Nomád túra a vad keletre 1. rész

Még a téli vágyakozás időszakában, a meleg szobában pattant ki az ötlet, hogy terepezzünk keletre. Ameddig csak lehet. A térképet tanulmányozva úgy tűnt, tőlünk pontosan keleti irányba a legmesszebbre szárazföldön a Fekete-tengerig juthatunk el. Tehát, irány a tenger! Természetesen motorral, nomád módon, nem előre eltervezett úvonalon, a távoli ismeretlen kelet felé, szebbnél szebb tájakon át. Úgy, hogy az ember sose tudja előre, hogy aznap meddig jut és mit él át. A hosszú távú terepmotorozás közben elválik, ki mennyire leleményes, türelmes a másikhoz, és mennyire képes asszimilálódni a természethez, idegen környezethez. Ezeken múlik, hogy a túra valóban kikapcsolódás, szép emlék és ne tortúra legyen.

.” href=”galeria.php?cid=54892″>

Az előkészületek most új dolgokat is magukban foglaltak, mert például be kellett szereznünk maláriagyógyszert. Elég sokat gondolkoztunk, hogy bevegyük-e vagy sem, mert ellentétes tanácsokat kaptunk ismerőseinktől. Végül a „jobb félni, mint megijedni” jegyében a gyógyszer mellett döntöttünk. A pirulákat étkezés után kell bevenni, utána egy órán keresztül nem lehet aludni, még leheveredni semAugusztus elején, mikor szülővárosunkból, Szegedről elindultunk, csak anynyit tudtunk, hogy a Fekete-tenger légvonalban kb. 700 km-re van, ez nagyjából elég is volt. Véletlenül sem akartunk pontos, előre eltervezett útvonalon menni. Szándékosan nem aszfalton, hanem terepen akartunk utazni, ahol, reményeink szerint, a túra időutazássá válhat. Megbízható japán vaslóval, egy egy négyütemű, léghűtéses „fagyi” enduróval vágtunk a kalandba. Sok motoros lenézi ezeket a szerény teljesítményű 125, 250 cm3-es, 90-es években gyártott hobbi endurókat, ők ragasztották a mi motorjainkra, a Suzuki DR250-re és a Honda XLR125-re ezt a jelzőt. Szerintük maximum egy városi fagylaltozó megközelítésére alkalmasak ezek a „masinák”.

A nagy távolság ellenérenem akartunkszáguldozni, hanem bámészkodva és a terepnyújtotta kihívásokat legyőzve akartunk haladni. Ehhez nagy segítség volt az elmúlt években megszerzett speciális triál pályás gyakorlatozás, melyek birtokában ezekkel a kis teljesítményű endurókkal hihetetlennek tűnő akadályokon tudtunk átkelni anélkül, hogy a motort (pl.: „kuplungsergetés”) tönkretettük volna. Most csomagunk is volt, vittük külön a sátrunkat, hálózsákunkat, ruházatunkat, speciális motorjavító és ápoló felszerelésünket. Ez a teljes felszerelés kb. 10 kg pluszterhet jelentett. Élelmet nem vittünk magunkkal, mert egyfelől az plusznehezék lett volna, másfelől arra is kíváncsiak voltunk, hogy tőlünk távol mit esznek a helyiek. Praktikus volt, hogy sok apró táska helyett egy-egy nagy vízhatlan táskát vittünk, ezt az ülés végére, a hátsó sárvédő kezdetére, jól rá lehetett szorítani hevederekkel és gumipókokkal. Sokan a hangos kipufogóra esküsznek.

Mi ennek ellenére a gyári mellett maradunk, melynek a fogyasztás csökkentésén kívül a legnagyobb előnye, hogy menet közben a triál sisakon keresztül, sisakbeszélő rendszer nélkül, normál hangerővel is tudtunk beszélgetni. Az egész napos motorozás ellenére sem fájdult meg a fejünk, sőt többször vaddisznót, szarvast, őzet, egy esetben medvét is láttunk közvetlen közelről. A szolid kipufogóval nem keltettünk feltűnést. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor valakinek a kertjén véletlen áthaladtunk, a gazda barátságosan megállított, és mosolyogva megkérdezte, hogy merre megyünk. Szerencsére Romániában jellemző az élni és élni hagyni elv, ami tömören annyit jelent, ha te nem teszel ellenemre, akkor én sem ártok neked.

