Motorozás Zakopane-ba Szlovákián keresztül

Régóta tervezett kirándulást sikerült megvalósí­tanom, ami profi motorostúra-szervező szemmel nézve nem egy nagy durranás, de munkám és családom mellett egy ilyen kaliberű kiruccanás komoly (nem pénzbeni) ráfordí­tást jelent.
Utólag visszagondolva a túra megszervezése időigényes és fáradságos munka volt, mégis örömöt, izgalmat hozott a dolgos mindennapokba.

A túrát három naposra terveztem, és a tényleges cél (bevallom őszintén) nem is igazán a szép tájak elérése, nem a látnivalók keresése, rosszul komponált, halvány, vagy esetleg kicsit jobban sikerült fényképek készí­tése, majd barátoknak való mutogatása volt. Három nap kevés a pihenésre, valós cél egy volt: motorozni sokat, minél többet.

Előző este minden a pakolásról szólt. A reggel pedig a viszonylag nagyra sikeredett csomaghalmaz motorra való rögzí­tésével telt. Mintegy 120 liter csomaggal indultunk únak, aminek tetejére egy sátrat biggyesztettem.

A Honda CBF 600 NA először nézett ki igazán túrajellegű motornak.

Korán indultunk, és igyekeztem kiszabadulni a városból. Száguldásra vágytam, de nem gyorsforgalmi úon megtenni a tervezett távot. Kezdésnek, bemelegí­tésnek Szentendre – Pilisszentlászló – Visegrád úvonalat választottam, hogy nővérem (ő utazott a hátsó ülésen) is visszaszokjon a dőlöngélő, sűrűn fékező és gyorsí­tó tempómra.

Az első kanyarok után egyből jelek figyelmeztettek, hogy a motor teljes terhelésen közlekedik. Az eleje kisebb gyorsí­tásra is könnyült, és minden valamire való kanyarban földön húzta a lábtartót, és minden olyan alkatrészét, ami az összeült futómű miatt közelebb került a földhöz). A hátulsó rugó-előfeszí­tést maximumra kellett állí­tani, hogy javuljon a helyzet.

Az ú Esztergom után Szlovákián át vezetett, az egész napot az odaúnak szenteltem, í­gy nem siettem sehová.

Szlovákia kelet-nyugat irányban hosszúkás ország, mi északra tartottunk, í­gy Lengyelországot néhány óra alatt el lehetett volna Budapestről érni a viszonylag jó minőségű főutakon. Az úvonal hozzávetőleg a következő volt: Sturovo – Levice – Krupina.

ím az úvonalterv abból állt, hogy mindig a kanyargósabb ú felé fordultam.

Ahogy a kanyarokra vadásztam, a szlovák dombság hegységre váltott, és meglepően változatos körülmények elé állí­tott minket. Volt, hogy fáztunk, majd átérve egy másik hegy átellenes oldalára melegünk volt. Hol nyálkás, gomba illatú erdei úon kanyarogtunk, hol száraz, jól belátható dombvidéket másztunk meg.

Nem siettünk, nem okozott gondot néha megállni, megkeresni hol is vagyunk, merre tovább. Egészen kalandos úon jutottunk el Krupinából Hirnovába, majd onnan Breznoba.

Az ú néhol kellemetlen meglepetéseket tartogatott. Hatalmas, az ú minőségéhez nem illeszkedő kátyúk, és egy furcsa képződmény is: az egyik kanyarban a sáv közepén mintegy 20 cm-es süvegforma került az utamba. A kanyar tempós volt, és az úfelület fényes. Mire észleltem, már nem volt esély kisebb í­vre húzni a motort, és telepakolva nem kockáztattam meg, hogy leteszem a kipufogót a földre, í­gy a „pánikmegoldást” választottam: motor fel, fék. A bucka előtt ugyan a féket elengedtem, de ez már nem segí­tett, a futómű összeült, és rövid repülés után végre újra fékezhettem. Amint éreztem hogy nem esünk el, már nem a lassí­táson dolgoztam, haladéktalan kanyarodásba kezdtem, í­gy sikerült majdnem a saját sávunkban maradni. Szlovákiában rengeteg füstös busz és teherautó járja a hegyi utakat. Szerencsére akkor éppen nem járt ott ilyenből.

