügyben a gyalogos sértett lába olyan súlyos – ütőeret is érintő – sérülést szenvedett, hogy ha nem lett volna a helyszí­nen egy tanú, aki azonnal lekapott magáról egy bőrövet, és elszorí­totta a vérzést, akkor a férfi még a helyszí­nen meghalt volna. A másik ügyben a bejelentésről készült hangfelvétel rögzí­tette, hogy a bejelentő olyan pánikhangulatban van, hogy a mentő diszpécsernek sem a pontos cí­met nem tudta elmondani, sem arra nem volt képes, hogy a diszpécser utasí­tásait kövesse (pl.: mit ellenőrizzen a sértetten), í­gy azután a hí­vás fogadója kénytelen volt kiabálva másik személyt kérni a telefonhoz. Az ugyanis néha nem elég, hogy a mentőket értesí­tjük, a legfontosabb teendőket a helyszí­nen tartózkodóknak kell elvégezniük. És ami nagyon fontos: soha se akarjuk laikusként külsérelmi nyomok alapján eldönteni, hogy egy sérülés mennyire tűnik veszélyesnek.

Jó 10 éve is történhetett az a baleset, amelyben egy kis autóban utazók egy hátulról érkező nagy erejű ütközést voltak kénytelenek elszenvedni. A bal hátsó ülésen ülő férfi – akinek az ölében még egy kisgyermek is utazott – lényegében mindenkivel összeveszett, aki csak a helyszí­nen tartózkodott, miután saját erejéből kimászott az összeroncsolódott autóból, utána elájult, és mire kórházba szállí­tották, a vérnyomása egy főérszakadás okozta belső vérzés miatt olyan mértékben lecsökkent, hogy a kórházban 24 órán belül meghalt. Kí­vülről ez az ember nem keltette egy sérült benyomását. Mégis belehalt a baleseti sérüléseibe. Ezért azt tanácsolom Önöknek, hogy a legkisebb sérüléshez is hí­vjanak mentőt, és soha ne saját járművel próbáljanak sérültet kórházba szállí­tani. Nem ez az elvárt. Még egy fontos dolog: nem tesz eleget az elvárhatósági követelménynek az sem, aki beülteti maga mellé a sérültet, elszállí­tja egy orvosi rendelőintézet elé, majd amikor a sérült kiszáll, mint aki jól végezte dolgát, elhajt. Ezzel a megoldással az a baj, hogy ha az általunk szállí­tott személy komolyabban sérült, mint ahogy mi gondoltuk, és mondjuk, elájul, még mielőtt bejutna az épületbe, akkor a mi lelkünkön száradnak az esetleges komolyabb következmények. Arról nem is beszélve, hogy mit tehet a sérült, ha kiderül, hogy a rendelőben éppen nincs senki… Láttam én már baleset után otthagyott gyerek ügyét, aki az elütés után a rémület hatására csak hárí­tani tudott, „nem, nekem nincs semmi bajom, hagyjon békén”, majd amikor beért az iskolába, összeesett, és a tanároknak kellett mentőt hí­vni hozzá. Egy gyereket otthagyni nem egyszerűen etikátlan, hanem egyenesen vérlází­tó. Egy gyerek még nincs abban a helyzetben, hogy a saját helyzetét, sérülésének súlyosságát akár csak egy laikus felnőtthöz hasonlóan felmérje. Nem lehet ezért elég körültekintően eljárni, ha egy gyermek a sérült.

 

###

 

A legtöbb ügyben a segí­tségnyújtónak nem kell különösebb kockázatot vállalnia a segí­tség érdekében. Nem is elvárható egyébként, hogy valaki a saját életét kockáztassa, miközben mások életét menti (legfeljebb speciális szakmák gyakorlói esetén), senki sem köteles például arra, hogy egy égő járműből felszerelés és hozzáértés nélkül kimentsen valakit. Az ittas állapot, vagy az a tény, hogy valaki járművezetéstől eltiltás hatálya alatt áll, azonban nem mentesí­ti a közúi közlekedés résztvevőjét a segí­tségnyújtás is kötelezettség alól (ez még akkor is í­gy van, ha a segí­tségnyújtás nélküli helyszí­nelhagyás egyik leggyakoribb oka az ittasság, és vagy az eltiltás ténye). És még valami: nem elég kí­vülről vagy távolról megszemlélni a balesetben részes járművet, a sérültek keresése alapos vizsgálatot igényel.

 

A Btk. 166. § szerint a büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés (alapeset) esetén három évig, a (2) bekezdés esetén (a sértett meghal, és életét a segí­tségnyújtás megmenthette volna) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézte elő, vagy ha a segí­tségnyújtásra egyébként is köteles. Mit jelent az, hogy a veszélyhelyzetet az elkövető idézte elő? A közlekedésben tipikusan azt, hogy az ő vétkes szabályszegése okozta a balesetet (vagyis büntetőjogi felelősséget visel a balesetért), és ráadásul még csak nem is segí­t. Mit jelent az, hogy valaki segí­tségnyújtásra egyébként is köteles? Azt, hogy valamely speciális szakma űzője, például orvos, asszisztens, óvónő, tűzoltó stb. Önmagában azonban az a tény, hogy valaki a KRESZ szabályai alapján is (tehát nem csak erkölcsi okokból) köteles a segí­tségnyújtásra, nem alapozza meg ezt a súlyosabb minősí­tést.