Még a román rendőr is derűsen csak anynyit kért a papírok helyett, amikor megállított, hogy ráülhessen egy kicsit mindkét motorra, és rugózhasson egyet az üléseken. Hasonló jó döntés volt, hogy mindkettő motor önindítós volt, mert kiderült, hogy komoly terepen egy nap akár több száz alkalommal is újra kell indítani a gépet. A motoroktömegét lemértük, és kiderült, hogy csomaggal 140 kg-osak voltak. Ez a tömeg versenykörülmények között viccesen hangzik, de alacsony sebességnél még extrém körülmények között is uralható. Talán azért sem fáradtunk el, mert minden csomagunkat a motoron, a motor hátulján helyeztük el, hátizsákot, egyéb nehezéket nem vittünk a testünkön. A fényképezőgép és az iratok a nadrág combzsebében voltak. GPS-t használtunk ugyan, de csak iránytűként. Mindkét motorra szereltünk telefon és fényképezőgéptöltésére alkalmas csatlakozót. A motoron minden lehetségescsavart imbuszra cseréltünk, így4-es, 5-ös, 6-os kulccsal szinte minden megoldható volt. Praktikusvolt, hogy tartalék belsők helyett egy-egy 21” első kerékbe való nagy átmérőjű tartalék tömlőt vittünk, mert tudtuk, hogy ha szükséges, a kisebb méretű hátsó18”-os kerékbe is be lehet építeni. Bár a defektjeinket magunk szereltük, egy ízben a tömlő szelepházának leszakadása miatt felkerestünk egy székely gumis szakműhelyt, ahol a mester szerint a foltra is foltot raknak, ezért, mint utóbb kiderült, nem lepődtek meg a szelepház-javítási problémánkon. Augusztus 4-én délelőtt a Marosmentén az árvízvédelmi töltésen jutottunk el a nagylaki román határra. Az igazoltatás helyett a határőr csak annyit kérdezett, hogy merre tartunk, mire mi megilletődve csak annyit válaszoltunk, hogy a tengerhez megyünk, terepen .Erre ő mosolyogva: − Noroc, drum bun!, és intett. Egészen Aradig követtük a Marost.

Pécska magasságában a helyi krosszpályán egy nagyobb ugratás után a DR-nek leszakadt a kipufogó rögzítőfüle, ezért kilyukadta kipufogódob, mely szörnyen hangos lett, és félő volt, hogy a forró gáz megolvasztja a hátsó fékcsövet. Leültünk, tanakodtunk, hogy hogyan tovább, közben néhány perc múlva egyidősebb, magyarul nem beszélő kerékpároskézzel-lábbal integetett, hogy kövessük. Kb. 5 km megtétele után egy magyar lakatosműhelyben találtuk magunkat. Itt a mester kijelentette, hogy kizárólag ingyen hegeszti meg a lyukas kéményt. Már esteledett, mire Gyorok magasságában elértük a Zarándi-hegységet. Itt bevetettük magunkat a sűrűbe és este10 körül Feltót magasságában, totálissötétségben, holdvilághíján vaddisznó túrta lucernaföldön sátraztunk.

A talaj kicsit göröngyös volt, talán ezért is keltünk reggel 5-kor. Imi ekkor boldogan tapasztalta, hogy első és hátsó kereke is teljesen lapos. Átgázoltegy-két kökény- és galagonyabokron. Jól jött a házilag villáskulcsból hidegen kovácsolt gumiszerelő vas. A gumikat rutinosan, pikk-pakk 2 óra és 10 foltfelhasználásával használható vávarázsolta. Természetesen pár órával később az első kerék leengedett ,és kiderült, a szelep is leszakadt. Mindez egy almáskertben történt, ahol kénytelen-kelletlen bevetettük az első tartalék belsőnket. Eközben megjelent a gazda, elővette a pálinkáját ,és román nyelven és erősen gesztikulálva többször nyomatékosan kijelentette, miközben kezét körkörösen dörzsölte:„Nici o problemă” Vulcanizare!