Mivel a kanyarokból közel sem volt elég, folytattam a hegyvadászatot Liptószentmiklós felé, majd az autópályát elkerülve Ruzomberok, és ismét be a hegyekbe. Csodálatos volt itt motorozni, igaz a vezetésre koncentráltam, de í­gy is bevillannak a hegyek emlékei, erős zöld szí­nei, és a körvonalai.

A térképen Terchová után az újbesztercei tavat szemeltem ki, a partján szerettem volna hogy megpihenjünk. Semmilyen jelzés, vagy tóra utaló jel nem volt az ú menti táblákon, és a fáktól nem lehetett a völgyekbe látni. A legszimpatikusabb, még aszfalt burkolatú úon próbálkoztam, amiről hamar kiderült, hogy máshová vezet. Az ú egyre szűkebb, meredekebb, és kátyúsabb lett, majd az aszfalt is elfogyott róla. Komoly feladat volt az aszfaltjárót a sima gumival a nyálkás, sáros és hepehupás felületen tartani. Ekkor jött szembe az első négytengelyes teherautó, amit öt másik is követett. Gyaní­tottam, hogy egy bánya, vagy épí­tkezés felé közelí­tünk, de ez később nem derült ki. Az úviszonyok javultak, és a teherautók nem jöttek már semerről, többel nem találkoztunk. Breza felől beérkeztünk az Orava tó partjára.

Szépen elmúlattuk az időt, í­gy határozottan elindultam Zakopane felé.

A szlovák határt Suca Horá-nál átlépve a szocreál kockaházakat felváltották Jablonka rönkházai, és a kertekben legelésző tehenek. Olyan érzésem volt, mintha a lengyeleket itt a törvény kötelezné házanként legalább egy élő tehén tartására. Boldogság-szerű, határozott érzés volt megélni ezt az új környezetet; Lengyelországba értünk.

Szokatlan volt, hogy a településnevek nem a lakott területen, hanem a külterületek határán, a két település határán vannak jelölve szépen, módszeresen kettesével: egyiknek vége, másik kezdődik.

Zakopane kissé csalódás volt számomra, a gyönyörű rönkházak, az erdős Magas-Tátra szennyezve voltak a turizmus zsibvásári tömegellátó intézményeivel.

Szerencsére mi egy távolabb eső kempingben szálltunk meg, ahol nem volt túl nagy a tömeg.

Mire sátrat vertünk, és felkészültünk a vacsorázásra, eleredt az eső (ahogy ez Zakopaneban szokott). A belvárosban találomra betértünk egy étterembe és egész napos motorozás után aznap először ettünk, ittunk. Az étel jó volt, a kiszolgálás és a vendégszeretet nem tükrözte az úikönyvekben leí­rtakat, a zene élő, de hangos volt, és mindezért sokat kellett fizetni.

Jóllakva, zuhanyzás után fázva, fájó háttal, és derékkal, fáradtan hamar elaludtunk az esőben.

Másnap reggel mint kezdő sátorozók a lak tisztaságának megóvásával küzdöttünk, ügyelve arra, hogy minden ruhadarabunk száraz maradjon öltözködéskor.

A recepciós nem tudott jól németül, én meg nem tudtam jól angolul, í­gy pedig nehéz reggelizni. A Harenda kempingben előre le kell jelezni a reggeli igényt, mivel annyi hozzávalót vesznek a szomszéd közértben, amennyire ténylegesen szükség van. Aznap reggel ebből nekünk nem jutott, egy McDonaldsban indí­tottuk a napot.

A második nap célja némi kultúrprogram volt. Az úicél Oswiecim, a hí­rhedt haláltábor. Odaérni a 28-as és 44-es úon egyszerű, minden jól ki van táblázva. Ott lenni már nem annyira kellemes. Tömeg, integető parkolóőrök, fizetőparkoló minden felé. Belépő viszont nem volt!

Bár tanultunk a nácikról az iskolában, találkoztunk vele a médiában, ekkora töménységben, ilyen rendszerben megdöbbentő volt. A tárlat a holokausztot megrázóan tárgyilagosan, folyamatában í­rta le. Ennek ellenére voltak turisták, akik pihenésképpen a mobiljuk csengőhangjait válogatták. Félelmetes volt ráeszmélni: bármikor, bárkivel megtörténhet, akik pedig képesek ilyet csinálni, sokan vannak, és itt élnek köztünk ma is!

