Royal Enfield Café Racer

Felhajtom maradék whiskymet, és a pultra lököm poharam. Hátrafésülöm hajam, farzsebembe dugom fésűmet, felhúzom bőrdzsekim cipzárját és vagány léptekkel kimegyek a motoromhoz. Elfordí­tom a kulcsot, behúzom a dekompresszort, megkeresem a felső holtpontot, és rárúgok egyet. Azonnal indul az öreglány, felordí­t az üres, fojtás nélküli kipufogócső. Ráhasalok a tankra, térdeimmel megszorí­tom az oldalát, és megtámaszkodom az egyszemélyes ülésben.

  

    Két könyökömet is behúzom, behúzom a kuplungot, ballal lenyomom a váltót, és a lámpára meredek. Zöldre indul a gyilkos futam. Le kell vernem Dirty Jimmyt és a Nortonját! Nem maradhatok alul, mit szólna hozzá Jessica. Azzal megy szombat este táncolni, aki itt nyerni fog. Ott áll az ajtóban és figyel minket. Remélem, nem nézek ki hülyén oldalról, í­gy pucsí­tva… Nagy gáz, mindjárt jön a zöld, na… na…, eldobom a kuplungot, és kirobbanok a vonal mögül. Elforgó kerékkel teszem meg az első tí­z métert, Dirty Jimmy lemaradt. Kétszázötven méter a Hanger Lane-en, és jön a kanyar… egy háztömb, 800 méter, és enyém lesz Jessica, Jimmynek meg majd megmondom, hogy iratkozzon be egy motoros iskolába. A Nortonját pedig adja be a hulladékgyűjtőbe. Itt a kereszteződés, remélem, Lófejű Joe, az a piszkos zsaru most nem potyázik itt, a sarkon túli kifőzdénél, ahol lesni szokott ránk … Acélmarokkal belekapaszkodom a fékkarba, és beletaposok a pedálba is, nem fog valami jól, ráborí­tok, gáz, a hátulja megindul, de még tudom kontrollálni! Hűű, Jimmy itt van mellettem, de leszorí­tom! A fene esne bele, Lófejű Joe! Elállta az utat… Fék!!!

– Szálljon már le rólam, Lófejű Joe!

– Jó napot! Papí­rokat… köszönöm. Kedves Mező úr! Szí­ves tájékoztatásául hadd közöljem Önnel, hogy a nevem Kovácsik Béla rendőrtizedes, nem pedig hmm… Lófejű Joe. Valamint azt is hadd közöljem Önnel, hogy ez itt nem versenypálya, hanem Dorog belvárosa. Megtudhatnám, miért száguldozik? És miért szorí­totta le azt a szegény Babettás öreget? Mit képzel, hol van? Az Ace Cafe előtt? Közúi veszélyeztetés, hatósági közeggel szembeni tiszteletlen magatartás, gyorshajtás. Szép lista!

    Hirtelen kijózanodom…hűű, ebből baj lesz! Csak nem Lófejűztem le ezt a rendőrt? Hát igen, ez tényleg Dorog belvárosa, ez meg itt a fotózásra elhozott Royal Enfield Cafe Racer.

Fantasztikusan néz ki! Mindenki megbámult menet közben, és fényképezett a telefonjával, a lámpánál meg nyilatkozatokat adtam a motorról. Hát csoda, ha az embert elragadja a fantáziája?

Az Enfield két változatáról, a megszakí­tós, dobfékes Standardról és az elektromos gyújtású, tárcsafékes Electráról pontosan egy éve í­rtunk a Motor Revü lapjain, és most itt a Cafe Racer. Alapját a Standard modell jelenti, a gyár ehhez szállí­t cafe raceres ülésidomot, hozzá illő egyszemélyes ülést a lengőnyereg helyére, nyitott kipufogót és szűk versenykormányt. Menettulajdonságaiban pontosan olyan, mint akármelyik Enfield Standard. Beindí­tani berúgó pedállal, vagy önindí­tóval lehet – bár ez utóbbival szentségtörés – és kis kuplung aláfestéssel akár hármasban is el lehet indulni a felettébb mérges hangú retróval. A bovdenes kuplung közepes könnyedséggel jár, az ötsebességes váltóval pedig több helyen is lyukat váltottam, miután nem csak egyes után van üres fokozat. Ideges gázreakcióról nem igen beszélhetünk, különösen ötödikben nem. Érdekes, hogy a szerény teljesí­tményű erőforrás nyomatékrugalmassága ugyanakkor meglehetősen jó, hiszen ötödikben akár negyvenig visszaereszthetjük a gázt, onnan is rángatás nélkül gyorsí­t. Végsebessége 100 km/óra – nem is tudom, milyen gyorshajtásról beszél a Lófejű… pardon, Kovácsik tizedes – de a legjobban a 80 km/órás túratempót szereti az Enfield.

    Leggyengébb pontja ugyanakkor a rendkí­vül kis hatásfokú fékek. Tompák, és nem igazán adagolhatóak pontosan. Valójában adagolásról nem is nagyon lehet szó, hiszen ha meg akarok állni, mindent bele kell adnom kézzel-lábbal. Az Enfielddel nagyon előrelátóan kell közlekedni, hiszen ezekkel a fékekkel semmiféle vészhelyzetet nem lehet megoldani. A Cafe Racer egyenesfutása meglehetősen stabil, a futóműve viszont hamar elér képességeinek határára. Alulcsillapí­tott teleszkópja miatt hullámos úon beleng, és az első rugóstag hatása nincs összhangban a két oldalra szerelt hátsóéval. íllí­tani mindössze ez utóbbi rugó előfeszí­tését lehet.

    íœléspozí­ciója sokkal sportosabb, mint klasszikus kinézetű társaié, bár a lábtartója lehetne valamivel hátrébb. És még csak nincsenek is egy vonalban: a jobb pár centivel előbbre került, mint a bal oldali, és ennek bizony még í­gy is úban van kissé a mögötte lévő berúgókar. Ha hátracsúszom az ülés támaszrészéig, nyújtózkodva érem el a korányt, szinte adja magát, hogy a tankra lapuljak. Felegyenesedve a felsőtest súlya a csuklókra nehezedik.

    A fenti fogalmak azonban értelmüket veszí­tik, ha egy XXI. században gyártott retro bike-ról beszélünk. Ilyen motort csakis a régmúlt idők iránti tiszteletből, szerelemből, szenvedélyből vesz az ember, és nem észérvek hatására. És ha egy ilyen gépre vágyunk, akkor elfogadjuk a tompa fékeket (vagy tárcsafékkel kérjük – mert erre is van lehetőség) a kissé makrancos futóművet, a váltó üres fokozatait, és a mérsékelt teljesí­tményt.

   

   

    Ezzel a motorral John Field nem fogja laposra verni Dirty Jimmyt, de minden további nélkül megszerezheti Jessica kegyeit. Bár előbb talán Kovácsik Béla rendőrtizedesét kellene…