Bár számunkra látszólag javíthatatlannak tűnt, a szakadt belsőt nem dobtuk el. Imi napokig úgy cipelte, mintha csupán ezen múlna a későbbi túra sikere. Hát igen, valljuk be, a kezdet kezdetén elégsok problémánk volt, de szerencsére mindketten nyugodtan, derűsen éltük meg az eddigi javításokat, és csak remélni tudtuk, hogy a jövőben inkább a motorozáson lesz a hangsúly. Ez a nap egy kimondott endurós csemegét tartogatott számunkra. Pont irányba esett a híres Nagy Bihar csúcs, az Erdélyi-szigethegységlegmagasabb pontja(1849 m). Eldöntöttük, hogy nem kerülünk, hanem a talán legmeredekebb járható ösvényen megyünk fel, beleértve az egyeneskősziklás feljárót is. Közvetlenül a csúcstámadás előtt leültünk eszegetni egy kicsit, hogy legyen energiánk. Ekkor megjelent kétterepmotoros a lankás feljáró felől, és bármennyire hihetetlen, egyikük motorja pont olyan XLR volt, mint Imié.

Ez azért érdekes, mertez a típus japán belpiacos, nagyon ritkán lehet összefutni vele. Számukra is kiderült, hogy mi itt akarunk feljutni, erre azt mondták, hogy ők meg se próbálják, de mivel ez az utolsó 1 km belátható, lentről megnézik, mi hogyan boldogulunk. Imi 13 fogas, kisebb hajtó lánckereket dobott a picimotorra, és nekilendültünk. Megállás nélkül, végig a nyeregben…5 perc múlva a csúcsról integettünk. Utána sokáig összefüggőhegygerinceken haladva, a csodálatospanorámában gyönyörködve eljutottunk a Lunka-folyóvölgyébe, ahol sok apró településvolt. Esteledett, mire egy műút mellett néhány percre megálltunk inni egy kútnál, ahol egy feltételezhetően részeg daciás majdnem elsodorta a motorjainkat. Szürkületben egy nagyon meredek, sátornyiszéles hegygerincen vertünk tábort. Ideális hely volt.

Harmadik nap reggel harmatmentesen ébredtünk. Mikor visszaereszkedtünk a völgybe,meglepődve láttuk, hogy éjszaka a Székelykő gerincén, Erdély pereménaludtunk. Nagyenyednél elbúcsúztunk a Marostól, és egy autópálya-felüljáró alatt, egy szűkvízelvezető betonárokban tudtuk a kerítést kikerülni, amiből kijövet kénytelen voltam lefüstölni a DR puha gumijának bütykeit. Most már egyformán kopott volt mindkét motor hátsó kereke. Beta nevű falu után, számunkra talán a Szekszárdi-dombsághoz hasonló, tipikusmezőségi területen haladtunk ,meredek, kevésbé erdős, dombos-völgyes vidéken keresztül, itt minden égtáj felé régi szekérutak kötik össze a falvakat. Nagy melegvolt, most az egyszer már nagyon vártunk egy lakott területet .Igen ki voltunk tikkadva, éhesekés szomjasak voltunk. Az egyetlenhűsítést a menetszél adta, ezért a szokásosnál gyorsabban ereszkedtünk le az ártatlannak tűnő, veszélytelen nyomokon, mikor bekövetkezett a túra egyetlen komolyabb esése: Imi szó szerint beékelődöttegy keskeny, de mélyvízmosásba. Szerencsére csak apróbb horzsolásokat szerzett a lábán. Száz kilométernyi laza motorozásután elértünk Makk falvához, a Kis-Küküllő középső szakaszának legjelentősebb településére, ahol nagyszüleim éltek hajdanán. Megnéztük a nagyszülők által faragottszékelykaput, a faluszéli temetőt, a Gál Dobosa dombtetőt (innen dobolták ki a falusiaknak a híreket a régmúltban). Itt született Dózsa György is, az1514-es parasztfelkelés vezetője.