Mi a magyar barakkot tekintettük meg alaposan, a látogatás í­gy is több mint két órásra sikerült, és alaposan elrontotta a kedvünket, í­gy Birkenaut már nem látogattuk meg. Légszomj gyötört, amí­g magunkra húztuk a protektoros ruházatot, és készülődtünk a továbbindulásra.

Napsütésben folytatva utunkat az életkedv lassan visszatért belénk, keresztülsuhantunk Krakkó gyorsforgalmi ki- és bevezető újain Wieliczka sóbányája felé. A vidám program kicsit feledtette a múlt borzalmait, és meglepően alacsony étteremárak mellett mintegy 100 m-rel a felszí­n alatt ebédeltünk egy jót.

Mi a Lengyel idegenvezetést választottuk, mivel az korábban kezdődött, olcsóbb volt, és mint utólag kiderült, időben, távban hosszabb is. Igyekeztünk úgy tenni, mintha értenénk amit mondanak, és ez jól sikerült, az idegenvezető meglepően sokat beszélt hozzánk, ezt az után már mellőzte, hogy a harmadik (utólag rájöttünk, hogy nem poén volt) kérdésre is csak vigyorogtunk, mint egy töklámpa.

Elindultunk visszafelé a kempingbe. Az ú Krakkótól a 7-es főúon vezetett, és nagyon hosszúnak tűnt. A sok gyaloglás és a menetszél kivette az erőmet, néha kicsit fásultan utaztunk a sötétben. Az idegesí­tő fényes-sárgán világí­tó üzemanyaglámpa 30 kilométer után aggodalmat keltett bennem. Hegyek, sötétség és már régóta sehol egy benzinkú. Krakkóból kifelé már GPS-sel jöttünk, de benzinkutat (mint ahogy semmilyen más POI-t sem Lengyel ország területén) a készülék nem jelölt. Kevesebb mint egy liter üzemanyaggal a tankban a sötét ország közepén valahol, egy kivilágí­tott benzinkú olyan érzés, mintha oázisba érkeznénk. Jól teletankolva igyekeztünk tovább a sátrunk felé.

Zakopane felé esett az eső, és sűrű köd volt, de ez az őszies időjárás valahogy tetszett. Markolatfűtést kapcsoltam, és mintegy kuckónak éltem meg a motoron való ücsörgést. Jó volt kicsit hallgatni a motor monoton zúgását, és figyelni az elsuhanó utat.

A kemping már zárva volt, a kaput nekem kellett valahogy kinyitni. Halkan elmotoroztunk a helyünkig, és fecsegés nélkül, módszeresen felkészültünk a pihenésre. ítaludtuk az esős éjszakát.


A harmadik nap a hazaúnak volt szentelve, a végcél kérdéses volt, de nővéremet Szombathelyen tettem ki. Szlovákiát másik úon, Zvolen felé kereszteztük a kifejezetten hegyvidéki környezet figyelemelterelő képe mellett koncentrálva a helyes í­vekre.



Esztergomban álltunk meg először igazán pihenni. A magyar szakasz megszokott körülmények között, a megszokott úvonalon tartott, az elmúlt napokhoz képest tempósabban.

Sárváron sikerült az eddigi legtöbbet tankolnom a motorba – annyit, amekkora maga a tank – bár kissé tompultan még az is megfordult a fejemben, hogy talán kihúzzuk még Szombathelyig (ami több, mint 30 km).

Ráeszmélve, hogy í­télőképességem mélyponton van, úgy döntöttem, hogy nem vállalom a további utazást, í­gy csak a negyedik napon értem haza, Budapestre.

A túra 2100 km-esre sikeredett, élmény volt, és kellemes fáradtság, amit követtek a stresszes munkanapok, és rövid párszáz kilométeres hétvégi motorozások.

Javaslom a hasonló túrát azoknak, akik hosszabb, európai utakra készülnek, de igazából még nem ismerik a saját képességeiket, vagy motorjuk korlátait. 600-800 km megtétele nem nagy teljesí­tmény ha egyszer teszi meg a motoros (mondjuk jórészt  autópályán) Egészen más feladat mindezt 80-100 km/óra sebességgel 9-10 órát nyeregben ülve olykor rázós, kátyús úon megtenni, és másnap ugyan í­gy…

Jó motorozást mindenkinek!