A falu főterén szobor őrzi emlékét. Az emlékidézés után egy jókoradinnyével a tank tetején – a lábunk között − a lenfeldolgozón keresztül legurultunk a Küküllőpartjához. Erősen meleg volt, behabzsoltuk az édes gyümölcsöt, majd egy klasszikus gyerekjátékot, a Micimackó vízipólót a kirágott dinnyehéjak segítségével felelevenítettük. Az lett volna a nyertes, akinek a csónakként ringatózóhéja hamarabb feltűnik a patakot átívelő kőhíd túloldalán, anélkül, hogy teljesen elmerülne. A két versenyző dinnyehéj fej-fej mellett úszott, szépen ringóztak, néha elmerültek. Lehetetlen volt megállapítani, hogy kinek a csónakja a gyorsabb. Jó volt ismét gyereknek lenni…A tisztasági patakfürdő után a szolokmai úton megcéloztuk a Küsmöd-patak folyásirányát Korondfelé. Korondon tankoltunk, és mivel késő délután volt, megkérdeztük a benzinkutast, hogy mozog-e medve a település környékén. „Óh, van itt medve bőven, ha egy óra múlva visszajönnek, itt is láthatnak egyet a kút mögöttbóklászni.” Mi igazából a biztonságossátorozás okán érdeklődtünk .

A helybéli azt ajánlotta, hogy ha ilyen félénkek vagyunk, menjünk Zeteváraljára, ott a víztározópartján sokan szoktak sátorozni. „Mondjuk ott is van medve”− nyugtatott minket. Az erdőn át egykeskeny úton haladtunk kb. 30 kmt .Egy útkereszteződésben megálltunk a gyenge fényviszonyok mellett tanulmányoznia térképet, morgást és zörgést hallottunk. Egymásra néztünk, majd a 10 m-relévő fenyves széléből kilépő medvére. Az életösztöndolgozott, a térképet az ölembe gyűrtem, és egyszerre nyomtuk az önindítót. Nemsoká’ lassítottunk, nyugtatgattuk magunkat.

A medve valószínűleg nem bántott volna, ettől függetlenül mind a mai napig emlegetjük berúgókaros enduróval rendelkező társainknak az önindítóéletmentő hasznát. A sötét miatt bolyongva kerestük a víztározót. Sejtettük, hogy közel járunk hozzá, végül egy tábortűz fénye és a hangos román mulatós zene elárulta hollétét. Reggel a csöndben, a tó feletti párafüggönytakarásában úsztunk egy nagyot. Gyors reggeli, és már az erdei utakon robogtunk megcélozva Csíkszeredát. Jól haladtunk. Néhány sebes patak lassítottcsupán, majd egy sűrű, öreg lucfenyvesben véget ért az ösvény. Próbáltunk az eredeti égtájnak megfelelően tovább haladni, de egy szűk szurdokvölgybe leereszkedve csapdába estünk.

A motorokteljesen elsüllyedtek a kidőltfák gallykupacaiban. Néhány percnagygázos-kuplungcsúsztatósmotorrángatás után csüggedten leültünk inni egy fatörzsre. Közvetlen közelről hirtelen láncfűrészhangját hallottuk. Kiderült, hogy székely favágók darabolják a viharkárbankidőlt fenyőket. Hamar megmenekítettek minket, levagdalták a motorjainkat fogva tartófákat. Végül ennyit mondtak: „Arra megkapják a járható utat, mindig a Mária hármas kereszt felé. ”És tényleg, az egész túrán ez volt a legjobban kijelölt turistaút.

Folytatjuk